Június 27-én, szombat este fejeződött be a bíborosok rendkívüli kétnapos konzisztóriuma. Záróbeszédében a Szentatya az emmauszi tanítványok történetének képével foglalta össze a közös munkát, és köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak annak sikeréhez.
A szinodalitásról szólva hangsúlyozta, hogy a döntő kérdés nem az, ki dönt, hanem az, hogy „hogyan őrizzük meg együtt azt az ajándékot, amelyet az Úr egyházára bízott”. Arra buzdított, hogy a szinodalitást lelki stílusként mozdítsák elő minden helyi egyházban, és kiemelte a hiteles tanúságtétel, valamint az egyház társadalmi tanításának meghatározó szerepét.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes záróbeszédét közreadjuk.
Mielőtt rátérnék a záró gondolatokra, szeretném kifejezni a magam és az egész bíborosi testület közelségét Venezuela népéhez, melyet rendkívül erős földrengés sújtott ezekben a napokban. Imáinkról biztosítjuk az áldozatokat, családjaikat és mindazokat, akik e tragédia következményeitől szenvednek. Az Úrra bízzuk azokat is, akik a mentésben vesznek részt, és kérjük, hogy a nemzetközi közösség legyen szolidaritás ezzel a szeretett nemzettel.
Kedves bíboros testvéreim, mélységes hálával a szívünkben érkezünk ezeknek a napoknak a végéhez.
Ezekben a napokban együtt kerestük az Úr akaratát, abban a meggyőződésben, hogy Krisztus továbbra is cselekszik egyházában: ő jár előttünk, ő gyűjt össze bennünket, ő szól testvéreinken keresztül, és ő vezet bennünket küldetésünkben. Minden belőle fakad, és minden hozzá tér vissza. Ezért számomra vigaszt és reményt jelentett látni, hogy az oly különböző egyházakból, kultúrákból és élethelyzetekből érkezett bíborosok kölcsönösen meghallgatják egymást, és együtt keresik azt, ami legjobban szolgálja az evangéliumot.
Ezeket a napokat úgy kezdtük, hogy az irgalmas szamaritánus képe vezetett bennünket: egy olyan ember képe, aki megáll sebesült testvére mellett, szívében megrendül, és testvérét gondjaiba veszi. Most egy másik evangéliumi képpel szeretnék búcsút venni tőletek: az emmauszi tanítványok képével. Ők is lesújtva, szomorúan és csalódottan járják útjukat, de az Úr útitársukká szegődik, meghallgatja kérdéseiket, feltárja előttük az Írásokat, lángra gyújtja szívüket, és átalakítja útjukat. Úgy gondolom, hogy mindannak, amit ezekben a napokban átéltünk, van valami köze ehhez a tapasztalathoz:
A szinodális útról szóló záró elmélkedés segített nekünk új szemmel végiggondolni mindazt, amit ezekben a napokban átéltünk. Úgy tűnik számomra, hogy
Amikor ez a kérdés kerül megkülönböztetésünk középpontjába, akkor a hatalomra, a közös felelősségre és a döntésekre vonatkozó kérdések is megtalálják saját helyüket, mert a küldetés és az evangéliumhoz való közös hűség világítja meg őket. Ezért ismételten szeretném rátok bízni a szinódus megvalósításának útját. Arra kérlek benneteket, hogy meggyőződéssel kísérjétek ezt a folyamatot azokban az egyházakban, amelyeket szolgáltok, segítsétek elő helyes megértését, és bátorítsatok mindenkit, hogy vegyen benne részt: tehát az a feladatunk, hogy segítsük egyházainkat egyre inkább evangéliumi stílusban növekedni.
Ajánlom figyelmetekbe – amint Grech bíborostól hallottuk –, hogy
Az igazi kérdés nem az, hogy hány beszélgetést tudunk megszervezni, hanem az, hogy találkozásaink mennyire lesznek evangéliumiak. Amikor alázatosan és szabadon hallgatjuk meg egymást, teret engedve a Léleknek, beszélgetéseink nem maradnak puszta eszmecserék, hanem a megtérés helyévé válnak, ahol együtt növekszünk az Úr iránti hűségben.
Visszagondolva e napok beszélgetéseire, mindenekelőtt azt a tekintetet viszem magammal, amellyel az első ülésen a világot szemléltétek. Sokan beszámoltatok a háborúk, erőszakos cselekmények, a szegénység és a népek életét meghatározó számtalan igazságtalanság okozta szenvedésekről. Ám nem álltatok meg ezek leírásánál. E drámák mögött mélyebb szenvedést ismertetek fel: a magányt, a kapcsolatok válságát, a remény elvesztését és annak nehézségét, hogy testvérekként ismerjük fel egymást.
Különösen megérintett, ahogyan a fiatalokról beszéltetek. Kérdéseikben, de abban a szenvedésben is, amely olykor a kétségbeesésig – sőt néha az öngyilkosságba torkolló végletes kétségbeesésig – vezeti őket, korunk egyik legmélyebb sebét ismertétek fel. De felismertétek bennük a Szentlélek működését is. A hitelesség, a valódi kapcsolatok és az értelem utáni keresésük arra emlékeztet bennünket, hogy az evangélium továbbra is találkozik az emberi szív legmélyebb vágyaival. Az ő meghallgatásuk és családjuk alázatos meghallgatása is olyan út, amelyen keresztül az Úr továbbra is megtérésre hívja az egyházat.
Sokan a családról is szóltatok. Ahol támogatják és kísérik a családot, ott a kapcsolatok, a szolidaritás és a remény iskolája növekszik; ahol viszont sebeket kap vagy elszigetelődik, ott az egész társadalom viseli ennek következményeit. Októberben találkozót tartunk a keleti egyházak vezetőivel és a püspöki konferenciák elnökeivel, hogy megvizsgáljuk, milyen lépések történtek az Amoris laetitia után. Néhány család is részt vesz majd rajta, hogy megossza tapasztalatait. Jelenlétük lényegi fontosságú, ugyanakkor remélem, hogy minden résztvevő felkészülve jön majd el: meghallgatják a saját egyházaikhoz tartozó családokat, és magukkal hozzák azok tapasztalatait.
Így igyekeztetek meghallani, mit tárnak fel a világ sebei az ember szívéről.
A kiengesztelődött szívből fegyvertelen szavak, új kapcsolatok és olyan béke születhet, amely a népeket is képes elérni.
A második ülésszak egy további lépés megtételére vezetett bennünket. Úgy látom, nagy világossággal ragadtátok meg a Magnifica humanitas egyik felismerését: a háború nem csupán államok közötti konfliktus. Jóval korábban születik, a hatalom kultúrájából, mely áthatja gondolkodásmódunkat, kapcsolatainkat, a hatalomgyakorlást, a gazdaság, a technológia, sőt még a vallás használatát is.
Ezen az úton nélkülözhetetlen a közéletben elkötelezett világi hívők szerepe: nekik szükségük van az egyházi közösség közelségére és támogatására ahhoz, hogy megélhessék az általatok is említett „politikai szeretetet”. Az együttműködés kultúrája az ökumenikus és vallásközi párbeszéd révén is növekszik, mely nem gyengíti keresztény identitásunkat, hanem képessé teszi arra, hogy a közjót és a békét másokkal együtt szolgálja.
Különösen értékesnek találtam azt is, ahogyan néhányan közületek az erőszak számos formájára adható erőszakmentes válasz kérdéséről beszéltetek. Ez mélységesen evangéliumi módja a történelemben való jelenlétünknek: Jézus cselekvésmódjának szemléléséből fakad. Nem azt jelenti, hogy elkerüljük a konfliktust vagy passzívan belenyugszunk, hanem azt, hogy szembenézünk vele anélkül, hogy átvennénk annak logikáját.
Így a húsvét logikáját tárja fel, melyben a szeretet erősebbnek bizonyul a gyűlöletnél, és a megbocsátás megszakítja a bosszú körforgását. Ez a feltámadt Megfeszített ereje: olyan erő, amely nem pusztítja el az ellenséget, hanem lehetővé teszi, hogy ismét testvért lássunk benne.
Ehhez kapcsolódóan több csoport is hangsúlyozta, hogy időszerű mélyebben megvizsgálni a jogos védelem témáját, figyelembe véve a mai konfliktusok jellegében bekövetkezett mélyreható változásokat. Érdemes tovább vizsgálni ezt a témát a szükséges teológiai és lelkipásztori alapossággal.
Különös érdeklődéssel fogadtam azt is, hogy milyen nagy hangsúlyt fektettetek az egyház társadalmi tanítására. Kifejeztétek azt a kívánságot, hogy az egyház társadalmi tanítása egyre inkább közösségeink élő örökségévé, a lelkiismeret formálásának és a lelkipásztori megkülönböztetésnek rendes mércéjévé váljon. Ez a tanítás nem kész megoldásokat kínál, hanem arra neveli az egyházat, hogy evangéliumi módon legyen jelen a valóságban, értelmezze azt és felelősen irányítsa cselekvését.
Egy másik egybehangzó felismerés is megragadott. Sokan megjegyeztétek, hogy
Ezért a Krisztusban gyökerező egyháznak ma az a feladata, hogy őrizze a találkozás, a meghallgatás és a párbeszéd helyeit, ahol kibontakozhat a közjó megújult kultúrája. Ehhez türelmes nevelő munkára is szükség van, mely segít felismerni minden ember sérthetetlen méltóságát és azt a felelősséget, amely egymáshoz köt bennünket. Ezen az úton a szegények nem csupán címzettjei gondoskodásunknak, hanem főszereplői annak a reménynek, amelyet Isten továbbra is ébreszt a történelemben.
Számos gondolatotokból egy másik meggyőződés is erőteljesen kirajzolódott. Amikor az egyháznak a mai világban viselt felelősségéről gondolkodtunk, újra és újra megemlítettétek, mennyire fontos a tanúságtétel, a közelség, az emberek lelkiismeretének formálása, valamint a testvéri és hiteles közösségek építése. Ez a tanúságtétel a Krisztussal való találkozásból, az ő igéjéből és a szentségekből fakad, amelyekben az Úr megerősíti népét, és képessé teszi arra, hogy az evangélium erejével szolgálja a világot.
Ezért ezek a napok megerősítik reményemet. Nemcsak azért, amit megosztottunk egymással, hanem azért is, ahogyan tettük. Egy olyan korban, amelyet a megosztottság jellemez, az is része az egyház tanúságtételének, ahogyan meghallgat és párbeszédet folytat. Ha továbbra is együtt keressük az Úr akaratát, és engedjük, hogy a Szentlélek vezessen bennünket, bizonyos vagyok benne, hogy a köztünk megvalósuló közösség egyre gyümölcsözőbbé válik az egyház küldetésének és az egész emberi család szolgálatának javára.
Hiszem, hogy lassanként újra felfedezzük a konzisztórium legigazabb jelentését: a bíborosi testület összegyűlik Péter utóda körül, hogy egymás meghallgatása és a közös megkülönböztetés során a Szentlélek segítse a pápát vezetni az egyházat. Nem parlamentről van szó, nem kongresszusról, ahol a vélemények vagy az érdekek kerekednek felül, hanem a küldetést szolgáló közösség megtapasztalásáról. Amit ezekben a napokban megtanulunk megélni, nem csak a bíborosi testületet érinti. Ez olyan stílus, amelyet az egész egyházban elő kell mozdítanunk, hogy minden megkeresztelt – saját hivatásának és felelősségének megfelelően – részt vegyen a szeretet civilizációjának építésében és a közjó szolgálatában. Amint már előre jeleztem nektek, ezt az évenkénti találkozót jövőre is folytatni szeretném. Az időpontot még nem tűztem ki: várhatóan az év vége felé közlöm majd veletek.
Ez a konzisztórium értékes alkalom volt, de nem maradhat elszigetelt esemény.
Ez a szinódus megvalósítási folyamatának lelke. Ez lesz a szellemisége az Amoris laetitia témájának szentelt következő találkozónak és sok más kezdeményezésnek is, amelyek megélésére az Úr hív majd bennünket. Nem az a fontos, hogy növeljük a találkozók számát, hanem hogy megtanuljunk olyan találkozókat tartani, amelyeken egymást meghallgatva együtt tanuljuk meg hallgatni az Urat.
Mielőtt befejezném, szeretném magamévá tenni a konzisztórium egyhangú felhívását. Sőt, szeretném, ha együtt tennénk meg ezt a felhívást ezekkel a szavakkal. Mondjuk el püspöktestvéreinknek, szolgálatunkra bízott egyházaknak és a föld minden népének:
A mi feladatunk az, hogy bátran járjunk ezeken az utakon, és segítsünk a világnak felismerni őket.
Testvéreim, szívből köszönöm mindazt, amivel hozzájárultatok ezekhez a napokhoz. Köszönetet mondok az előadóknak és a moderátoroknak, továbbá mindazoknak, akik nagylelkűen és a háttérből segítették ezeknek a munkával töltött, testvéri napok megvalósulását. Köszönöm, hogy ismét segítettetek felismernem Krisztus működését népe körében és a világban.
Bízzuk e konzisztórium gyümölcseit a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának közbenjárásába! Tanítson meg bennünket arra, hogy megőrizzük az egységet a különbözőségben, és alázatosan, bátran és reménykedve szolgáljuk a béke evangéliumát! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
