Egy hete várok, de semmi. A munkahelyi ímél fiókomban semmi jele a „prájd” hónapjának.
Pedig megszoktam 2007 óta, amióta különböző nagy multis kólcenterekben dolgozom, hogy a cég mindig megbombázza a dolgozókat a homoklobbi eseményeivel. Persze mi Kelet-Európa vagyunk, szóval a bombázás jellemzően csak jelképes, kb. olyan szint, mint a késő Kádár-rendszerben volt mondjuk november 7. megünneplése: mindenki utálta és így maga a vezetőség is igyekezett az egészet a lehető leggyorsabb módon letudni.
A jelenlegi a 7. munkahelyem 2007 óta (nettó csak a 6., mert egyik munkahelyen kétszer is voltam). Az eddigi legdurvább az volt, hogy június 1-jén szívecskékkel és szivárványzászlókkal teletűzött ímélt kaptunk, hogy hatalmas a lelkesedés cégünk minden menedzserének és alkalmazottjának a lelkében, hogy íme elindult a „prájd hónap”. Aztán persze semmi nem történt nálunk, egyszer jött még egy mél, hogy a kaliforniai irodánkban a lelkes dolgozók egy napra „beöltöztek” buzinak, s ez mekkora öröm. Aztán ennek az eseménynek a képeit a mi HR osztályunk kitűzte cégünk egyik hirdetőfalára. Majd semmi egyéb: „lelkes ünneplésünk” ebben ki is merült.
A többi helyen is hasonló szintű „ünneplés” zajlott. De jelképesen valami azért mindig volt.
Most viszont Trump-korszak van: ennek hatására a mostani munkahelyen semmi – abszolút semmi! – nem történt „prájd” témában. Én meglepődtem: kezdem úgy érezni magamat, mintha minden normális lenne, ez sajátos érzés.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
