Uramisten, de megváltozott a világ, és milyen mások ma az emberek! Ez jutott eszembe, amikor nézni kezdtem a régi felvételeket a Néprajzi Múzeum most megnyílt kiállításán. A Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága című tárlat az 1910-es évek vidéki Magyarországának fotográfusait és műtermi világát mutatja be eredeti, vágatlan üvegnegatívok alapján.
Nők, férfiak, gyerekek néznek ránk, kései utódokra, több mint száz évvel ezelőttről, a 20. század elejéről. Válasszunk ki egy képet csak úgy találomra: egy asszony látható rajta a lányával és az unokájával, kezében katona fiának fényképét tartja. A felvétel 1915 és 1920 között készült. A kiállított fotókon gyakran feltűnnek a fekete ruhás, fejkendős asszonyok. Szomorú tekintetük sok mindent elárul a korról, amelyben éltek. Az iménti fotón sem véletlenül van ott az anya kezében a fiatal katona képe: a fiú nyilván a fronton van.
A falusiak szép ruhába öltözve mentek a fényképészhez, ahogyan az a 20. században végig, majdnem az 1990-es évekig szokás volt. A mosoly azonban ezeken a felvételeken még hiányzik az arcokról; aki a kamera elé állt, komolynak mutatkozott, akkor is, ha éppen jókedvű volt. Később azonban változott a helyzet, még ma is szinte mindenki nevet a fényképeken, ha kell, ha nem, mintha csak elvárás volna a mosoly.
A fényképezés 1839-es feltalálása után sokáig a dagerrotípia volt az a képforma és képkészítési eljárás, amit használtak, s ez egészen az 1860-as évekig így is maradt. A dagerrotípia hátrányának számított, hogy a kép csak egyetlen példányban állt rendelkezésre, és nagyítani sem lehetett. Eleinte törékeny üvegre, később rézlemezre készültek ezek a felvételek, viszonylag bonyolult kémiai eljárással.
Az 1890-es évekre azonban megváltoztak a technikai feltételek. Nagy méretű, állványra helyezett fényképezőgépet vihettek magukkal a fotográfusok a századforduló környékén, sőt még a 20. század első évtizedeiben is. Ekkorra már országszerte elérhetővé váltak a fényképezéshez szükséges alapvető technikai eszközök és nyersanyagok. Az 1890-es évektől az 1920-as évekig a fényképet leginkább fényérzékeny zselatinos ezüsttel bevont üveglapra, azaz üvegnegatívra rögzítették. Az előregyártott üvegnegatívokat tasakban, dobozban árusították. Ez a technológia forradalminak számított, mert nem igényelt hosszú beállást. Az üvegnegatív, amelyről a fotográfus később előhívta a papírképet, sokszor több információt tartalmazott, mint ami a megrendelőnek átadott, s később generációkon keresztül őrzött fotográfián látszott.
A kiállítás címe – Vágatlanul – éppen erre, a negatív képek teljességére utal. Az üveglemezeken ugyanis nemcsak a megörökített személyek láthatók, hanem mindaz, amit a megrendelők által hazavitt, kivágott papírképekről már eltüntettek: a háttérbe tolt paravánok, a szűk hely miatt egymás mögé csúsztatott vásznak, a fotózásra várakozók árnyai, a retusasztalok, lámpák, olykor a fényképezőgép vagy a műterem kirakatfala. Néhány képen a textilhátteret tartó kezek is felfedezhetők. Mindezek az apró, rejtett részletek emberközelivé teszik a száz évvel ezelőtti fotográfusok világát, a fényképezés körülményeit, és új nézőpontból mutatják meg a felvételek rögzítésének akkori folyamatát, illetve azt a vágás előtti pillanatot, amikor a kép még nem „készült el”.
A városokban sorra nyíltak fényképészetek, 1896-ra hazánkban már mintegy négyezer fotográfus működött. Azokra a településekre, ahol fényképész dolgozott, a környékbeli falvak lakói is eljutottak. Általában egy-egy életúthoz kapcsolódó fontos esemény vagy templomi búcsú alkalmával fényképezkedtek az emberek. A kisvárosok, falvak lakói számára – a katonafotók, a bevonulás előtt készült vagy a frontra küldött családi képek formájában – az első világháború hozta el a fényképkészítés igényét. Emiatt a háború éveiben a vidéki fényképészek forgalma megsokszorozódott.
Amint a kiállításon megtudhattuk, a növekvő igények jó részét a még korábban, az 1890-es években nyílt nagyvárosi műtermek elégítették ki, ezek elsősorban a polgári ízlés kiszolgálására jöttek létre. Az 1910-es évekre azonban már a kisebb városokban, falvakban is sorra nyíltak szerényebb felszereltségű fényképészetek. Egy kisebb beruházás után hosszú időn keresztül bevételre tehettek szert a fotózásból olyanok is, akik más civil foglalkozásuk mellett (tanár, kereskedő, tisztségviselő) a családi házak szobájában, tornácán, udvarán készítettek felvételeket megrendelőikről. Ők amatőrök voltak, akik nem váltották ki az iparengedélyt, többnyire olyan településeken dolgoztak, ahol a közelben nem működött hivatásos fotográfus.
A kiállításon látható képek, az üvegnegatívok – ahogy a főcímben is olvasható –szerencsére töretlenül megvannak, megmaradtak. De nem sokon múlt, hogy elvesszenek. Az történt ugyanis, hogy az első világháború végére felhalmozódott nagy mennyiségű üvegnegatívot a fényképészek nem tudták tárolni, ezért lámpa- és képkeretkészítőknek, üvegházak építéséhez kertészeknek adták el, vagy egyszerűen megsemmisítették őket. A Néprajzi Múzeum munkatársai, Györffy István, Kemény György, id. László Gyula, Madarassy László és Viski Károly leletmentés címén 1921-ben és 1922-ben nyolcvankét fényképésztől kéttonnányi, összesen huszonötezer darab üvegnegatívot vásároltak meg, s ezzel megduplázták az intézmény fényképgyűjteményének akkori állományát.
„Helyszíni tapasztalataink csakugyan arról győztek meg bennünket, igazán az utolsó órában fogtunk hozzá a mentéshez, sőt sok helyen el is késtünk vele. Voltak olyan esetek, amikor a fényképész 10–50 000 darabnyi lemezanyagát potom áron eladta üvegkereskedőknek és tükörcsiszolóknak, vagy melegházas kertészeknek, vagy kocsiszámra kihordta a város végére, vagy fuvarköltség kímélése végett kertjében elásta, padlásra, pincébe hordatta stb., mert a háború alatt szinte epidémiává vált fényképeztetés annyi lemezt halmozott föl raktárukon, hogy a régiektől mindenáron meg kellett válniok” – olvasható abban az 1921. június 30-ánkeltjelentésben, amit Bátky Zsigmond írt a minisztériumnak az 1921. év első félévében végzett gyűjtőútról.
Lássunk most még egy érdekes levélrészletet az üvegnegatívok ügyében: „Nagy Károlyné szeghalmi fényképésztől vett negatívokat (190 darab) postára tettem. A neveket nem tudja. Néztem máshol is lemezeket, de erős konkurensünk akadt, s így a vételtől el kellett állnom. Ugyanis Békéscsabáról egy »képkeretgyáros« és »kézilámpacsináló« szedi a lemezeket, és annyi árat ad érte, amit a múzeum nem adhat.” (Szeghalmi Gyula levele Győrffy Istvánnak, 1921. július 29.) Amint a levél alapján megállapítható, a múzeumoknak akkor sem volt túl sok pénzük. A kiállításon egyébként Család címmel megtekinthető az a Nagy Károlyné által készített felvétel, amely Szeghalomról származik, az 1910-es évekből.
A Néprajzi Múzeum mostani tárlata húsz különböző felszereltségű és stílusú vidéki fényképészet világát idézi meg a körmendi Steindl Károlytól a sátoraljaújhelyi Bartizek fivérekig, a mezőkövesdi, de osztrák származású Weissbach nővérektől a szolnoki Papszt Piroskáig. Ha ellátogatunk a kiállításra, betekintést nyerhetünk abba, hogy miként változott a fényképezés társadalmi szerepe az 1890-es évektől az első világháború végéig, amikor a fényképészek műtermei a polgári és a paraszti világ sajátos találkozóhelyeivé váltak. Megfigyelhetjük a képeken a változó viseletkultúrát, a családi emlékképkészítés szokását, valamint az első világháború drámai hatását.
Most válasszunk ki egy női fotográfust, Papszt Piroskát. (A fotósok többsége még manapság is férfi, a nőkre kevésbé jellemző, hogy ezt a hivatást választják. Ámbár az is igaz, hogy az 1860-as években éppen egy nő, az angol Julia Margaret Cameron volt a portréfotózás egyik első kiválósága.) Papszt Piroska a vármegye első hivatalosan bejegyzett női vállalkozója volt, aki Szolnok városában nyitott műtermet. A Néprajzi Múzeum odalátogató munkatársai a fényképésznő műteremszobájában a megrendelők számára mintaként kihelyezett papírképekből is válogattak. Pozitív képei a leírások szerint varázslatos világot idéztek meg, sajátos női látásmóddal. Egyedi, virágos motívumokkal díszített, kézzel színezett képei többféle méretben és technikával készültek. Számos példa mutatja, hogy a műtermi hátteret gyakran vignettálással takarta ki a képből, azaz úgy, hogy elsötétítette a széleket, melyeket később montázs- és kollázstechnikával, virágokkal díszített.
Mindenképpen a kiállítás legérdekesebb képei közé tartozik Borgula Ede fotográfiája és Kispály Károly festménye, akik a vadászbalesetben elhunyt sárpilisi Mózes Istvánról (1890–1914) készítettek portrét (Szekszárd, 1913). A tragédiáról korabeli híradást is olvashatunk: „Halálos szerencsétlenség vadászat közben. Vasárnap dél felé erőtől duzzadó két vagyonos fiatalember ment ki Sárpilisen a határba vadászgatni. Mózes István és Dávid János beszélgetve, tréfálódzva haladtak egymás mellett, majd megtöltötték fegyvereiket, és várták az alkalmat, hogy egy vadra elsüthessék puskájukat. Közben azonban véletlenül elsült Dávid János fegyvere, s a mellette nyolc lépésre haladó Mózes István térdébe ment csaknem az egész töltés. Az alig 24 éves fiatalembert beszállították a Ferenc közkórházba, ahol ápolás alá vették. Életét megmenteni nem lehetett, vérmérgezés ülte meg kedden délután.” (Tolnavármegye és a Közérdek, 1914. január 22.)
Borgula Ede így hirdette fényképészműtermét: „Vállalok matt, platin, tükörfényű, pigment-, bróm-, bársonyképeket, amerikai festményszerű, vászonutánzatú linotypiát, továbbá életnagyságú fényképnagyításokat bármely régi kis kép után is, (…) aquarel, pastel és olajfestményeket. Valamint családi, menyasszonyi, egyleti, gyári és egyéb csoportképeket.”
A múzeum tárlatán rendkívül nagy gondossággal elkészített, digitalizált fényképek várnak bennünket, melyeket mindenképpen érdemes látnunk. A remek kiállítás kurátora Bata Tímea, grafikai tervezője Kemény Márton János volt. A szöveggondozás Sebes Katalin munkája.
A Vágatlanul – Törékeny fényképek valósága című kiállítás július 5-éig látogatható a városligeti Néprajzi Múzeumban.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
