Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára ünnepi írását olvashatják.
Előfordul az emberrel, hogy elképzelése sincs arról – honnét is volna –, hogy az év bizonyos napjai később milyen évfordulókká válnak az életében. Hogy az a korábban sablonos dátum, melyhez addig semmilyen élmény nem fűződött, mekkora ünneppé lehet egy pozitív történés nyomán, mely évről évre örömmel tölti majd el az erre emlékezőket. Vagy hogy egy tragikus esemény miként bélyegez meg egy átlagosnak tűnő napot, melynek dátuma talán a sírig sajgó sebként fog visszaköszönni minden esztendőben. Ráadásul ha a szomorú esemény épp egy amúgy kedves ünnepre esik, akkor az sajátosan átértékeli az addigi ünnepvárás korábbi felhőtlen szépségét.
Izrael népének hithű lányaként a Názáreti Szűz számára is fontos volt a zsidó húsvét. De azt minden bizonnyal maga sem gondolta Fia kereszthalálig, hogy milyen egyedülálló színezete lesz majd ennek az ünnepnek az elkövetkező évekre. És nemcsak számára, hanem a tanítványoknak és azon közösség számára is, amely Krisztus húsvétjának misztériuma körül áll össze Isten népévé a pünkösdi lángtengerben. Mert a húsvét nekünk, Krisztus követőinek már más tartalommal fog bírni, mint a zsidóknak a pászkaünnep. És ezt a korszakalkotó változást Isten maga műveli, a Fiú által, a Lélekben. De nem az Istenszülő közreműködése nélkül!
Mária igen sok mindent a szívébe vés, és el-elgondolkodik az eseményeken. „A te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35) – szegezi titokzatos szavait a fiatal anyának az igaz életű aggastyán, miközben mindketten életük egyik legszentebb napját élik meg. És az elmélkedő szívű asszonynak minden bizonnyal többször is eszébe juthatott e misztikus kép. Mit jelenthet ez? Milyen tőrről szólt? Mikor teljesedik be ez? Megannyi nyitott kérdés…
A népi jámborság később „hét tőrről” is beszél majd, megfeleltetve azokat Jézus élete egy-egy történésének, melyek a Szűzanyát is fájdalmasan érinthették.
A Fiú tanításában – „igéiben” – is egyszerre talál világosságot és lelkét homályba borító, fájó bizonytalanságot. Gondoljunk csak a tizenkét éves Jézus megtalálása után Lukács megjegyzésére: Jézus szülei „nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat” (Lk 2,50). Anyai szívét „megdolgoztatja” mind a Fiához fűződő bensőséges közelsége, mind az ő isteni igéinek hosszas ízlelgetése. Továbbra sincs azonban kétség afelől, hogy a lelkét átjáró tőr igazi élét mégiscsak a Golgotán szenvedi meg.
A számkivetés lesújtó, ugyanakkor megtisztító tapasztalat a zsidók számára – gondoljunk csak Egyiptomra vagy Babilonra. A fogságban felsejlő egyik legmélyebb vágy: újra saját kultusszal dicsőíteni Istent. Mózes ezzel „kéri el” a fáraótól a népet. A Templom újjáépítése, felszentelése pedig szintén hallatlan lendületet ad a nép hitéletének. A Messiás fellépésétől ezt a helyreállított kultuszt, egységet, békét várják. Jézus azonban ennél többet hoz: isteni, örök életet. Ennek azonban komoly feltétele lesz a szenvedése. De nincs Fájdalmak Férfia Fájdalmas Anya nélkül, aki a megváltó szenvedésből részesedik.
Ha jól megfontoljuk, Mária a kereszt alatt bizonyos értelemben egy templomrombolás kínját és szégyenét kíséri figyelemmel, hiszen Jézus a saját testére értette: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem” (Jn 2,19). Még nem vigasztalhatja őt az sem, amit János később a mennyei Jeruzsálemről ír: „templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma” (Jel 21,22). Sokatmondó lesz az is, hogy a szeretett tanítvány nem azt mondja: a Feltámadott lesz Isten Temploma, hanem: a Bárány. Mert Isten Báránya, aki tökéletes áldozattá lett értünk, feltámadt testén viseli irántunk való szeretetből fakadó szenvedésének a halálon aratott győzelem által „begyógyult” sebhelyeit.
A Szűzanya, akit Szárdeszi Melitón a 2. században a „Szép Jerke” névvel illet, ebben is részes. Az ókori szerző gondolatát folytatva mondhatnánk: Szeplőtelen „anyajuhként” belőle származik az Isten Báránya. A bárányok pedig legtöbbször nem kerülik el a tőrpengét, sőt ez teljesíti be létüket. A tőr kegyetlen éle Máriát is „áldozattá” teszi, és ezt ő itt, a kereszt tövében ismeri meg igazán. Ő is meghozza a maga áldozatát, és Jézussal ebben is erősítik egymást.
A kereszt alatt ott áll egyfajta „szent maradék”. János az Egyházat jeleníti meg. És azzal, hogy Jézus rábízza Édesanyját, és viszont, kitágul az istenanyaság: Mária az újszövetségi nép anyjává is lesz. Őt, akinek szülését szokás fájdalommentesnek nevezni – ami arra utal, hogy az emberi természet legfájdalmasabb örökségét, az áteredő bűnt nem örökíti tovább, hiszen attól maga is mentes –, most lélekben egy nagyon is fájdalmas „szülésben” való részesedés avatja az Egyház Anyjává.
XVI. Benedek pápa húsz évvel ezelőtt Efezusban mutatott rá: „a kereszt magasából szemlélve az Anyát, és mellette a szeretett tanítványt, a haldokló Krisztus felismerte az új Család zsengéjét (…), ezért fordult úgy Máriához, hogy »Asszonynak«, és nem »Anyának« szólította; ezt a kifejezést a tanítványra bízással használja: »Íme, a te Anyád«”. Mondhatnánk: íme, a te szenvedő Anyád! Jézus, akinek szívét nemsokára lándzsa döfi át, a szenvedés tőrétől átszúrt szívű Anyját hagyja az Egyházra. De nagypéntek elmúlik, és ahogyan Jézus kezeiben, lábaiban sem maradnak ott a szögek, úgy ismét ragyogni fog Mária szíve is, melyet a húsvét gyógyulást hozó ereje megszabadít a passió tőrétől. És ez a boldogság nem teszi érzéketlenné őt gyermekeinek szenvedései iránt. Ez a „tőr” felkészítette arra is, hogy velünk együttérző Anya maradjon.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 5–12-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
