Halmai Tamás költő, író, irodalmár az Új Ember 2026. március 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben megjelent három versét olvashatják.
Izabella nővérnek
Özvegyült hajadon a téli tájék.
Jászolba szegezett remény az ünnep.
Áttetsző éjszakáig eltalálnék,
asszonyba öltözött nap úgy kerülget.
Túl az innenső szavak szellemén
– testre feszített lelkek – bárha volnánk!
Az én a legbűnösebb lelemény.
A te a legártatlanabb valóság.
Mert népe énekli gyónás okán,
Isten népdala a gregorián.
Nyomomban magam nélkül poroszkálok.
A fénytől nem látom, hogy ragyogóra
az ég festi-e a teret, vagy a rózsa.
Szájukat bezárják az oroszlánok.
* * *
Szeretett fiában kedve telik.
Jézust a halászok keresztelik.
Címerében szamár és pálmaág.
Anyák dajkálják a patrisztikát.
Latrok lajstroma is szenteket taglal.
Nincs mellékes bűn, csak szíven szúrt angyal.
Éjente, mikor bukni áhítok,
térdre hullnak a katedrálisok.
Pataknak szarvast a szomj kiutal.
Sár békél mennyek királyaival.
* * *
„Visszatérve milyen az érkezés,
van-e pecsét, vámmentes övezet,
az asztronautákat megmotozzák,
vagy elég, ha Isten
már látta a lelküket?”
(Pétery Dorottya: Tűnődés e-k)
Angyal – hibákkal? Ördög – erényekkel?
Türelmet játszik emberrel az ember.
Finom lecke a nyers tapasztalat.
Fejtsem, fejtsem, felejtsem szavamat.
Kitudódik, ha érek hegytetőre,
szélcsendnek szél a lelkivezetője.
Mert menyasszony lett, nemtől szabadul
szerzetesnővér szakadatlanul:
dibdáb fensége gyűrt sár és tövisfény –
s belőle sarjad terek közt az ösvény.
Szégyenlős mennyország, értünk lakatlan.
Belebetegszem, ha épp igazam van.
Ki mellkasodban a szívemet hordod,
semmik alanya, igenektől boldog,
fényből szerkesztett árnyék, jöjj elő!
Leggyöngédebb a legnagyobb erő.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
