Mottó: „Németországban sem vették komolyan a szobafestőt”
(Alföldi Roberta)
Amióta a Nemzeti Színház igazgatói székéből – egyáltalán szégyen volt, hogy oda kerülhetett – távozott Alföldi, az utóbbi időszakban két politikai jellegű megnyilvánulás kavarta fel körülötte az állóvizet. Szerencsére, ezek már nem olyan horderejűek, mint amelyeket rendezéseivel és kijelentéseivel mint a Nemzeti igazgatója kavart hajdanán. Hiszen elevenen élhet még olvasóink emlékezetében, miféle botrányos performance-ok kapcsolódnak a nevéhez, amelyeket mindennek lehet nevezni, csak művészetnek nem.
Volt ott keresztény- és nemzetgyalázás, buziorgia, miegymás. Závada Pál korábbi, Idegen testünk című regényének Magyar ünnep néven átgyúrt, dramatizált változatát épp Árpád-házi Szent Erzsébet napján, 2010. november 19-én mutatta be. A Magyar ünnep cselekménye jó két héttel Ribbentrop és Ciano Belvedere-beli döntése után, 1940. szeptember 16-án indul, a Magyar Királyi Honvédség kolozsvári bevonulásával. Természetesen nem valamiféle fatális véletlen folytán. Az „Úr napjának megszentelését” a Legfelső Hadúr, Horthy személyéhez asszociálták az iróniát csak magyar és keresztény történeti vonatkozású blaszfémikus kiszólásaikban és áthallásaikban preferáló Alföldiék. A mű kusza és szerteágazó cselekménye kevésbé lényeges, hiszen az alkotói páros „hőseinek” nagy részét nem valamilyen eszme, nemes cél motiválta cselekvés, hanem – ugyan, mi más is – csak és kizárólag a szexualitás irányítja. Van itt minden, ami Alföldi revüszínházától elvárható: hol férfi a férfival fekszik össze, hol nő a nővel, kap a néző gatyaletolásos szexjelenetet, s transzvesztita aberrációt. A Magyar ünnep valójában nem volt más, mint egy újabb antimagyar provokáció. Mi több: ízléstelen, beteges szexuális tudattartalmak színpadi manifesztációja.
A „színdarab” mélypontja, amikor a történelmi Magyarország térképét körülálló bakák önkielégítést mímelnek a haza földabroszára. S különös módon az ún. kortárs, posztmodern magyarországi művészetben az obszcén, akár szexuális jellegű bűncselekményeket ábrázoló vagy azokra utaló jelenetek és motívumok szinte kizárólag mindig valamilyen tradicionális, vallásos vagy magyar nemzeti értékhez kapcsolódnak. Mindenesetre egy érdekes kérdés óhatatlanul ott motoszkál gondolatainkban, amelyet nem hallgathatunk el. Vajon mi történt volna, ha Alföldi Róbert egy színdarabjában zsidó bakák a Közel-Kelet térképe előtt állva azt imitálták volna, hogy meredező férfiúi büszkeségük spermaöntetét Izrael földjére lövellik? E képzelt jelenet ráadásul nem is volna oly megbotránkoztató, miként az első olvasásra feltűnhet, lévén, hogy az az ókori zsidó hagyományból eredeztethető. Onán, Júda fia ugyanis, feleségül véve elhunyt bátyja özvegyét, Támárt, nem élt vele házaséletet, hanem magját a földre ontotta, hogy ő örökölje majd testvére vagyonát. Tényleg, ha Alföldi alternatív teátrumában prezentált volna egy effajta, tabudöntögető színi produkciót, vajon nem rúgták volna ki még aznap este páros lábbal igazgatói székéből? Jó két évvel korábban, miként arra ténylegesen sor került, mire a „nemzeti” Fidesz-kormányzat majd három évi regnálása után végre rászánta magát ezen „elbocsátó, szép üzenet” megtételére.
Nos, de térjünk át a közelmúltbeli, immár nem a színházhoz, irodalomhoz, hanem a politikához, történelemhez köthető fejleményekre Alföldi személyét illetően. A Bajnai-féle pártban állítólag felvetődött, hogy ősszel Robertát indítanák budapesti főpolgármester-jelöltként. Nos, egyetlen mondat erejéig, érjük be azzal, hogy a korábban a füvesekkel kokettáló libás Gyurcsány-utód, az Internacionálét nagy zavarban és tátogva „előadó” exminiszterelnökről eddig is tudhatta mindenki, hogy nem egy nagy intellektus. Ezek után pedig már csak annyit mondhatunk, hogy akinek a fejéből efféle hibbant gondolatok pattannak ki, az szimpla bolond.
A másik történet, amely kiverte Alföldinél a biztosítékot, az volt, hogy Kerényi Imre, miniszterelnöki megbízott a Keresztény Színházi Fesztivál beszélgetéssorozatában beszélt arról, hogy a buzilobbi ellen kell kemény harcot hirdetni, és szerinte a dramaturgok és a rendezők teljesen téves „izmusok” alapján dolgoznak, s a színészképzést elvenné a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől, és új iskolát nyitna, akár a Ludovikán. Az Index újságírójának arra a kérdésére, miszerint mennyire kell komolyan venni Kerényit, Alföldi ezt a választ adta: „Németországban sem vették komolyan a szobafestőt”. Nos, ezzel a biológiai zsákutcás exszínidirektor elárulta, hogy történelemből is elégtelen, s többek között a Magyar ünnep című „színdarabot” – egyéb alkalmatlansága okán is – totális történelmi tudatlansága miatt sem kellett volna rendeznie. Ugyanis a Führernek köze nem volt a szobafestéshez, Hitler festőművész volt, annak sem akármilyen. Csupán az olcsó és primitív angolszász-szövetséges propaganda terjesztette el róla – sok más hazugság mellett – azt a valótlanságot, hogy festményei még műkedvelő dilettánsnak sem nevezhető amatőr alkotásai. Végezetül, hogy ezt megcáfoljuk – miként korábban is tette ezt portálunk néhány alkalommal –, közzéteszünk egy képgalériát Adolf Hitler jelentős esztétikai értékkel bíró műveiből, aki Robertával összevetve nagyságrendekkel jelentősebb művész volt.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
