A Wagner Viktória Emlékbizottság azzal a céllal alakult, hogy méltó módon ápolja a szociális testvér, védőnő emlékét, életpéldáját szélesebb körben megismertesse, valamint előmozdítsa boldoggá avatásának folyamatát. Kiemelt szerepet tölt be ebben a munkában Várfalvi Marianna, a Magyar Védőnők Szakmai Szövetségének elnöke. Vele beszélgetett Antal-Ferencz Ildikó.
A SOTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán végzett munkája miatt Várfalvi Marianna nem tudott az idős Viktória nénit rendszeresen látogató védőnő kolléganőjével tartani, de mindig élvezettel hallgatta annak lelkes beszámolóját. Figyelt arra is, hogy az egyesület képviselve legyen Wagner Viktória temetésén. Személyes kapcsolódás hiányában fokozatosan ismerte meg a szerzetes, védőnő különleges személyiségét és áldozatos munkáját – ez indította el benne az örökség átmentésének gondolatát.
Várfalvi Marianna olyan lelkesen mesél a sokak számára még kevésbé ismert, az 1907-ben a Miskolc melletti Parasznyán született, egy családi tragédia okán szegénységben, de nagy szeretetben és testvéri összetartásban felnövekő, a zsidó gyerekeket is ellátó – ezért a nácik, majd hitének felvállalása miatt a kommunista rendszer által is üldözött – szerzetesnővér, a szegények védőnőjeként emlegetett Wagner Viktóriáról, hogy azonnal kíváncsiak leszünk rá, szeretnénk őt jobban megismerni. Ennyire tud még ma is hatni a 30 éve elhunyt szerzetes, védőnő.
Marianna első lépésként a róla készült dokumentumfilmet ajánlja: „Én már függő vagyok: nincs olyan hónap, hogy ne nézném meg. Amikor úgy érzem, kellene kis erő vagy üzenet, újranézem, és mindig tudok meríteni belőle: egy hangsúly, gesztus, üzenet mindig odavezet a megoldáshoz – nem feltétlenül tőle, hanem általa. Segít elhinni: van megoldás, kivezető út.”
Mint meséli, a szociális érzékenység már korán kialakult Viktóriában (születési neve: Wagner Ilona Anna) és testvéreiben, akik közül kettő szintén szerzetesnővér lett. Ennek forrása szüleik mély hite, intellektusa és bölcsessége, valamint a szeretetteljes családi légkör, mely édesapjuk korai és tragikus halála után is fennmaradt. A gyerekek miniszínházat készítettek a padláson maguknak, és minden nap eljátszották a szentmisén hallottakat. Egyszer, amikor azzal jöttek haza az iskolából: vannak, akik szerint nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, édesanyjuk rájuk nézve mosolyogva válaszolta: „Lehet, hogy nekik nem…”.
Viktóriát a Szociális Testvérek Társasága küldte a hároméves védőnői képzésre, ahova annak ellenére, hogy négy osztályt végzett, felvették; magántanulói rendszerben elsajátított magas szintű műveltségének és széleskörű érdeklődésének köszönhetően kiváló eredménnyel végzett. Élete során, amellett, hogy határozottan felvállalta hitét, a vallás elméletben és a védőnői szakmában is rendkívül tájékozott volt – ezért keresték fel oly sokan, védőnői hivatását messze meghaladó helyzetekben is.
Például Sebők Sándor, későbbi fóti plébános még kispapként látogatta meg Szegeden, de utána évtizedekig visszajárt hozzá, egészen haláláig, ahogy sokan mások is. Marianna elmondása szerint ezek az emberi kapcsolatok életre szóló nyomot hagytak Viktóriában és látogatóiban, gondozottaiban is, minden szolgálati helyén: kispapok, szerzetesek, védőnő hallgatók, védőnők és szociális munkások jártak hozzá, és tanulták tőle az emberi szereteten alapuló, példaadóan hatékony szerzetesi és védőnői szolgálatot. Viktória sosem ítélkezett, de a problémákat mindig átlátta és őszintén megmutatta, és olyan megoldások felé terelte az embereket, amelyet azok el is fogadtak. A legnehezebb sorsú, szegény, az olykor nem bűntelen embereknek is azt tudta mondani: „Te nekem nem tudsz olyat mondani, hogy én téged ne szeresselek, mert tudd meg: nem én szeretlek téged, hanem a bennem élő Isten.” A megbocsátás reményét nyújtotta nekik. Nemcsak Istenben, hanem az emberekben is hitt: mindenkiben az élő Krisztust kereste, és meg is találta.
Marianna úgy véli, Viktória azért tudott annyira jól kapcsolódni az emberekhez, mert figyelt rájuk, mindig egy szinten volt velük. A gyerekekhez lehajolt, úgy szólította meg „méteren aluli barátait”, hogy azok megértsék. Soha nem nézett le senkit, a legszegényebbeket sem. Például, amikor az úgynevezett kampányoltások során fel kellett volna vinni a tanácsadóba minden gyereket, de a háziorvos sem hitte, hogy ez megoldható lenne, Viktória néni vett egy doboz szappant, levitte a telepre, kiosztotta az asszonyoknak, megmondta nekik: ma ruhát mosnak és megfürdetik a gyerekeket, másnap elhozzák őket. „Azt mondtam az orvosnak, föl fogtok jönni. Ne okozzatok csalódást!” – szólt rájuk, és ők megfogadták. Akinek nem volt ruhája, annak vitt, így 24-ből 22 gyerek másnap megjelent az oltáson, a 2 beteg pedig később pótolta. Ilyen egyszerűen oldotta meg az élet dolgait: nem parancsolt, nem utasított, nem mondta senkiről, büdös vagy bűnös. Az emberi méltóságot mindenek felettinek, emberi mivoltunkkal együtt járónak tartotta.
Megtagadta az abortusz-jegyzőkönyv aláírását – állítólag 11 gyerek köszönheti neki az életét. A nehéz beszélgetések előtt mindig elmondott egy rövid imát, kérte, hogy a Szentlélek mutassa meg neki, az adott helyzetben mit mondjon vagy tegyen – így mindig tudott olyan üzeneteket átadni, amelyek „éppen annak” szóltak, „éppen abban” az élethelyzetben, „éppen azzal” a szókinccsel.
Utolsó, kiskundorozsmai szolgálati helyén a nyugdíjazása után is a helyiek védőnője maradt: amikor olyan jellegű problémájuk volt, amihez nem kellett hivatalos védőnőhöz fordulni, bekopogtak hozzá, ő pedig az ablakán keresztül adott nekik tanácsot vagy kisebb-nagyobb adományt. Sokan hoztak is adományokat hozzá, amelyeknek mindig megtalálta a helyét, semmit nem tartott meg magának.
Így lett az ablak az ő lelkéhez vezető nyílás, és az oda-vissza kapcsolódás színtere és fantasztikus szimbolikája. Ez rákerült a Wagner Viktória Emlékbizottság Balás grafikus házaspár tervezte logójára is, a galambbal – a Szentlélek megtestesítőjével, a Szociális Testvérek Társaságának szimbólumával – és a szívvel együtt, ami pedig annak a végtelen szeretetnek a jelképe, amely Viktória néni mély hitéből fakadt.
1994-ben bekövetkezett halála után Viktória tárgyi hagyatékát a Parasznyán álló szülőházának egyik szobájában helyezték el, amely azóta zarándokhellyé vált. Nemrég átköltöztették a kiállítást egy felújított, másik szobába.
A legújabb örömhír: 2027-re, Wagner Viktória születésének 120. évfordulójára látogatóközpont fog ott létesülni, amit Marianna kegyelmi ajándéknak tart. Lelkesen meséli: 2024-ben, Viktória néni halálának 30. évfordulója kapcsán úgy érezte, emlékezetessé kell azt tenniük – összefogtak a Jó, hogy vagy! Életvédők Szövetségével, a Szociális Testvérek Társaságával, a Nemzeti Örökség Intézetével (NÖRI), a Boldog Ceferino Intézettel, a Magyar Védőnők Egyesületével, Sebők Sándor és Kárpáti Sándor atyákkal és a Magyar Asszonyok Érdekszövetségével, hogy elmenjenek a sírhoz, majd a helyi művelődési házban tartsanak egy megemlékezést; elsősorban olyanokkal, akik személyes élményeket tudtak róla megosztani, mint Szirtesi Zoltán háziorvos.
Szervezés közben jött a gondolat: hozzanak létre emlékbizottságot, amely hivatalos keretek között ápolja Wagner Viktória emlékét. Azóta is folyamatosan zajlanak az újabb kezdeményezések: például a NÖRI a sírt tavaly védett emlékhellyé nyilvánította és „okos parcellakövet” avatott – QR-kód beolvasásával látható, hol a sír és mit érdemes róla tudni.
2025 elején a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tartottak egy konferenciát, ahova elhívták a Boldog Ceferino Intézet által támogatott cigány gyerekeket – olyanokat, akikért Viktória egész életében dolgozott. Székely János püspöknek, Sebők Sándor atyának és Németh Emma, a Szociális Testvérek Társasága elöljárójának köszönhetően gyönyörű megemlékezés lett. Utána arra jutottak: az emlékbizottság folytassa a gyűjtőmunkát, hogy pontos, dokumentált információkat, hiteles adatok adjanak át Wagner Viktóriáról az utókornak.
Másik vállalásuk az életmű roll up-os feldolgozása lett; egy olyan hordozható bemutató anyag létrehozása, amely révén nemcsak élettörténetének különböző eseményeit, hanem munkásságának szellemiségét is be tudják mutatni: az Egyházzal, a Szociális Testvérek Társaságával, a szegényekkel és a cigányokkal való kapcsolatát, valamint a védőnői hivatással kapcsolatos elveit. Az egyelőre öt darabból álló anyagot szintén a Balás házaspár tervezte – Marianna pedig, mint csiga a házát viszi magával mindenfelé. Tervezik bővíteni, de gondolkodnak előadások, kisfilmek, podcastok formájában is terjeszteni örökségét, és megismertetni a Kárpát-medencében – például tavaly Tusványoson volt már egy kiállítással egybekötött beszélgetés, amit folytatni szeretnének.
Idén vállalt fontos feladatuk a roma szakkollégiumok megkeresése – megtalálni a cigány értelmiséget is Viktória üzeneteivel, valamint eljutni a középiskolásokhoz, akár pályázatokkal, kis történetek feldolgozásával. Szintén idei tervük a Viktória roma családokkal kapcsolatos élményeit összegyűjtő Kreol csokor nevű kiadványt megismertetni felolvasószínház keretében, a Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria irányításával.
Szöveg: Antal-Ferencz Ildikó
Fotó: Várfalvi Marianna archívuma; Thaler Tamás
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
