Az alábbiakban közreadjuk Gájer László egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar 2. számú Keresztény Bölcseleti Tanszékét vezető professzor írását, melyet kérésünkre fogalmazott és küldött meg.
Az elmúlt tizenhat év politikájáról
Amikor most, két héttel a 2026-os parlamenti választások után írom ezt a bejegyzést, mely voksolás a magyar politika egén üstökösként megjelenő Tisza Párt fölényes, bő kétharmados győzelmét hozta, nagyon sok barátom jut eszembe. Olyan emberek, akik vállaltan egyik vagy másik politikai párthoz tartoznak, ott szerepet vállalnak, és az elmúlt években kiválóan tudtam kapcsolódni hozzájuk. Ezek a barátságok pártállástól függetlenül, gyakran egészen más ügyek mentén szövődtek, és sosem tettük ki őket az esetleges politikai turbulencia bántó hevességének.
Valami azonban véget ért. Egy tizenhat éves időszak befejeződött. Ebben az időszakban biztosan nem szerettem azt, hogy valamiféle vezérelvű politika mentén a kétharmaddal kormányzó pártszövetség az élet minden területére be akart szivárogni. Ezt a Nemzeti Együttműködés Rendszerének is nevezték, azonban a 2010-es, nemzeti egységet megteremteni vágyó célkitűzéseket hamar leváltotta egy a szekértábormentalitást és a megosztottságot szándékosan felerősítő politika. Az én életemben annyi indulatot a közéletben még nem tapasztaltam, mint amit egy-egy, a gyűlöletre építő nagyobb politikai téma hozott. Ezek nem is voltak mindig kampánytémák, hiszen ez a virtuális hadviselés egy idő után a kampányidőszakokon túl is permanenssé vált. Én leginkább azt érzékeltem belőle, hogy a tévéhíradóba éppúgy bejött az erős és szándékosan megosztó pártpolitika, mint a könyvtárba, az egyetemre éppúgy, mint a templomba, a színházba éppúgy, mint a magánbeszélgetéseinkbe. A polarizáció ilyen univerzális jelenléte az életemből egyáltalán nem fog hiányozni. Ahogy az óriásplakátokon és nemzeti konzultációnak nevezett hibrid pártreklámokon az arcomba tolt gyűlöletpropaganda sem. Mindezzel együtt – hiszen mindez talán csak a felszín volt, amelynek hátterében sok-sok munka zajlott –
Az egyház közelmúltja
A Magyar Katolikus Egyház életére nézve ez az tizenhat éves időszak egy védőhálót jelentett. Hogy mennyire nagy az intézményes leterheltségünk, és hogy szükségünk van-e ennyi és ilyen jellegű intézményre, arról lehet vitákat nyitni. Tény azonban, hogy
Ma nem egyszer úgy érzem, hogy az intézményes jelenlét futtatásán túl nincs valódi jövőképünk, de ez egy másik írás vagy együtt gondolkodás tárgya lehet majd. Ezzel együtt intézményeink számára az elmúlt tizenhat év védelmet jelentett, ami talán hiányozni fog. Ez a támasz azonban néha olyan volt, mint egy mamahotel. Az ilyesmi kellemes a mamának és a gyermeknek is, csak nem biztos, hogy egészséges, és hosszú távon sem életszerű. A közelmúlt ölelése néha talán túl szoros volt az egyház számára, néha már kellemetlen, amiből titkon talán szabadulni is vágytunk.
Van arra reális reményünk, hogy a Tisza-kormánnyal kiegyensúlyozottan és konstruktívan, de nem az urambátyám világban, hanem érdemek alapján tudunk majd együttműködni. A támogatásért meg kell dolgozni, és ez így van rendjén.
Az egyházi intézmények, amennyiben közfeladatot látnak el, igazságos és arányos támogatási rendszert érdemelnek, ez nem pártállás kérdése, nem vélemény. Ez vitán felül áll. Az őseinktől örökölt műemlék templomok, melyek gyakran az adott régió vagy település legszebb épületei közé tartoznak, ugyancsak igényt tarthatnak erre a támogató állami figyelemre, mint ahogy egyébként egy-egy település erősödő keresztény közössége is, amely önerőből aligha tudna templomot építeni. Arról sem nyithatunk vitát, hogy a közösségek, a vallási közösségek is a társadalom szerves és alapvető építő elemei. A közösségeket pedig az államnak támogatnia kell. A kultúrházakat éppúgy, mint a színházakat, a templomokat éppúgy, mint a sportegyesületeket. Ezzel nem szeretném az egyházi életet egy népdalkör szintjére tenni, de általában a vallás társadalmi jelentlétének szükségességéről szóló teológiai, filozófiai vitát sem itt szeretném lefolytatni. Beérném most azzal, hogy abban az értelemben, amennyiben az egyház közösséget épít, bizony ezekhez az intézményekhez hasonló, amelyek joggal tartanak igényt az állami támogatásra.
A Tisza kormányzathoz való kapcsolódásról
Nagy örömmel értesültem arról, hogy Rubovszky Rita lehet a Tisza-kormány oktatási minisztere, majd nagy csalódással vettem tudomásul, hogy ez mégsem így lesz. Úgy gondolom, hogy elsősorban a közösségi médiában kialakult, heves indulatokkal kísért folyamatban a tömeg, a közvélemény szinte „kiszavazta” őt az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy mi zajlott a háttérben, nem tudom, hogy a leendő miniszterelnök vajon visszalépett-e eredeti elhatározásától, mert nem akart a közvélemény ellenében kormányozni. Azt azonban tudom, hogy
Akik úgy vélik, hogy valaki csupán keresztény meggyőződése miatt nem vehet részt a kormányzásban és általában egy politikai, közéleti diskurzusban, azoknak Jürgen Habermas-szal együtt üzenem, hogy ez nem így van. A diskurzust értékrendek kapcsolódása során alakíthatjuk ki, és semleges, értékmentes gondolkodás gyakorlatilag amúgy sem létezik. Rita személye alkalmas kapcsolódási pont lehetett volna a hazai keresztény közösség számára, egy belépési pont a Tisza által koordinált megújuló társadalmi diskurzusba. Azt gondolom, hogy a kinevezés elmaradtával is megvan ez a kapcsolat, ez a kapcsolódás, és érdemes lesz számítanunk akár a jelöltre és akár az általa vezetett Hetvenkét Tanítvány Mozgalomra is a jövőbeli helyes kapcsolódások felépítésekor.
Amennyiben a magyar egyház ellenzéki pozícióba kényszerül, sőt, ha esetleg önakaratából abba falazza be magát, akkor ez a megújulás nagy valószínűséggel elmarad. Az egyháznak a pártpolitikai táborok felett állva kell képviselnie a Jézus által átadott üzenetet. A magam részéről megragadnám a lehetőséget az új kezdethez, a konstruktív, ám adott esetben autonóm és kritikus együttműködés lehetőségét kínálva az új kormányzatnak. És ez mindannak az összefoglalása, amit eddig leírtam. Úgy gondolom, hogy akár sorsfordító, kivételes pillanatban is lehet a magyar keresztény közösség. Szeretettel kell viseltetnünk a korábbi kormányzathoz tartozó barátaink iránt is, akik bennünket az elmúlt években segítettek, miközben nyitottan és együttműködően kell a jövőbe néznünk.
Nem tudom, hogy milyen lesz a jövő. Az új kormányzó párt politikája a szemünk előtt alakul ki. De
Valaki kérdezte tőlem a napokban, hogy ha majd a Tisza bevezeti a melegházasságot, akkor kimegyek-e tüntetni az utcára ennek bevezetése ellen. Azt válaszoltam, hogy abban az esetben, ha ez esetleg megtörténik – szerintem nem fog –, nagy az esély arra, hogy – jóllehet sosem járok ilyen demonstrációkra – kimegyek tiltakozni. A keresztény antropológia, annak minden témájával együtt (hogy ti. az ember férfi és nő, a házasság egy férfi és egy nő között köttetik, vagy hogy a család a társadalom elsődleges jelentőséggel bíró alapsejtje, és az integráns emberi életforma tere) a nemzet szellemi erejének és tisztaságának megőrzése szempontjából elengedhetetlenül fontos. A keresztény antropológia témáit az előző kormányzat nem egyszer hatékonyan védte, de messze nem képviselte azokat következetesen és egészében. Ezekben a témákban az új kormányzattal való konstruktív és kritikus együttműködés csak az értékrendünk felvállalásával lehetséges. Ferenc pápa tanította mindig, hogy
Leó pápa ugyanakkor nem egyszer szóba hozta azt is, hogy a keresztény értékrend képviseletekor a szexuáletikát vagy az élet védelmét a fogantatástól a természetes halálig éppúgy képviselnünk kell, mint az emberi méltóság kérdéseit, a kitaszítottak, a menekültek vagy a szegények, illetve a béke előmozdításának, a teremtés védelmének vagy a korrupció leküzdésének ügyét.
Amikor egyesek, akár a legjobb szándékkal is, úgymond keresztény államot akarnak formálni, az bizonyos mértékben mindig a kereszténység erkölcsi romlásához vezet, mert a hatalom maga megront. Ezért gondolom úgy, hogy egy plurális és szabad politikai tér az evangelizáció alkalmasabb tere lehet. Hogy igazam van-e ebben, azt régóta vitára bocsátottam már, most is megteszem. Abban azonban biztos vagyok, hogy Magyarországon kialakulhat egy olyan plurális politikai tér, amely a szerves keresztény lét számára alkalmas lehet. Ezzel a nyitottsággal nézek most is a jövőbe.
Nem a megosztottságot vagy a politikai szakadékokat szélesítve, hanem azokon felülemelkedve, a megbékélést segítve imádkozzunk a vezetőkért, hogy békés életet élhessünk, azért, ami a legfontosabb: hogy az evangélium zavartalanul és nagy erővel terjedhessen.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
