Majnek Antal OFM nyugalmazott munkácsi megyéspüspök látogatott el Lédeczi Dénes esperes-plébános meghívására Szolnokra, ahol a főpásztor volt március 19-én a Szent József-templom búcsúünnepének főcelebránsa. A püspökkel a szentmisét megelőzően a kárpátaljai magyarság életéről és problémáiról Szathmáry István, a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Új Néplap munkatársa beszélgetett.
Majnek Antal püspök rövid történeti összefoglalója szerint Kárpátalján az ottani magyarság ötszáz évvel ezelőtt szinte mind református lett, a Római Katolikus Egyházban nagyon kevés helyen maradtak magyarok. A Római Katolikus Egyház akkor nőtt számottevően, amikor Mária Terézia később fokozatosan elmagyarosodó svábokat, bajorokat, cipszereket telepített ebbe az országrészbe. A helyi Római Katolikus Egyház még a 19. század elején is többnyire német nyelvű volt, de a két háború között már csak a nevek bizonyították német származásukat. Régebben a reformátusok a római katolikusokat lesvábozták, így gyakran nem is magyar, hanem inkább ukrán iskolába mentek, ahol nem bántották őket a ruszinok.
– Amikor 37 évvel ezelőtt odamentem, akkor németek már csak kevesen éltek itt – számolt be a püspök, aki azt is hozzátette, hogy amikor a Szovjetunió szétesésével jött a szabad Ukrajna és a szabad határátjárás, akkor elkezdődött a németajkúak gyors kivándorlása. Tíz év alatt a többségük Németországba költözött, de lassan megindultak a magyarok is, ami az utóbbi négy évben a háború miatt nagyon felgyorsult. A férfiak többsége, ha tehette, elment, a maradék 18 és 60 év közöttiek vagy otthon rejtőzködnek, vagy a fronton vannak, esetleg mentesített beosztásúak, illetve kivételezett csoportként kettőnél több gyerekük van. Ők szabadon mozoghatnak. A fiúk kivándorlása most is folyamatos, 17 év után, illetve most 22 év után mennek el véglegesen. Nemcsak magyarok, hanem ukránok is ezrével, tízezrével indulnak Lengyelországba vagy még tovább.
– Lehet számolni a magyarság fokozatos megszűnésével?
– Ezt a kérdést magamnak is fölteszem. Ha a férfiakat továbbra is fogdosni fogják, akkor a magyar fiúk kimennek, utánuk persze a lányok, az anyák, a feleségek is. Általában egy nagymama, nagypapa tartja még vissza őket, aki nem akar kiköltözni. Sokan még ingáznak a nagyszülők, az őshaza, Kárpátalja, illetve az anyaország között, de előbb utóbb megunják, mert nem mindig könnyű a határátkelés.
– Körülbelül mekkora család jellemző a magyarokra?
– Ez fájó kérdés, mert bizony többnyire már két gyereknél kevesebbet nevelnek családonként. A nagycsaládosok számára elindítottunk egy alapítványt, a Karitász révén magam is támogattam a nagycsaládosokat, de míg püspökként harminc év alatt körülbelül 110 gyermeket kereszteltem, ma a négyéves háború alatt alig születik gyermek. Már a másodikat is nehezen vállalják, nemhogy a harmadikat, de azt hallom, hogy nagyon sok országban így működik. Európában kettő az átlag, sőt Nyugaton már egy sem.
– Maguk ítélik halálra a jövőjüket?
– Igen. Ha most önzően nem az egész magyarságban gondolkozom, hanem a mi kis egyházközségeinket nézem, azt látom, hogy a magyar falvakban elfogytak a fiúk, férfiak, akik megmenthetnék az egyházközséget. A kevés hívő, fiatal, középkorú család nem akar vállalni következő gyereket, pedig ha csak egy-két család vállalná a harmadikat, negyediket, akkor nem kellene félteni az egyházközség jövőjét. Különben tíz-húsz év után be lehet zárni a templomot, mert azok az öregek kihalnak, akik most még megtöltik. Ma a misére érkezők életkora bizony ötven-hatvan év fölött van. Ha százalékosan nézem, nem panaszkodok, mert a híveinknek több mint a fele jár templomba, ilyen szempontból nyugodt lehetek és hálás Istennek, de a létszám mégis csökken. Ne vigasztaljon minket, hogy jobban állunk, mint például Németország vagy Franciaország. Egy nagycsaládos régi hittanosom mondta, ahol még tizenhárom gyerek van: „ Antal atya, mi nem terveztünk nagy családot, eszünkbe se jutott semmit sem tenni a gyermekáldás ellen.” Közben jönnek azok a lehetőségek, amikkel a gyermekek áldása, megszületése ellen tesz az emberiség, mert nihilizmus van Európában, ami még az ateizmusnál is rosszabb.
– Püspök atya hogyan látja az Egyház szerepét a kárpátaljai magyarság életében?
– Mindent úgy csinálunk, ahogy az Egyház tesz az egész világon. Annyi a sajátosságunk, hogy őriznünk, segítenünk kell a nyelv és a kultúra megőrzését is, de csak besegíteni tudunk a magyar iskoláknak. Oda invitáljuk a gyerekeket, de mit tehetünk például egy nagyvárosban, ahol már vegyes a házasság, és a gyermeket az ukrán iskolába íratják, mondván, hogy itt maradjon, mert itt akarjuk a jövőjét. A legtöbb jó magyar iskola ugyanis Magyarországnak neveli a gyerekeket, mert érettségi után ide jönnek. Az ukrán iskolába járók nem tanulnak meg magyarul írni, olvasni, legfeljebb a magyar szülő tanítja őket, magyar templomba járnak, de az anyanyelvükön nem lesznek könyvolvasók. Még bibliát is ukránt kérnek tőlem. Magyar identitásúak, viszont ott tervezik, és ott alakítják a jövőjüket.
– Valószínű, illetve most már lehet mondani, hogy biztos. Korábban csak feltételeztük, mert nem volt erőszakos ukránosítás. Most sincs, csak olyan helyzetet teremtenek, hogy a magyarokat a többi nemzetiséggel együtt kiutálják az országból. A lengyelek, németek már el is mentek.
– Kárpátalján milyen a Katolikus Egyház viszonya a többi egyházzal?
– Jó a viszonyunk egymással, a reformátusokkal pedig a közös magyar nyelv miatt talán még közelebbi, mint a római katolikus ukrán nyelvűekkel. Az ökumené működik, a szeretet nagyobb erő mindennél. Ilyen szempontból Kárpátalja élen jár egész Ukrajnában. Munkácson minden hónapban nyolc keresztény egyház jár össze ökumenikus imaórákra. Kárpátalján a legtöbben vannak az ortodoxok, aztán a görögkatolikusok, utána a reformátusok, végül a római katolikusok és ezután a többi protestáns felekezet. A papoknak, lelkészeknek is jó a kapcsolata egymással. Még a Moszkvával való jó viszonyuk miatt üldözött pravoszlávok is most velünk tartanak. Ellentét a népnél alig van, ez mindig is a papok, lelkészek között volt, tehát az ő felelősségük Isten előtt, hogy milyen volt a hívek kapcsolata.
– Az iskolákra visszatérve, milyen esély van a magyar nyelvi oktatás kárpátaljai továbbélésére?
– Hála Istennek a Kárpátalján levő száz magyar intézmény többsége minden megszorítás ellenére ma is működik. Ezt például a nagy létszámú lengyelek nem tudták megtenni Galíciában, ők is beengedik a templomaikba az ukrán nyelvet, mert az emberek elukránosodnak. Mi is ebben a nehézségben vagyunk, de beengedtem az olvasmányokat ukránul, aztán hitoktatások indultak be ukránul, hogy el ne veszítsük azt a sok gyereket, akik nem tudtak magyarul, mert a szüleik nem tanították meg őket, mert nem volt magyar iskola, főleg a szórványban. És így én legalábbis próbálkoztam a magyar iskolát szombatonként, hétvégén behozni, ami ment is egy darabig, de ehhez kellett a szülők akarása és támogatása. A magyar állam ebben mindig nagyon szépen támogatott. Jöttek Magyarországról tanítók és tanárok is, vagy nyaranta lelkes fiatalok, egyetemisták, akik magyar nyelvű táborokat tartottak. Ez sokat segített, ahogy az is, hogy azok a gyerekek, akik magyar iskolába jelentkeztek, segélyt kaptak Magyarországról a tanuláshoz. Az is sokat jelentett, hogy akik magyar iskolába jártak, azok könnyebben kaptak magyar állampolgárságot, később magyar útlevelet.
– Milyen a kapcsolat a hazai és a kárpátaljai Római Katolikus Egyház között?
– Már négy éve nem vagyok az egyházmegye vezetője, addig mondhatom, hogy nagyon jó és erős volt ez a kapcsolat. Minden magyar püspök és püspökség támogatott bennünket. A magyarországi Karitász nagyon szépen támogat most is minket, kárpátaljaiakat, és a papjaink többsége Magyarországon tanult.
– Ezek szerint lelkileg is erős Kárpátalja.
– Igen, és ezt az egységet, egymás kölcsönös elfogadását sem a sok betelepült, sem a háború, de a magyarok elleni uszítás sem tudta megrontani.
Forrás: Szathmáry István/Új Néplap
Fotó: Lambert Attila (archív portré), Szolnoki egyházközség
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
