A 18 éves autista, középsúlyos értelmi fogyatékos Barnabás és öccse, a súlyos értelmi fogyatékos Domonkos három nem sérült testvérükkel és szüleikkel Budapesten élnek. Édesanyjukkal, Wagner Annával Király Eszter a Váci Egyházmegye Lélekjelenlét podcastjében arról beszélgetett, milyen utat járt be a család, illetve hogyan tapasztalják meg Isten gondoskodását a mindennapjaikban.
Magyarországon több tízezer családban nevelkedik sérült gyermek. Ezek a speciális szükségletű családok olykor óriási, legtöbbször láthatatlan terheket cipelnek. Mások számára elképzelhetetlen kihívásokkal szembesülnek, azonban a fogyatékosságra mint állapotra a lehető legkitartóbb, legodaadóbb és legelfogadóbb szeretettel válaszolnak.
– Népes családod van, mesélj egy-két mondatot a gyermekeidről és a családodról!
– A férjem, Robi informatikusként otthonról dolgozik, így nagyon sok időt tölt otthon. Teljes módon részt vesz a család életében. Barni az első fiunk, 18 éves, autista és középsúlyos értelmi fogyatékos. A gyömrői Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménybe bejárós. Andris 16 éves lesz, ő egészséges, ép értelmű, nagyon aktív, kilencedikes gimnazista, éli az életét, beleveti magát a kamasz életbe. Ő egy picit nehezen viseli, főleg a nagyobb testvérét. Utána született Domonkos, aki két és fél hónaposan oxigénhiányos állapotba került, az agysejtjeinek a 75%-a elpusztult. Járni megtanult ötéves korában. Nagyon örülünk, hogy legalább nem kell cipelni, még kirándulni is lehet vele, de agyilag nagyon sérült. A fiúk után két kislányunk született. Kata kilencéves, Marcsi ötéves. Nagyon együtt vannak, nagyon szeretik egymást, a kicsi megy a nagy után, mindenben utánozza. Kata meg nagyon kedvesen bánik a kistestvérével. Hajlandó játszani vele, hajlandó mindenre, amit szeretne.
– Sokszínű ez a csapat otthon. A bevezetőben azt mondtam, minden élet egyformán értékes, mégis hadd kérdezzelek meg, ugyanolyan érzésekkel tekintesz mindegyik gyermekedre?
– Mindegyikről egyformán szeretnék gondoskodni, mindegyikükkel egyformán törődni. A fogyatékosokra több időt kell szánni, ugyanakkor nagyon törekszem arra, hogy az egészségesek se érezzék azt, kevésbé törődőm velük, vagy kevesebb időt tudok rájuk fordítani. Tudatosan törekszem, hogy legyen a lányoknak olyan program, amikor csak velük vagyok.
– Van egy közös pont Barniban és Domonkosban: nem tudtátok a születésük pillanatában, hogy fogyatékossággal élő gyerekek lesznek. Amikor megérkezett Barni diagnózisa, illetve Domiról kiderült, hogy maradandó következményei lesznek az oxigénhiányos állapotnak, mit éreztetek a férjeddel?
– Barni diagnózisát hároméves korában kaptuk meg. Előtte fél évvel kezdtünk gyanakodni, hogy valami nem stimmel.
– Mik voltak a jelek, amiket észleltetek?
– Például rengeteg szót megtanult, viszont nem alkotott önállóan mondatokat, csak azt ismételte vissza, amit mi mondtunk.
– A szakkivizsgálás eredménye autizmus lett, értelmi fogyatékosságról még nem volt szó. Ezt hogy tudtátok feldolgozni?
– Nagyon hosszú ideig padlón voltunk, ha lehet így fogalmazni. Én azt éreztem, hogy egy sötét alagútba jutottunk, ahol nincs fény az alagút végén. Eleinte nem akartuk elmondani senkinek, de nem lehet nem elmondani. Igazából könnyebb úgy ott lenni egy társaságban, ahol ismertek előtte is, meg a gyereket is ismerik, hogy tudják, miért ilyen.
– Domi súlyos oxigénhiányos állapotának következményei hasonló érzéseket váltottak ki belőletek, mint Barninál az első diagnózis?
– Nehéz volt, de valahogy az volt bennem, most az a feladat, hogy fejlesztésekre kell hordani. Barninál inkább mondanám, hogy összeomlottunk. Az egy nagy törés volt.
– Hívő emberként hogy éltétek meg ezt az élethelyzetet? Az istenkapcsolatotokra hogyan hatott?
– Hála Istennek nem távolodtunk el Istentől, csak ostromoltuk a kérdéseinkkel. Miért, miért ezt kaptuk, miért mi kaptuk? Elég szilárd hitünk volt ahhoz, hogy az ne inogjon meg, illetve ketten együtt egymásba is meg a Jóistenbe is kapaszkodtunk, kapaszkodunk folyamatosan. A miértek után aztán jött egy csendesebb elfogadás, hogy akkor nekünk ez jutott. Ahogy körülnézek az ismeretségi körben vagy bárhol a világban, azt látom, hogy mindenki cipel keresztet, nem csak mi, más is. És nem cserélnék senkivel keresztet.
– Nagyon sok statisztika van arról, hogy hasonló krízist megélő házaspárok elválnak, elszigetelődnek. Hogy kerültétek ezt el?
– Egyrészt mindketten nagyon elkötelezettek vagyunk egymás iránt is meg a Jóisten iránt is. Azt gondolom, egyikünkben sem merült fel az, hogy kilépjen ebből a helyzetből, hiszen nem lenne becsületes a másikat otthagyni a bajban. Másrészt mindig is törekedtünk arra, hogy közösségben legyünk, el tudjunk jutni a közösségi alkalmakra, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül. Nagy segítségünk ebben az anyósom, akire mindig lehet számítani.
– Hogyan marad meg a szereteted a sérült fiaid iránt annak ellenére, hogy ekkora nehézségekkel szembesülsz az ő nevelésükben?
– Nagyon türelmes és kitartó vagyok. Későn ismerkedtem meg a férjemmel, sokat imádkoztam, hogy jó férjem legyen. Megérte várni és kitartónak lenni. Ezen a helyzeten is ez a türelem és kitartás lendít át. A férjem nagyon vallásos, sokat imádkozik külön is meg velünk is. Ezek azok, amik segítenek.
A beszélgetés bővebb írásbeli változata ITT olvasható.
Az adás elérhető a Spotify felületén is.
A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye podcastje, melyben egyaránt foglalkoznak hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekeznek azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.
Forrás, fotó és videó: Váci Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
