A báró Szentkereszty Mariette által vezetett hadi tudakozóiroda aktái nagyrészt közlegényekről, tizedesekről szólnak, kevesebb az olyan személyről tanúskodó dokumentum, aki magasabb katonai rangot viselt. Ez azzal is magyarázható, hogy a fogságba került katonák megkülönböztetett figyelemben részesültek, a tisztek pedig könnyebben üzenhettek haza, így kevesebb alkalommal kellett a tudakozóirodához fordulni információkért. Ilyen szempontból különleges eset a Mihályik Árpád hadnagy története.
Maga az irodához való bejelentkezés is rendhagyó volt, mert a megszólításból kiindulva báró Szentkereszty Béla volt a megkeresett személy. A levélíró a Budapesten a Bolyai út 6. szám alatt lakó Mihályik Elemér volt, aki ily módon kért segítséget testvére megkereséséhez: „Hozzám is eljutott annak a már sokak által áldott működésnek a híre, mellyel Méltóságos Uram sok család elveszettnek hitt tagját találta meg idegen fogságban.”
Katonai pálya
A két testvér édesapja, Mihályik Sándor ismert gyógypedagógus volt, akit a magyarországi Vakok Országos Önképző-Segélyező és Nyugdíjegyletének alapítójaként tartanak számon, ő volt az, aki elsőként írt 1870-ben magyar nyelvű szakkönyvet a vakokról. 1901-ben bekövetkezett halála lehet annak is a magyarázata, hogy Mihályik Árpád hadnagy után elsősorban testvére érdeklődött.
Mihályik Árpádról kevés adatot őrzött meg a tudakozóiroda. 1872-ben született, és már korán katonai pályára készült. A korabeli sajtóban megjelent hírek alapján pár fontos életeseményéről szerzünk tudomást: az október 25-én kelt császári határozat értelmében a gyalogság keretében hadnaggyá léptették elő. 1895-ben ott találjuk nevét a gyalogsági főhadnagyok felsőtiszti tanfolyamát végzők között. A budapesti 1. honvéd gyalogezredhez kerül, ahol 1901-ig szolgál, amikor a debreceni 3. honvéd gyalogezredhez helyezik. 1903-ban a 13. honvéd gyalogezrednél II. osztályú századosnak nevezték ki. 1911. augusztus 23-án már a brassói 24. honvéd gyalogezred századosaként esett át felülvizsgálaton, aminek következtében a 88119/2. számú határozattal mint „jelenleg szolgálatképtelent” szeptember 1-től egy évre várakozási illetékkel szabadságoltatták. Ennek pontos okát nem ismerjük, azonban rá egy évre a megismételt felülvizsgálat következtében „a honvédségi csapatszolgálatra nem alkalmas, helyi szolgálatra alkalmas, mozgósítás esetén valamely honvédhatóságnál vagy parancsnokságnál teljesítendő irodai szolgálatra való előjegyzés” mellett nyugdíjazták. Mondhatni, a katonai karrierje kettétört.
Mihályik Elemér, a testvér levele Szentkereszty Mariette-hez
Önkéntesség, eltűnés
Ennek ellenére 1914-ben, a világháború kitörésekor önként jelentkezett szolgálatra a 128. honvéd gyalogdandár gyalogezredéhez, ahol az I/22-es zászlóaljnak lett a parancsnoka. 1914. november 6-án Kucsov galíciai községtől délre harc közben egy srapnelszilánk úgy megsebesítette egyik arcát, hogy a seb a szájától a füléig tátongott, fogai nagy részét is kiverte a szilánkdarab.
Az orosz hadsereg fölényesen győzedelmeskedett a dandárezred fölött, ő nem lévén kellő erőben, nem tudott elmenekülni. Ugyanaznap délután Kucsov községben látták, amint népfelkelő katonák egy gyermekszekéren húzták. Fogságba esett, a községi iskola épületében két orosz orvos kimosta a sebét, bevarrta és bekötötte. Másnap kocsin elvitték Kolomeába, majd vasúton Stanislawba. A sebe miatt képtelen lévén beszélni, egy cédulára azt írta, hogy mindenkinek kötelessége a fogságból való kiszabadulás érdekében mindent elkövetni. 1914. november 8-án egy brassói származású, 24. honvéd gyalogezredbeli népfelkelő hadnaggyal együtt egy bérkocsin, az első kocsisorban utazott tovább a stanislawi kaszárnyától.
Az események folytatását egy szemtanú székelykáli kereskedő, Röle Lázár mesélte el, aki rokkantként tért haza, és azt állította, hogy a két tiszt nem érkezett meg Halicsba, ahova igyekeztek, sőt, arra is emlékezett, hogy Halicsban az orosz kísérő katonák két eltűnt tisztet kerestek.
Itt megszakadtak a hírek, s a hadnagy testvére, Mihályik Elemér azért fordult 1915. január 16-án az árkosi tudakozóirodához, mert abban reménykedett, hogy megtud majd valamit testvéréről annak felesége és négy apró gyermeke megnyugtatására.
A Honvédségi Közlönyben publikált nyugdíjazási határozat
Halálhír
A hadi tudakozóiroda megtette a kellő lépéseket, de nem kaptak életjelet az eltűnttől. Rá egy évre, 1916. február 16-án Mihályik Elemér újból levélben jelentkezett, immár Szentkereszty Mariette bárónőhöz fordulva, melyben közölte az irodával, hogy az újabb információk szerint testvére Missin galíciai falu határában sebesült meg. Ugyanakkor arról is beszámolt, hogy Incze Ferenc népfelkelő hadnagy, aki maga is fogságban volt, táviratban értesítette őt, hogy Mihályik Árpád 1914. november 24-én a kijevi katonai kórházban meghalt. Elemér azzal a kérdéssel fordult a bárónőhöz, hogy a román Vöröskereszt útján nem lehetne-e megtudni a kijevi katonai kórház parancsnokságától, hogy igaz-e az állítás, és azt is, hogy sírja megjelölt-e, illetve a temetés egyes részleteit.
Szentkereszty Mariette három úton indult el: írt a kijevi katonai kórház parancsnokságához, a svéd Vöröskereszthez, és levélben kereste fel egyik barátnőjét, akinek orosz összeköttetései voltak. Rudolf Sohlentner, a kijevi kórház alkalmazottja értesítette Elemért, hogy ott semmiféle irat nincs a kérdezettel kapcsolatban, és ígérte, hogy egy német ápolónővel együtt a parancsnokságnál fognak érdeklődni az ügyben. 1916. május 2-án az iroda értesítette Elemért a beérkezett adatokról. A kijevi kórház alkalmazottja újból jelentkezett, s beszámolt arról, hogy Mihályik Árpádot külön sírba temették el, de sírja még nincs megjelölve, viszont hamarosan kereszttel látják el az építés alatt levő temetőkertben. Mindezekről az iroda 1916 októberében értesítette Mihályik Elemért.
Több adatot nem találtam a 42 évesen elhunyt hadnagyról. Az első világháborús katonai adatbázisból tudjuk, hogy a Budapesti Központi Járásbíróság 1932. január 13-án nyilvánította holttá. Nekünk már csak mint az árkosi hadi tudakozóiroda 573-as számú aktacsomagjának szereplője maradt fenn.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
