Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
A diakónusok szentelése során is szó esik szolgálatuk sarokköveiről, amelyekről a Redemptionis Sacramentum, valamint a Lumen gentium kezdetű dokumentumokban olvashatunk. Elsősorban az Egyház szolgálatára, a papi rend segítésére és a keresztény nép javára gyakorolják tisztségüket, alázatos szeretettel. A szentelés szertartása során a püspök a következőket kérdezi a szentelendőktől: „Akarjátok-e a hit titkát (mysterium fidei) – amint az Apostol mondja – tiszta lelkiismerettel megőrizni, és ezt a hitet az Evangélium és az Egyház hagyománya szerint szóval és tettel hirdetni?” Valamint: „Akarjátok-e életmódotokat Krisztus példájához szüntelenül igazítani, akinek Testét és Vérét az oltáron érinteni fogjátok?”
A felszentelő imában a következők hangoznak el: „e kiválasztott férfiakra imádság és kézrátétel által az asztalszolgálatot bízták (mensarum ministerium)”, majd ezzel szerves egységben a szertartás a liturgikus dimenziót is megnyitja: „akik majd szent oltárodnál szolgálnak (quos tuis sacris altaribus servituros)”.
Mindezeket megvilágítják a püspök homíliájának sorai: „A Szentlélek ajándékától megerősítve a püspöknek és presbitériumának nyújtanak segítséget, az ige, az oltár és a szeretet szolgálatában mindenkinek szolgái lesznek. Miután az oltár szolgáivá lettek, hirdetni fogják az evangéliumot, előkészítik az áldozati adományokat (sacrificium), s az Úr Testét és Vérét kiszolgáltatják a híveknek. (…)
Mindezek alapján felhívnám a figyelmet a mysterium fidei kifejezésre. A liturgikus szövegek közvetlenül Szent Pálra (vö. 1Tim 3,9), valamint az evangéliumra és az Egyház hagyományára utalnak.
Bár a mysterium fidei kifejezés a hitvallásra utal, a liturgia összekapcsolja azt az oltárszolgálattal: „akik majd szent oltárodnál szolgálnak”, és „akinek Testét és Vérét az oltáron érinteni fogjátok”. A hit titka így az oltár kontextusában elméletből eseménnyé válik, Eucharisztiává, Krisztus áldozatává (sacrificium), ami valóságosan jelenvalóvá lesz az oltáron, s amelyet a diakónus készít elő és oszt ki a híveknek. Végül a liturgikus szövegek megkövetelik, hogy a diakónusok ezt a titkot „tiszta lelkiismerettel” (in conscientia pura) őrizzék meg, és „szóval és tettel” hirdessék a szeretet szolgálatában (ministerium caritatis).
A diakónusi szolgálat lényegét ezért nem a puszta funkcionális struktúrákban találjuk, hanem abban a mély belső egységben, amely az Igét összeköti az Agapéval. Amikor a szertartás a mysterium fidei megőrzéséről kérdez, nem intellektuális elméletre utal, hanem a megtestesült Titokra, aki az oltáron önmagát adja. A diakónus, aki érinti az Úr Testét és Vérét, több mint egyszerű szociális munkás (mensarum ministerium), ő a liturgikus misztérium őrzője. Az Ige hirdetése és a caritas gyakorlása az oltárból fakad, és oda is tér vissza. A conscientia pura – a tiszta lelkiismeret – az a belső liturgikus tér, ahol a hit titka képessé válik arra, hogy verbo et opere, szóval és tettel átalakítsa a világot. A szeretet szolgálata így válik Krisztus követésévé, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. A diakónus az Egyház szívében a térdeplő teológia és a cselekvő szeretet élő ikonja.
Fotó: Kling Márk/Kaposvári Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
