Április 18-án, húsvét harmadik vasárnapján délelőtt a Szentatya az angolai Kilambában mutatott be szentmisét. Homíliájában az emmauszi tanítványok történetéről elmélkedett.
Hangsúlyozta, hogy a feltámadt Jézus mellénk is odaszegődik, „miközben a szenvedés és a keserűség útját járjuk; megnyitja szemünket, hogy felismerjük művét, és megadja nekünk annak kegyelmét, hogy újra elinduljunk és újjáépítsük a jövőt”.
A szentmise végén Luanda érseke, Filomeno do Nascimento Vieira Dias mondott köszönetet a pápának.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.
Kedves testvéreim,
Hálatelt szívvel mutatom be a szentmisét körötökben. Köszönet Istennek ezért az ajándékért, és köszönet nektek az örömteli fogadtatásért!
Húsvét harmadik vasárnapján az Úr az emmauszi tanítványokról szóló evangéliummal szólt hozzánk (vö. Lk 24,13–35). Engedjük, hogy ez az életadó ige megvilágítson bennünket!
Az Úr két tanítványa, sebzett és szomorú szívvel, elindul Jeruzsálemből, hogy visszatérjen falujába, Emmauszba. Látták meghalni azt a Jézust, akiben bíztak és akit követtek, de most csalódottan és leverten térnek vissza otthonukba. Útközben „megbeszélték egymás között mindazt, ami történt” (Lk 24,14). Szükségük van arra, hogy beszéljenek róla, újra elmondják, amit láttak, megosszák, amit átéltek, ám félő, hogy fájdalmuk rabjai maradnak, és elzárkóznak a remény elől.
Testvéreim, az evangélium e kezdeti jelenetében Angola történetét látom tükröződni: ennek a gyönyörű, mégis sebzett országét, mely éhezik és szomjazik a reményre, a békére és a testvériségre.
Amikor hosszú időn át egy ilyen, fájdalommal teli történelemben élünk, fennáll a veszélye annak, hogy ugyanúgy járunk, mint az emmauszi tanítványok: elveszítjük reményünket, és megbénít bennünket a csüggedés. Ők ugyanis bár haladnak előre, mégis a három nappal korábbi eseményeknél időznek, amikor látták meghalni Jézust; beszélgetnek egymással, de nem remélnek kiutat; arról beszélnek, ami történt, azzal a tanácstalansággal, hogy miként kezdjék újra, sőt, hogy egyáltalán lehetséges-e az újrakezdés.
Kedves barátaim, az Úr örömhíre ma számunkra is pontosan ez:
Az Úr a két csalódott és reményvesztett tanítvány mellé szegődik. Útitársukká válva segít nekik összerakni történetük darabjait, túllátni a fájdalmon, felismerni, hogy nincsenek egyedül az úton, és hogy a szeretet Istene által belakott jövő vár rájuk. És amikor velük marad vacsorára, asztalhoz ül és megtöri a kenyeret, akkor „megnyílt a szemük, és felismerték” (Lk 24,31).
Az Úr társaságát mindenekelőtt a vele való kapcsolatban tapasztaljuk meg: az imádságban, igéjének hallgatásában, mely lángra lobbantja szívünket, mint a két tanítványét, és mindenekelőtt az eucharisztia ünneplésében. Itt találkozunk Istennel. Ezért mindig ébernek kell lennünk a vallásosság azon hagyományos formáival kapcsolatban, amelyek ugyan kultúrátok gyökereihez tartoznak, ugyanakkor magukban hordozzák annak veszélyét, hogy mágikus és babonás elemeket kevernek bele, melyek nem segítik a lelki előrehaladást. Maradjatok hűségesek ahhoz, amit az Egyház tanít, bízzatok pásztoraitokban, és tekinteteteket szegezzétek Jézusra, aki különösen az igében és az eucharisztiában tárja fel magát. Mindkettőben megtapasztaljuk, hogy a feltámadt Úr mellettünk jár, és vele egységben mi is győzelmet aratunk a minket fenyegető halálformák felett, és feltámadottként élünk.
Ehhez a bizonyossághoz, hogy tudniillik nem vagyunk egyedül az úton, nagylelkű elköteleződés is társul, mely képes enyhíteni a sebeket és újraéleszteni a reményt. Ha ugyanis az emmauszi tanítványok akkor ismerik fel Jézust, amikor megtöri számukra a kenyeret, ez azt jelenti, hogy nekünk is így kell őt felismernünk: nemcsak az Eucharisztiában, hanem mindenütt, ahol az élet megtört kenyérré válik, mindenütt, ahol valaki – hozzá hasonlóan – az együttérzés ajándékává lesz.
Egy olyan Egyházért, amely az ige világosságával és az Eucharisztia táplálékával képes újra fellobbantani a kihunyt reményt. Egy olyan Egyházért, amely olyan emberekből áll, mint ti, akik úgy adják oda önmagukat, miként Jézus megtöri a kenyeret az emmauszi tanítványok számára.
Angolának szüksége van püspökökre, papokra, misszionáriusokra, szerzetesnőkre és szerzetesekre, világi hívőkre, nőkre és férfiakra egyaránt, akik szívükben hordozzák azt a vágyat, hogy életüket megtörjék és egymásnak adják, hogy elköteleződjenek a kölcsönös szeretet és megbocsátás mellett, hogy a testvériség és a béke tereit építsék, hogy az együttérzés és a szolidaritás tetteit gyakorolják a leginkább rászorulók felé.
És miként az Eucharisztia arra emlékeztet bennünket, hogy egy test és egy lélek vagyunk, egyesülve az egyetlen Úrral, mi is tudunk és akarunk olyan országot építeni, ahol végleg felszámolódnak a régi megosztottságok, eltűnik a gyűlölet és az erőszak, és ahol a korrupció sebe begyógyul egy új, igazságosságon és megosztáson alapuló kultúra által. Csak így válik lehetővé a reményteljes jövő, különösen a sok fiatal számára, akik elveszítették reményüket.
Testvéreim,
A feltámadt Jézus, aki veletek járja az utat, és kenyérként megtöri önmagát értetek, arra bátorít benneteket, hogy legyetek tanúi feltámadásának, s egy új emberiség és egy új társadalom építői legyetek.
Ezen az úton, szeretteim, számíthattok a pápa közelségére és imádságára! De én is tudom, hogy számíthatok rátok, és köszönöm nektek! A muximai Boldogságos Szűz Mária oltalmára és közbenjárására bízlak benneteket, hogy mindig támogasson benneteket a hitben, a reményben és a szeretetben.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
