Március 15-én délután a Szentatya lelkipásztori látogatást tett a római Ponte Mammolo negyedben található Jézus Szent Szíve plébánián. Érkezésekor, 16 óra körül gyermekek, fiatalok és családjaik fogadták az oratórium udvarán.
A plébániaépületben találkozott az idősekkel, a betegekkel, valamint a szegények és hajléktalanok egy csoportjával, akik igénybe veszik a zuhanyzási lehetőséget a plébánián, továbbá a Karitász és a Sant’Egidio Közösség önkénteseivel, akik gondoskodnak róluk. A 17 órakor bemutatott szentmise után a pasztorális tanáccsal és a papokkal találkozott.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim!
Eucharisztikus ünneplésünk ma különösen is az öröm jegyében zajlik. Eme szép találkozásunkra ugyanis a Laetare-vasárnapon, az öröm vasárnapján kerül sor; a mise Izajás szavaival kezdődik: „Vigadozzál, Jeruzsálem!” (Bevonulási ének, vö. Iz 66,10).
Ez elgondolkodtat bennünket. Jelenleg a világban sok testvérünk szenved erőszakos konfliktusok miatt, melyeket azzal az abszurd igénnyel indítanak, hogy a problémákat és a nézetkülönbségeket háborúval oldják meg, holott a békéért fáradhatatlan párbeszédre lenne szükség. Egyesek odáig mennek, hogy Isten nevét is próbálják bevonni ezekbe a halálos következményekkel járó döntésekbe; Isten azonban nem állítható a sötétség szolgálatába. Ő sokkal inkább azért jön, hogy világosságot, reményt és békét adjon az emberiségnek; és a békét kell keresniük azoknak, akik őt segítségül hívják.
Ez ennek a vasárnapnak az üzenete:
A Jézus és a vakon született ember találkozása (vö. Jn 9,1–41) ugyanis egy születés jelenetéhez hasonlítható, melyben az ember – mint a világra jövő gyermek – új világot fedez fel azáltal, hogy önmagát, a többieket és az életet Isten szemével látja (vö. 1Sám 16,7).
Tegyük fel tehát a kérdést: miben áll ez a látás? Mit tár fel? Mit jelent „Isten szemével látni”?
János evangélista elbeszélése szerint mindenekelőtt azt jelenti, hogy fel kell adnunk azokat az előítéleteinket, amelyek miatt a szenvedő emberben csupán megvetendő kitaszítottat vagy elkerülendő problémát látunk, miközben pedig bezárkózunk önző individualizmusunk biztonságosan bezárt tornyába. Sokszor hallani ilyesféle mondatokat: „Amíg jól mentek a dolgok, sok barátom volt; amikor viszont jöttek a gondok, sokan elhagytak, eltűntek!” Jézus nem így tesz: szeretettel tekint a vakra, nem alacsonyabb rendű lénynek vagy zavaró tényezőnek látja, hanem segítségre szoruló, kedves embernek.
Így találkozásuk alkalommá válik arra, hogy mindenkiben megmutatkozzon Isten műve.
A „jelben”, a csodajelben Jézus kinyilvánítja isteni hatalmát, és az ember – mintegy újra átélve a teremtés mozdulatait, a sárral, nyállal végzett mozdulatokat –, ismét teljes szépségében és méltóságában mutatkozik meg mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény.
Ez nyilván fáradsággal jár: hozzá kell szoknia sok addig ismeretlen dologhoz, meg kell tanulnia megkülönböztetni a színeket és a formákat, újra kell rendeznie kapcsolatait, és ez nem könnyű. Sőt, az őt körülvevő ellenségeskedés növekszik, provokálják őt, és még a szülei sem merik megvédeni (vö. Jn 9,18–23). Szinte abszurd módon úgy tűnik, mintha a körülötte lévők meg nem történtté akarnák tenni azt, ami történt. Sőt kihallgatása során, melynek alávetik a most már látó vakot, Jézus az, aki valójában a vádlottak padjára kerül, mert azzal vádolják, hogy megszegte a szombat törvényét, hiszen szombat napján gyógyította meg.
Így a jelenlévőkben egy másik, még súlyosabb vakság is megmutatkozik: nem látják – éppen maguk előtt – Isten arcát, s ezért az üdvhozó találkozás lehetőségét felcserélik a formális fegyelem legalista megtartásából fakadó terméketlen biztonsággal. Ez a szellemi korlátoltság nem tántorítja el Jézust: megmutatja, hogy nincs olyan „szombat”, amely akadályozhatna egy szeretetből fakadó cselekedetet. Egyébként a szombati nyugalom értelme Izrael népe számára – és számunkra a vasárnapnak, az Úr napjának az értelme – éppen az, hogy az élet misztériumát mint ajándékot ünnepeljük, mely előtt senki sem hagyhatja figyelmen kívül a szenvedő testvér segítségkiáltását.
Jézus azonban arra kér bennünket, hogy másként éljünk, úgy, ahogyan azt az első keresztény közösség is jól megértette: ott a testvérek kitartottak az imádságban, és örömmel, a szív egyszerűségével mindent megosztottak egymással (vö. ApCsel 2,42–47). Nem mintha akkor nem lettek volna megpróbáltatások és akadályok. Ők azonban nem adták meg magukat: a keresztség ajándékának erejében arra törekedtek, hogy új teremtményként éljenek, békében és közösségben mindenkivel, és a közösségben olyan családra találjanak, amely kíséri és támogatja őket.
Kedves testvéreim, ezek azok a gyümölcsök, amelyeket a világosság fiaiként teremnünk kell (vö. 1Tesz 5,4–5). És plébániátok immár mintegy kilencven éve hűséggel végzi ezt a küldetést: különös gondot fordít azokra, akik szegényen, kirekesztetten élnek, akik sürgős segítségre szorulnak, tekintettel van arra is, hogy területén található a rebibbiai fegyház, valamint érzékenységének és szolidaritásának sok más tanújelét is adja.
Tudom, hogy sok testvérünknek segítetek – akik más országokból érkeznek –, hogy itt be tudjanak illeszkedni: hogy megtanulják a nyelvet, megfelelő lakást találjanak, és tisztességes, biztonságot nyújtó munkát végezzenek. Sajnos nem hiányoznak a nehézségek, melyeket olykor még súlyosbítanak is azok, akik gátlástalanul kihasználják a legkiszolgáltatottabbak szegénységét saját érdekükben. Ugyanakkor tudom, milyen elkötelezetten igyekeztek szembenézni ezekkel a kihívásokkal:
Arról is tudok, hogy nagy kedvvel, szívvel-lélekkel fáradoztok a gyermekek és a fiatalok nevelésén, az oratóriummal és különféle képzési programokkal.
Szent Ágoston, amikor Isten arcáról beszél – ezen arc tükrének kell lennünk a világban! –, azt mondta a korabeli keresztényeknek: „Milyen arca van a szeretetnek? Milyen alakja, milyen termete, milyen lába, milyen keze van? […] Olyan lába, amely az Egyházba vezet másokat; olyan keze, amely a szegényeknek ad; olyan szeme, amely felismeri a szükséget szenvedőt” (In Epistolam Joannis ad Parthos, 7, 10); és a szeretetre utalva még hozzáfűzte: „Tartsátok meg, öleljétek át: semmi sem édesebb nála” (uo.).
Kedves testvéreim, íme a világosság ajándéka, amely rátok van bízva:
Plébániátok Jézus szent szívének van szentelve. Ez a szív alakítsa és őrizze egyre inkább ezt a szép közösséget, hogy Krisztus lelkületével (vö. Fil 2,5), örömmel és odaadással élje meg és tanúsítsa a kegyelemnek azt a kincsét, amelyet kaptatok!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
