Húsvét másodnapján idén is volt hagyományos húsvéti szánhúzás Székelytamásfalva és Szörcse utcáin. A Zabola községhez tartozó két Feketeügy menti mezőfaluban az ősi, esővarázslással, termékenységgel és a természet újjászületésével összefüggő népszokás ma is élő valóság: nem bemutató, nem idegenforgalmi látványosság, hanem a közösség által őrzött és gyakorolt húsvéti rend. A kommunizmus éveiben betiltott hagyományt 1990 után dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár leírása alapján elevenítették fel, és Orbaiszéken máig egyedülálló módon e két faluban maradt fenn.
A helyiek számára a húsvéti ünnep nem csupán a templomi alkalmakat és a családi együttlétet jelenti, hanem azt is, hogy a falu apraja-nagyja részesévé válik annak a szokásrendnek, amelyet az elődök hagytak rájuk. A hagyomány szerint a fiatalok már nagyszombaton előkészítik a szánozáshoz szükséges kerekes alkalmatosságot: az úgynevezett szánt, amelyet fenyőágakkal bebojtoznak, szalagokkal, nemzeti és székely zászlókkal feldíszítenek, s ami aztán a vízbevető hétfő központi jelképévé válik.
Székelytamásfalván a húsvétvasárnap esti, hétfő reggelig tartó bál az események előkészülete volt. A Thury-kastély környékén találkoztak ezúttal is a falu fiataljai, s bár a mulatság után kora reggel még csend ülte meg a falut, kilenc óra előtt már ismét gyülekeztek a résztvevők. Rövid pihenő után vették át a megelőző héten feldíszített szánt, amelynek őrzője Ambrus Attila faluképviselő. Mint mondta, a fiatalok ilyenkor a tavasz hírnökeinek tekintik magukat.
A szánhúzó menetet a tizenkét „ló”, vagyis a szánt húzó legények alkották, hozzájuk csatlakoztak a béresek, a zenészek – akik idén Étfalváról érkeztek –, a bekérezők és a kísérők. A fiatalok székely népviseletbe öltöztek: harisnyát, fehér inget, fekete mellényt, csizmát viseltek, többen nemzeti színű szalaggal díszített kalapot is feltettek. Néhányan ostorral pattogtattak, mások vizes palackot vittek magukkal, mert a valódi locsolás vízzel történik. A nyitott kapuk mögött mindenütt rövid ünnepi jelenet bontakozott ki: versmondás, jókívánság, a ház népének köszöntése, majd az asszonynép és a lányok meglocsolása.
A székelytamásfalvi rend sajátossága, hogy a locsolás központi mozzanat maradt, a portákon nem jártak táncot úgy, mint Szörcsén. A kisebb gyermekek kölnivel locsoltak, a nagyobbak vödörből, palackból friss vízzel öntözték meg a fiatal lányokat. A helyiek szerint a szokás csak akkor maradhat eleven és örömteli, ha a közösség elfogadja és magáénak érzi, ezért a vödrös locsolásra rendszerint a házigazda beleegyezésével került sor. A locsolást áldásként értelmezték, a nevetés és a jókedv szinte minden udvaron vele járt.
A menetnek meghatározott rendje van, de nincs merev forgatókönyve, mondják a szervezők. Előfutárok járnak a csapat előtt, jelzik a közeledést, a béresek pedig a szánhúzókat és a körülöttük mozgó legényeket tartják rendben. Ahol kitárt kaput találnak, ott a háziak rendszerint nemcsak fogadják, hanem bőséggel kínálják is a locsolókat: pálinkával, süteménnyel, kaláccsal, üdítővel. A szán egyúttal gyűjtőhely is: ide kerül a piros tojás, az ital, a kalács, s olykor pénz is. Korábban a szánon egy gyermek vagy a „cigánynak” nevezett szereplő rejtőzött a fenyőágakkal fedett zöld sátor alatt, ő gyűjtötte és őrizte az adományokat. A nap végén a Péter Szabolcs szervező, illetve ifj. Vilikó Zoltán és ifj. Vilikó Róbert vezette csapat visszavitte a szánt kiinduló pontjára, Ambrus Attila faluképviselőhöz, ahol elosztották az adományokat, majd tovább mulattak.
Szörcsén ugyanez a hagyomány némileg más hangsúlyokkal, de azonos lelkülettel él tovább. Itt a húsvéti szánozásra az istentisztelet után került sor. A csoport élén a bekérező haladt, utána a muzsikusok, majd a tizenkét „ló”, vagyis a szánt húzó legények, oldalt pedig az ostorcsattogtató béresek. A feldíszített szánban, a fenyőágak takarásában rejtőzött a „cigány”, aki a háziaktól kapott ajándékokat fogadta. Ahol tárva nyitott kaput találtak, betértek, és Harai Arnold bekérező ünnepi köszöntővel üdvözölte a ház népét: „Szerencsés jó napot szívemből kívánok minden embernek, akit itt látok. Az éjjel álmomban a Hargitán jártam, onnan beláttam az egész világot, közepén szép Erdélyországot. Erdélyország az én hazám, ott nevelt fel édesanyám, mikor aztán fölcseperedtem, az élet kútjából vizet merítettem, s elindultam ma meglocsolni minden virágot. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!” – hangzott a köszöntő.
Minden háznál rövid műsor zajlott: a kisebb gyermekek húsvéti verset mondtak, miközben a többiek alkalmat keresve vizet töltöttek palackjaikba és vödreikbe. Ezek tartalma hamarosan a lányok fején landolt (akiket addigra már a kisebb gyermekek kölnivel meglocsoltak, és tán abban reménykedtek, hogy megússzák a további „áldást”).
A háziak kaláccsal, süteményekkel, pálinkával, sörrel, borral és üdítővel kínálták a locsolókat, akik a ház előtt táncra perdültek a székely népviseletbe öltözött kísérő lányokkal. A talpalávalót két lemhényi muzsikus húzta. A kínálás után jókedvűen, népdalokat énekelve vonult tovább a csapat, amíg újabb nyitott kaput talált. A faluközpontban betértek a református parókiára is, ahol Bíró Erika lelkipásztor fogadta a hagyományőrzők seregét – rövid időre a parókia udvarán nem csupán a vízbevetés, hanem a közösségi együttlét, a páros mozgás, a népi tánc is hangsúlyosan jelen volt.
A hagyomány továbbvitelében a falu vezetőinek, illetve a helyi tanácsosoknak is fontos szerepük van. Benedek József faluképviselő szerint évről évre nehezebb fenntartani a szokást, mert a fiatalság fogy, sokan elkerülnek a faluból, de ameddig lesznek olyanok, akik szívügyüknek érzik, addig a szánozás sem tűnik el. Hangsúlyozta: ez nem egyszerű húsvéti mulatság, hanem az ősöktől örökölt rend, amelyet a közösség identitása tart életben.
A vízbevető hétfő eseményein azt láttuk, hogy Székelytamásfalván és Szörcsén a húsvéti szánozás ma is több egyszerű népszokásnál. Egyszerre hordozza a tavaszvárás ősi képzeteit, a keresztény ünnepkörbe illeszkedő locsolás rendjét, a közösségi összetartozás élményét és az elődöktől kapott örökség felelősségét. A fenyőágakkal borított szán, a vízzel telt vödör, az ostorcsattogás, a köszöntő rigmus, a tánc és a kínálás együtt adják azt a sajátos húsvéti világot, amely Orbaiszéken ma már csak e két faluban él. Amíg pedig lesz, aki húzza a szánt, aki vizet mer a vödörbe, aki verset mond a kapuban, és aki örömmel fogadja a locsolókat, addig ez a régi szokás nem múzeumi emlék, hanem eleven faluközösségi valóság marad.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
