Alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk Erdő Péter bíboros, prímás konferenciabeszédét, melyet március 1-jén este, Budapesten az Alkantarai Szent Péter-templomban, közismertebb nevén a (pesti) belvárosi ferences templomban olvastak fel.
Múlt alkalommal az emberi élet egyik alapvető eseményéről, a halálról beszéltünk. Kirajzolódott előttünk a kinyilatkoztatás üzenete. Eszerint a földi halállal nincs mindennek vége, sőt további sorsunkhoz annak is köze van, hogy hogyan éltünk ezen a világon. Ezt az alapvető emberi meggyőződést különböző vallások is kifejezik ősidőktől fogva. Különösen is az egyiptomiaknál találjuk meg annak a lenyűgöző képét, hogy a halál után az ember szíve mérlegre kerül. Ez pedig egyfajta ítélet kifejezése. De a zsidóság és a kereszténység körében az isteni kinyilatkoztatás ennél többet is közöl velünk.
1. Az utolsó ítélet Örök emlékezetben lesz az igaz, nem fél gonosz hírhallástól. (Zsolt 112,6) Erről az örök emlékezetről sokat elmélkedtek már az első keresztény századokban is. Az egyetlen, aki önmagában és eredendően örök, mert fölötte áll térnek és időnek, az maga az Isten. Itt tehát nem csupán a hálás utókor emlékezetéről van szó, hanem valami másról. A rossz hír hallás pedig, amitől az igaz embernek nem kell félnie, az egyházatyák szerint az utolsó ítélet bírájának, az Emberfiának a szava lesz, aki az Evangélium szerint azt mondja a gonoszoknak, hogy „távozzatok tőlem az örök tűzre”.
De hát milyen ítéletről van itt szó? Az apostoli hitvallásban kijelentjük, hogy Krisztus feltámadása után a Mindenható Atyaisten jobbján ül, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. De ugyanezt erősíti meg más szavakkal a Nicea-Konstantinápolyi hitvallás is, amely kijelenti, hogy Krisztus majd újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Ennek a végső ítéletnek a nagyszerű víziója már elevenen élt a Krisztus korabeli zsidóság tudatában.
2. Az ítélő Emberfia Jézus mennybemenetelének a története dinamikus történet. Nemcsak azt mutatja meg, hogy hová vezet az utunk, vagy ő hová nyitotta meg számunkra az utat, hanem van benne egy ígéret is, hogy visszajön. Ez az ígéret, megint csak emberi képekkel leírva, megjelenik az úgynevezett intertestamentális irodalomban, tehát az Ószövetséggel kapcsolatos, de a Biblián kívüli könyvekben, az Újszövetség keletkezésével nagyjából egyidős vagy kevéssel korábbi zsidó írásokban. Gondolok itt például az Ezdrás IV. könyve néven ismert apokrifre és más hasonló művekre. Ezekben az Emberfia eljön az ég felhőin megítélni ‒ kit is? A világot? Izrael tizenkét törzsét! Látjuk az Újszövetségben is, hogy ennek a várakozásnak nyoma van. Maga Jézus is azt mondja a tanítványoknak, hogy majd vele együtt ítélkeznek Izrael tizenkét törzse fölött.[1] (Mt 19,28; vö. Júd 14‒15) Mert a szentekkel és igazakkal együtt jön el az Emberfia, hogy ítéletet tartson. Ez a vízió, ez a kép megjelenik a keresztény művészetben is. Talán a legszebb ábrázolása a Szixtusz-kápolna freskója, Michelangelo műve. Középen ott áll, ott lebeg az ég felhői között az ítélő Krisztus, mellette Szűz Mária és fölötte a szentek. Pontosan úgy, ahogyan ez az apokaliptikus vízió leírja. Aztán ott van képviselőiben az emberiség tömege, akik feltámadnak, és ki az üdvösségre, ki az örök szenvedésre távozik. Látjuk azt is, hogy az elítéltek, a kárhozatra indulók között ott ül a csónakban egy férfi, aki fejét az öklére támasztja, és kétségbeesetten töpreng valamin. Ennek a férfialaknak a képe volt a minta Rodin számára a Gondolkodó szobrához. Hogy Rodin Gondolkodója min gondolkodik, ezt Michelangelo freskója magyarázza meg nekünk. Azon, hogy mivel rontotta el az életét. Miért kell a szenvedésre távoznia?
3. Az ítélő Krisztus isteni tekintélye Az ítélet víziója természetesen megint csak emberi képekkel dolgozik. Ez azonban olyan vízió, amelyet maga a Názáreti Jézus földi élete során vállalt, magáévá tett. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a főtanács előtt azt mondja: „Látni fogjátok az Emberfiát, amint ott ül a Mindenható jobbján és eljön az ég felhőin.” (Mt 26,64; vö. Mt 25,31) Ez az a mondat, ami Jézusnak az utolsó ítéletről szóló beszédében is megtalálható: „Mikor eljön dicsőségében az Emberfia, s vele mind az angyalok, helyet foglal dicsőséges trónján.” (Mt 25,31) Az ítéletre jövő Krisztus. Ő vállalja magára ezt a szerepet, és erre a főpap megszaggatja ruháit. A vallásos embereknek akkor kellett megszaggatniuk a ruhájukat, ha igazhívő zsidó káromkodott a társaságukban. A pogány mondhat, amit akar, de ha a nép tagja káromkodik, meg kell szaggatni a ruhát. Ez történik a főpap részéről, mert úgy gondolja, hogy ezzel a képpel Jézus saját magát az Atyaisten jobbjára, az Atyaistennel egy szintre emeli. Ám mint ember hogyan lehetne Istennel egy szinten? Valóban, ez vagy káromkodás, vagy egy teljesen irracionális és vállalhatatlan igény, vagy pedig ez maga az igazság. Hisszük és valljuk, hogy Jézus esetében ez az igazság. Az ő isteni mivolta az, ami egyesül az emberséggel, ami az emberi természetünket fölemeli az Isten világába, ami nekünk is perspektívát ad. És mindez azt jelenti, hogy a világtörténelem nem véletlen események sora, és nem személytelen, a puszta anyag működésének a következménye, hanem egy személyes, minket szerető Istennek a terve áll az egész világtörténés mögött. Benne a természet fejlődése, alakulása mögött is, és különösen az emberiség története mögött. Egy projektnek vagyunk a részesei, és itt a földön is lehetünk már boldogok, ha azonosulni tudunk ezzel a projekttel, ha együttműködünk vele. Akkor részesei vagyunk annak az érlelődésnek, ami majd az idők végén drámai módon beteljesedik. Az a hitágazat, hogy Krisztus feltámadása után fölment a mennybe, és ül a mindenható Atyaisten jobbján, ezt jelenti számunkra. Fölment a mennybe, és ezzel mutatja a mi utunkat is, hogy az üdvösség nemcsak egy a sok feladat közül, hanem valójában az egyetlen feladatunk, és ehhez kell rendelnünk minden földi célkitűzésünket.
Erről írta Benedek pápa a Názáreti Jézus című könyvében, hogy vagy egy megbomlott lelkű ember túlzott igénye, vagy igaz. És Jézus csodái, élete, halála és feltámadása bizonyítja, hogy az ő szavai a saját istenemberi méltóságáról és küldetéséről az igazságot tartalmazzák. Magának az ítéletnek is azonban akkor van számunkra konkrét jelentése itt a földön, ha ismerjük az ítélet kritériumait. Az első és legfontosabb tanulság Jézusnak a világ végéről és a végső ítéletről mondott szavaiból az, hogy különbség van örök sorsunkban aszerint, hogy hogyan éltünk. Tehát Isten irgalma nem azt jelenti, hogy mindegy mit tesz az ember a földi élete során, mert Isten végül mindent egyformán megbocsát, sőt esetleg hatalmas történelmi korok végén elpusztítja vagy megtisztítja az egész világot, és minden ciklikusan újrakezdőik. A sztoikusoknak lehetett ilyen képe a világégésről. Nehéz is az ókori görög-római világban élő ember fogalmaival kifejezni, hogy mit értünk mi a világmindenségen. Hiszen a görög aión és a latin saeculum jelenthet hosszú időtartamot, a ritmikusan lüktető világ egy-egy nagy periódusát, de főleg többesszámba használva jelentheti az örökkévalóságot vagy a világmindenséget is. Még Szent Péter második levelében is fölmerül a kép, hogy Isten a világot, mármint ezt a világot már nem vízözönnel, hanem a tűz által fogja elpusztítani. (2Pét 3,7). Hozzáteszi „Eljön az Úr napja, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elpusztulnak, az elemek megolvadnak a hőségben, s a föld és rajta minden alkotás tűzben ég el. Milyen szentül és istenfélően kell élnetek, ha mindez így elpusztul, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét. Akkor az egek tűzben pusztulnak el és az elemek hőségben olvadnak szét. Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona.” (2Pét 3,10-12) Ebben a nagyszerű látomásban nem csak a mostani világ, vagy legalábbis világciklus pusztulását, hanem azt a reményt is megtaláljuk, hogy utána új ég és új föld is következik, amelyre mi vágyakozunk, és amely – számunkra – az igazság otthona lesz.
Manapság sokakban él egyfajta világvége hangulat. Sokan kozmikus katasztrófáktól tartanak és úgy gondolják, hogy meg fog szűnni itt a földön a lehetőség az ember élete számára, legalábbis a mai ismert törvényszerűségek szerint. Hanem valami új következik, amiben nekünk helyünk lehet, egyrészt Krisztus kegyelméből, másrészt éppen arra tekintettel, hogy hűségesek vagyunk hozzá.
Ehhez képest a Máté evangélium szerényebben, de pontosabban írja le, hogy mi kell a földi életben ahhoz, hogy az idők végén az ítélőbíró a jóbbjára állítson minket. Mert itt az irgalmasság cselekedeteiről van szó. Arról, hogy segítettünk-e az éhezőkön, a szomjazókon, a ruhátlanokon, a foglyokon és így tovább. Ez már nem csak fennkölt célkitűzés, hanem konkrét lehetőség a mindennapjaink számára. Az Evangélium tehát arra tanít, hogy a végítélet szempontjából ugyanis van különbség jó és rossz között, és mérlegre kerülnek az ember tettei.
Órigenésznek tulajdonították, és halála után jóval elítélték azt a gondolatot, amely szerint Isten irgalma azt jelentené, hogy vagy mindenkit befogad az üdvösségbe, vagy esetleg teljesen új eget és új földet teremt, amely nem azonos a mi személyünk tekintetében sem a régi világgal. Biztos, hogy nehéz számunkra elképzelni az örök boldogság és örök szenvedés fogalmát. Nehéz Isten igazságosságát és irgalmát egyszerre szemlélnünk. Sőt, van, aki aránytalannak érezné, hogy szegény kis földi életünk néhány évtizede alatt elkövetett bármilyen súlyos bűnök miatt az örök szenvedésre jussunk. De Jézus nem végtelenül távoli Isten képét rajzolja elénk.
Nem népszerű gondolat annak feltételezése, hogy sokan juthatnak az örök kárhozatra. De Jézus hasonlataiból kirajzolódik a lehetőség, hogy keskeny az ösvény, amely az örök életre visz, és széles az út, amely a kárhozatba vezet. (Vö. Mt 7,13-14) Az ítélet képe végső szétválasztást jelent az Újszövetség szent irataiban. Jézus örök kárhozatról, olthatatlan tűzről beszél. (Mk 9,42-48) Keresztelő János is soha ki nem alvó tüzet emleget, (Mt 3,10-12) Máténál is az örök tűz az elítéltek sorsa (Mt 18,8-9; vö. Jn 15,6). Sőt Jézus, mint a világ ítélőbírája ugyancsak Máté szerint az örök tűzre küldi a gonoszokat (Mt 25,41-46). Az ítélet tehát nagy megkülönböztetés, egyesek felvételt nyernek az Istennel való örök közösségre, másokat pedig kizárnak onnan.
Mindezzel az általános felfogással szemben felbukkan az apokathasztaszisz pantón elképzelése, amelyet csak néhányan fogalmaztak meg. Ez azt jelentené, hogy az elkárhozottak és az Ördög is végül megtisztulnak és megmenekülnek. Órigenésznél a platonikus körkörös világkép nyomai fedezhetők fel. Eszerint, ha vége egy világciklusnak, akkor minden elpusztul és új világ kezdődik. Szent Ágoston viszont elveti azt az elgondolást, amely szerint a könyörületes Isten örök büntetést ne róhatna ki (De Civitate Dei 21,17-27). Ne feledjük azonban, hogy néhány, évszázadokkal későbbi teológus spekuláció térnek csak el a Jézus személyére és tanítványaira visszamenő egyértelmű és általános meggyőződéssel, amely szerint az ítélet örök üdvösségre vagy örök kárhozatra szól.
Arról persze lehet elmélkedni, hogy a kárhozat nem belső következménye-e a mindvégig önzésbe zárkózó, Istent és a szeretetet végleg elutasító ember szabad döntésének. Bizonyára így van ez, hiszen Isten mindenkit meghív a boldogságra. Ebben a tekintetben is az emberi szabadság az, amely ettől el tud zárkózni.
Mindeddig a végső ítéletről beszéltünk. Az Egyház azonban azt is tanítja, hogy halálunk pillanatában különítéletre kerül sor. A halált követő ítélet elképzelését megtaláljuk nem keresztény vallásokban is. A rabbinikus zsidóság az ítélet létezésének tagadását az ősbűnnel azonosította. Manapság divat elhallgatni az ítélet gondolatát. Csakhogy a jó és rossz között ezen a világon nincs teljes kiegyenlítődés, ezért az Ószövetségben is egyre erősebben kirajzolódik a jók megjutalmazásának és a rosszak megbüntetésének lehetősége a halál után. Ezt Jézus is kifejezetten hangsúlyozza. A különítélet, amely halálunkat közvetlenül követi, nem csupán önkritika vagy saját életünk mérlegének megvonása, nem csupán felfokozott önismeret, hanem magának Istennek a cselekvése is, ha tetszik, külső ítélet, de Isten részéről, aki minket önmagunknál is jobban ismer. Az Újszövetség szerint a bíró maga Jézus Krisztus. Ő az, „akit Isten élők és holtak bírájául rendelt” (Apcsel 10,42). Vagyis
Az ítélet tehát nem csupán félelmetes, hanem egyben reményteli is. A halált követő személyes ítélethozatallal példa lehet a Zsid 9,27 vagy a 2Kor 5,10, bár ezekben is lehet utalás a végső ítéletre. Rögtön a halál után kerülhet valaki az őt megillető helyre. Ezt mondja Júdásról az Apcsel 1,25, illetve pozitív értelemben erre utalnak Jézus szavai, amelyeket a jobb latorhoz intéz: „Még ma velem leszel a paradicsomban”. Ugyanakkor tudjuk, hogy a bűn – akárcsak a Miatyánk szövegében – adósság néven is szerepel a Bibliában. Jézus példabeszéde a szívtelen hitelezőről tartalmaz egy érdekes megjegyzést, mert azt mondja: „Békülj ki idejében, még útközben ellenfeleddel, hogy át ne adjon a bírónak. A bíró a poroszlónak és tömlöcbe ne vessenek. Bizony mondom neked: ki nem szabadulsz onnan, amíg az utolsó fillért le nem fizeted” (Mt 5,25-26). És ha már lefizette valaki szörnyű nagy adósságának utolsó részletét? Mintha ez a megfogalmazás már egy olyan külön ítéletre utalna, amelynek a vége még nem az örök kárhozat, hanem sok szenvedés után a bocsánat reménye. De a különítéletről az Egyház később különböző kihívások hatására határozottan állást is foglalt. Mind a Lyoni Zsinaton (DH 856 k.) mind a Firenzei Zsinaton (DH 1304 k.) Arról, hogy a különítélet után milyen sorsa lehet az embernek, a következő elmélkedéseinkben fogunk szólni.
Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
Fotó: Lambert Attila (archívum)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
