Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
A papok és szerpapok szentelési miséjének szövegeiben is csodálatosan feltárul és imádságos összefoglalást nyer az a mély biblikus és teológiai gazdagság, amelyről mindeddig elmélkedtünk (lex orandi – lex credendi). Három olyan imát tekintünk most át, amelyben feltárul számunkra az egyházi rend és az Eucharisztia kapcsolata.
„Istenünk, aki úgy akartad, hogy papjaid szent oltáraidnál és a te népednek szolgáljanak: ezen áldozat ereje által engedd meg kegyesen, hogy szolgáid hódolata szüntelenül kedves legyen előtted, és Egyházadban gyümölcsöző hatást fejthessen ki.” (Felajánlás, áldozópapok szentelése) – „Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért” (Zsid 5,1). A felszentelt pap, a Fő (Caput), Krisztus személyében (in persona Christi) cselekszik. Amikor az oltárnál teljesít szolgálatot, nem a saját nevében, hanem Krisztus személyében, szentségi módon jelenvalóvá teszi Krisztus egyszeri és tökéletes húsvéti áldozatát.
„Istenünk, aki Egyházad szolgáit arra tanítottad, hogy ne azt keressék, hogy őket szolgálják, hanem, hogy a testvéreiknek szolgáljanak: kérünk, add meg e szolgáidnak, akiket ma a diakónusi tisztségre kiválasztani méltóztatsz, a tevékenységben a leleményes buzgóságot, a szolgálat szelídsége mellett pedig az imádságban való állhatatosságot.” (Könyörgés, szerpapok szentelése) – „Ahogyan az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és odaadja az életét váltságul sokakért” (Mt 20,28). A diakónus feladata az Eucharisztia ünneplésénél a püspök és a pap segítése (az adományok előkészítése, a kehely átnyújtása), valamint az Eucharisztia kenyerének kiosztása.
Ebből a könyörgésből kiemelném a „leleményes buzgóság” és az „imádságban való állhatatosság” egyensúlyát, amely a liturgia és a hétköznapi élet egységére utal.
„Szent Atyánk, akinek Fia meg akarta mosni tanítványai lábát, hogy példát adjon nekünk: fogadd el, kérünk, szolgálatunk ajándékait, és add, hogy önmagunkat lelki áldozatul felajánlva, az alázat és a tevékeny szeretet lelke töltsön el bennünket.” (Felajánlás, szerpapok szentelése) – „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,15), és „Kérlek tehát benneteket, testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti lelki istentiszteletetek” (Róm 12,1). A lábmosás példája feltárja az Eucharisztia belső logikáját: az önkiüresítő szeretetet és szolgálatot. A lábmosásban Jézus prófétai jelként elővételezte a kereszten beteljesedő kenózist. A szentmisén a felszentelt pap szolgálati papságán keresztül Krisztus áldozata szentségileg jelenvalóvá válik, miközben a krisztushívők általános papságuk erejében önmagukat is Krisztussal együtt ajánlják fel az Atyának (meum ac vestrum sacrificium). A hívők az Eucharisztia misztériumában egyesítik életüket, munkájukat, szenvedéseiket és szeretetszolgálatukat Krisztus tökéletes áldozatával. Ez az ő „lelki áldozatuk” (sacrificium spirituale).
Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
