Kívülről inkább társasháznak tűnik, nem intézménynek. Odabent pedig nagyon otthonos. Nem megy el mellette az ember úgy, hogy legalább a kapun lévő feliratot el ne olvasná: Nagyboldogasszony Ház.
Nyugalmát Klotildliget ősfái őrzik. Története 1942-ig nyúlik vissza, az Isteni Megváltó Leányai budai Szent Margit Leánygimnáziumának és Nőnevelő Intézetének egykori igazgatója ekkor vásárolta meg az eredeti villát és telket, hogy a nővéreknek és a növendékeknek testi-lelki feltöltődést biztosító menedék legyen. Az 1948-as államosítás után az épület üresen maradt.
A Katolikus Szeretetszolgálat mentette meg a pusztulástól, és küzdelmes újjáépítés után 1959-ben végül megérkezhettek az „első fecskék”: huszonöt nővér, akik újra élettel és tevékeny szeretettel töltötték meg a tereket Kuszter Magdolna Lygia nővér két évtizeden át tartó vezetése mellett. 1991-ben a Katolikus Szeretetszolgálat vette át az intézmény kezelését, 1997-ben pedig végre visszakerült az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja fenntartásába.
Vannak helyek, ahol az idő nem múlik, hanem rétegződik. A piliscsabai Nagyboldogasszony Ház ilyen. Ide látogattunk el, hogy egy rövid időre bepillantsunk működésébe, az itt élők és dolgozók mindennapjaiba.
Az alapítók öröksége
A ház szellemiségét az Isteni Megváltóról nevezett nővérek közösségének karizmája hatja át. A kongregáció a gyógyforrásairól ismert Észak-Elszász Niederbronn nevű településéről indult 1849-ben. Egy mély hitű asszony, miután saját sorsán keresztül megtapasztalta, mit jelent a magukra hagyott betegek kiszolgáltatottsága, közösséget alapított a házi betegápolásra. Gondozásba vették a szegény gyermekeket is, hogy a hitoktatást lehetővé tegyék számukra, és más rászorulókat is segítettek. A rend 1866-ban kapta meg a Szentszék jóváhagyását. Az alapító, Boldog Eppinger Erzsébet Mária Alfonza anya 1867-ben, ötvenhárom éves korában hunyt el, de lelkisége ma is hat, és meghatározza a piliscsabai otthon mindennapjait is.
Bár a nővérek ma már kevesebben vannak, missziójuk virágzik. Apostoli szolgálatukban, melyet a nevelés és a betegápolás terén végeznek, küldetésüknek érzik a másik ember szabadságának tiszteletét és az élet törékeny szentségének védelmét.
„Az embereket egész mivoltukban és egyediségükben látjuk” – vallják a házban is dolgozó nővérek, és e hitvallásuk testet ölt minden egyes kézfogásban, tekintetben, halk folyosói beszélgetésben. Itt a méltóság nem az életerő függvénye, és nem kérdés az sem, hogy az élet minden szakasza szent, a kezdetektől egészen az utolsó imádságig. Az otthon munkatársai nem csupán ellátják az itt élőket, hanem segítik, kísérik, ösztönzik őket; minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a lakók szabadságukat megőrizve életük alkonyán is irányítói és főszereplői maradhassanak a saját történetüknek.
Kora délelőtt érkezünk, Kóder György igazgató már vár bennünket. Kávéval és hellyel kínál a porta mögött kialakított kávézósarokban, itt ülünk le beszélgetni.
Körülöttünk zajlik az élet: egy család előgondozásra érkezett; jönnek-mennek a lakók, akik érdeklődve figyelnek, mindenki kedvesen biccent; a munkatársak közül is többen megállnak egy kávéra. Nem maradnak el a mosolyok. Otthonos érzés.
Egyensúly, biztonság és méltóság a gondoskodásban
A Boldogasszony Ház a szociális törvény alapján, de közfeladatot ellátó magánintézményként „sajátos mezsgyén egyensúlyoz”, működését szigorú szakmai előírások szabályozzák – mondja Kóder György. A finanszírozás alapja az állami normatíva és a lakói térítési díj, ehhez járul hozzá az egyházi kiegészítő támogatás. Ez utóbbi nem többletforrás, hanem az állami, önkormányzati intézmények egyéb közpénzekből származó kiegészítését hivatott kiegyenlíteni az „egyenlő finanszírozás jegyében”. Az otthonba való bekerülés alapfeltétele a nyugdíjkorhatár elérése. A jelentkezők állapotát alapos előgondozás során mérik fel. Ha az intézmény a speciális társbetegségekhez már nem tud megfelelő hátteret biztosítani, a családot szakellátóhoz irányítják.
Kóder György hangsúlyozza: Magyarországon az idősellátást hosszú várólisták jellemzik, ezalól ők sem kivételek. Az állami férőhelykeret rögzített, miközben a társadalmi igény a családok beszűkült lehetőségei miatt folyamatosan nő. Az intézmény három egységre tagolódik: a főépületben az önállóbbak élnek – az itt lakók legalább járókerettel el tudnak jutni a liftig, önállóan étkeznek. Külön részleg várja azokat, akiknek intenzív ápolásra van szükségük; és egy zártabb egység a demenciával élőket. Itt kódos lift és kulccsal nyitható ajtók védik a lakókat: a cél nem a hermetikus elzárás, hanem a biztonság. A különböző részlegeken élők bizonyos alkalmakkal találkozhatnak.
A ház szakápolási engedéllyel is rendelkezik, így a gondozáson túl gyógyító tevékenységet is végeznek. Hetente háziorvos, havonta bőrgyógyász és neurológus szakorvos rendel helyben.
A mindennapokat változatos programok színesítik: farsang, művészeti terápia, különböző témájú előadások. A lakók érdekeit szolgálja az évente két alkalommal megtartott lakógyűlés és az érdekképviseleti fórum, biztosítva a folyamatos párbeszédet és a nyílt panasztételi lehetőséget. Kóder György kiemeli, ez nemcsak a szabályok miatt fontos, hanem az önrendelkezés érzetét is erősíti az itt élőkben.
A huszonnégy órás jelenlétet hetvenöt kolléga biztosítja. Az intézménynek saját konyhája és takarítószemélyzete van, öt nővér is a házban él. A munkatársak számára a Családbarát Munkahely védjegy kedvezményeket és lelki segítő szolgálatot nyújt.
Lelki tartóoszlopok
Miközben beszélgetünk, az aktív ápoló Teréz nővér és a lelki támogatás terén tevékenykedő, nyugdíjas Erika nővér sietnek el mellettünk – azaz sietnének, de az igazgató megállítja őket. Látszik, hogy ezer dolguk van, mégis kedvesen üdvözölnek minket. Szent József ünnepe van, a hamarosan kezdődő szentmisére készülnek, Varga Zoltán piarista atyát várják. Teréz nővér továbbigyekszik, de Erika nővér kicsit leül közénk beszélgetni.
Krajczár M. Erika megváltós nővér huszonöt évvel ezelőtt érkezett az intézménybe mentálhigiénés munkatársként; ő itt az egyik legrégebbi dolgozó. Felidézi, hogy a Szent Erzsébet-részleg – vagy ahogy ők hívják, az „öreg ház” – az államosítás után tizenkét különböző szerzetesrend idős és beteg nővéreit fogadta az egész országból. Sokan közülük a helyi temető saját parcellájában pihennek, ahol százhúsz régi és negyven újabb sír van.
Noha külföldi támogatás is érkezett, a főépület és az ápolási szárny kialakításához a pénzügyi alapot a nővérek munkája jelentette. A kommunizmus alatti kényszerű civil létük során rejtőzködő munkával előteremtett magánvagyonukat, ingatlanjaikat és megtakarításaikat ajánlották fel a visszatérésük után, hogy közös áldozatukból születhessen újjá a piliscsabai otthon. A főépületet a korábbi szántóföldek helyén emelték. Az ápolási részleg építésének munkálatait már Erika nővér is nyomon követhette. Ezt a Szent Margitról elnevezett egységet azért hozták létre, hogy a kórháztól idegenkedő nővéreket otthonos környezetben ápolhassák. A demenciával élő lakók részlege Mária Alfonza alapító anya nevét viseli, akinek karizmája – az elesettek ápolása – itt a legkézzelfoghatóbb.
Bár saját papjuk a paphiány miatt nincs, az ismerős atyák felváltva járnak hozzájuk misézni, és Szilágyi Szabolcs plébános is elérhető számukra. Erika nővérnek van áldoztatási engedélye, így reggelente étkezés előtt körbejárja azokat, akik szeretnék magukhoz venni a szentséget. Sokan éppen a kápolna és az Oltáriszentség jelenléte miatt választották ezt az otthont. A szobákban elérhetők a katolikus médiaadók, újságok. „A lelki életnek szigorú a rendje. A dolgozóknak napi negyedórás szentségimádásra van lehetőségük, vasárnap litániát mondunk, és minden hónap tizenharmadikán fatimai ájtatosságot tartunk” – magyarázza Erika nővér.
Beszélgetésünk közben odalép hozzá egy fiatalabb nővér, keresztet rajzol a homlokára, s a magáéra is kér egyet. Megkapó jelenet. „Ivett nővér az, aki a leginkább a szívén hordozza az imaéletünket. Mindig valami fontos ügyben jár, most épp a vonathoz rohan” – mutatja be őt futtában Erika nővér, aki már nyugdíjas, de tevékenyen részt vesz a lelki támogatásban. „Az életünk és a szolgálatunk alapja ez a közösség. Itt vagyunk otthon” – mondja szerényen. Szép, hogy éppen Szent József ünnepére esik a látogatásunk: ő a rend patrónusa. Erika nővér szerint már sokszor sietett a segítségükre a munkás szent.
Miután dolgára engedjük a kedves nővért, fellátogatunk az emeletre. Török Dénes szervezetfejlesztő igazgatóhelyettes nyitottan, barátságosan fogad minket, a kedvünkért félreteszi kicsit a munkáját, hellyel kínál bennünket.
Kellemes, világos helyiségben vagyunk, a könyvespolcok előtt körbeülhető asztalok, beszélgetősarok, televízió.
Innováció és jövőkép
Török Dénes további részleteket oszt meg velünk a házzal és annak működésével kapcsolatban. Megtudjuk többek között, hogy körülbelül negyvenfős az ápolói-gondozói gárda, és egy négyfős mentálcsoport is foglalkozik a lakókkal. A százhúsz ellátottra vetítve ez azt jelenti, hogy három emberre jut egy munkatárs, ami, bár nem teszi lehetővé minden pillanatban a teljesen személyre szabott figyelmet, mégis jó arány. A kollégák közül sokan személyes érintettségből, saját családi tapasztalatok okán vannak itt, ami alapvetően meghatározza a szolgálathoz való hozzáállásukat, legyen szó ápolásról, takarításról vagy konyhai munkáról.
A lakók igényeit több csatornán – ötletládákon, fórumokon és éves kérdőíveken – keresztül folyamatosan monitorozzák. „Visszatérő kérdés például, hogy mit együnk. Persze ennyiféle igényt egyszerre kielégíteni képtelenség. De fontos, hogy a kérések elhangozhassanak, és ne azonnali nemmel válaszoljunk, ne a „már hatvanszor megmondtam” attitűd jellemezze a hozzáállásunkat. Fontos, hogy érezzék, számít, amit gondolnak, szeretnének” – mondja Török Dénes.
„Mondjuk az ilyen intézményekre, hogy szeretetotthon. De ez nem csak egy szó. Mitől otthon egy otthon? Ha ezt meg tudjuk fogalmazni, sőt fel is tudjuk mutatni, akkor jöhet a következő szint: szeretet-otthon. Ez szervezeti kultúra kérdése is, a hétköznapi rezdülésekben érhető tetten, és a lakókkal közös projekt. Ők is, mi is otthonként tekintünk erre a helyre, ahol jelen van a szeretet” – folytatja az igazgatóhelyettes, majd két izgalmas újdonságról is beszámol. Kiderül, hogy tavaly a Gyulafehérvári Caritas vezetője nagyon különleges képzést tartott itt: „Megismerkedtünk a kinesztetikával. Ez egy viszonylag friss tudomány, amelynek a mozgásérzékelés és a mozgásművészet áll a középpontjában, úgy, hogy kifejezetten az emberi mozgás folyamataira és az öregedő vagy beteg szervezet fizikai támogatására összpontosít. Mindenki számára hasznos, mert arra is megtanít, hogy például az ápoló ne erőből emeljen, hanem a mozgást apró részekre bontva segítse a lakót, miközben a saját testi épségét is védi. Ez a szemlélet a lelki területre is kihat: türelemre és a másik állapotának átérzésére tanít.”
Azt is megtudjuk, hogy az otthonban egy magyar startuppal együttműködve mesterséges intelligenciával támogatott, egyedülálló megfigyelő rendszert építenek ki. „Nem kamerákkal, hanem érzékelőkkel működik, amelyek megtanulják a lakók egyéni rutinját. Ha például éjszaka valaki elesik a mosdóba menet, és nem ér vissza időben a szobába, ha sokáig nem kapcsolja le a villanyt, ha nincs mozgás az ágya körül, és így tovább, akkor a rendszer riaszt. De csak akkor, ha valami nem megszokottat tapasztal. Így nincs szükség arra, hogy ellenőrzésképpen óránként benyissunk a lakókhoz, mert van, aki számára ez zavaró.”
A kápolna felé megyünk tovább, ahol már zajlik a délelőtti szentmise. A padok tömöttek, úgy tűnik, mindenki itt van, aki csak tud. „Milyen jó, hogy Urunk, Jézus megtanította nekünk a Miatyánkot, ugye? Hogy a szívünkbe és az ajkunkra adta!” – kapunk el egy félmondatot a közvetlen hangú prédikációból. Zoltán atya kántor is, ő maga vezeti a liturgia énekes részeit.
Híd a nemzedékek között
Toókosné Fehér Dorottyával a zegzugos kertben sétálunk, ő a négyfős mentálhigiénés csapat vezetője. Színes palettát kínálnak: van művészetterápia – ahol a lényeg a belső érzelmek kifejezése –, gyászfeldolgozó csoport és irodalmi teaház is. Ez utóbbit különösen szeretik az idősek, gyakran hoznak saját alkotásokat, kedvenceket egy-egy ünnepkör vagy évforduló kapcsán. A foglalkozásokat délelőtt tartják, amikor még mindenki frissebb. A lehetőségekhez mérten a demenciával élőket is igyekeznek bevonni ezekbe a tevékenységekbe. Önszerveződő körök is vannak, például a dalárda vagy a kártyaklub.
Megtudjuk, hogy a lakók kifejezetten igénylik a gyerektársaságot, „minden mennyiségben, az ovisoktól a gimnazistákig”. Ezért a ház szoros kapcsolatot ápol a Szent Margit Gimnáziummal és a helyi Szent László Óvodával, de a többi piliscsabai intézményből is szívesen jönnek az idősekhez. A gyerekek, fiatalok életet, vidámságot hoznak a házba. Érdekes tapasztalat ugyanakkor, hogy a közösségi szolgálatos kamaszok számára néha nehezebb a kapcsolódás az itt lakókhoz; a mai széteső családokban sokan már a nagyszüleiket sem ismerik igazán. Ez fontos találkozási lehetőség mindkét korosztálynak.
A csoportos alkalmak mellett kiemelt szerep jut az egyéni gondozásnak és a segítő beszélgetéseknek is. Havonta legalább egyszer mindenkire sor kerül – mondja Dorottya. „Négyszemközt olyan fájdalmakat is megosztanak velünk a lakók, amiket a közösség előtt nem. Fontos, hogy mindenki maga döntsön a beköltözésről. Ebben az életkorban már megvan az igény az egyedüllétre is, de a közösség ereje pótolhatatlan. Aki itt van, már jól tudja, hogy ez a végállomás, és a lakók többsége a helyén kezeli ezt. Ami pedig még fontosabb, azt is tudják, hogy fölfelé vezet az út, így még a gyász is lehet méltóságteljes és szeretetteljes közösségi élmény” – mondja a szakember.
Figyelem, közösség, szeretet – élet
A szentmise közben véget ért, az ebédig még van egy kis idő. Beszélgetésbe elegyedünk hát a nyolcvannyolc éves Bori nénivel, aki örömmel megmutatja a szobáját is. Kész labirintuson keresztül jutunk el hozzá.
„A beköltözéstől nagyjából egy hónap kell, hogy ne tévedjen el itt az ember.” Bori néni öt éve lakik az otthonban. „A saját lábamon járok” – mondja büszkén. Óvónő volt, lételeme a közösség, az ápolási osztályon még a lakók képviseletét is elvállalta. Legkedvesebb elfoglaltsága a horgolás, pontosabban annak egy különleges, japán válfaja. „Jó nehéz, de agyi érelmeszesedés ellen tökéletes” – mondja nevetve. Már az ötvenedik „amigurumi” figuránál tart. A bájos horgolt állatkákat kizárólag ajándékba készíti.
Bori néni megerősíti, hogy a ház valóban családi fészek, a lakók segítik egymást, akit kell, kerekesszékében eltolnak az ebédhez; gereblyéznek, beültetik, gondozzák az udvart. Élete legnagyobb kalandját is elmeséli: „Mama, nem lehet úgy meghalni, hogy az ember nem látta Rómát” – mondta neki az unokája, aztán repülőre ültette őt, nyolcvanhét éves korában először.
„A jó élethez mindössze ennyi kell: figyelem, közösség, szeretet” – mondja Bori néni. Kétemeletnyit lekísér bennünket, hogy el ne tévedjünk, és azzal búcsúzik: legalább ő is lépcsőzött kicsit az ebéd előtt.
Fotó: Lambert Attila
Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
