Liliana Cavani filmje Hermann Hesse Assisi Szent Ferenc gyermekkorából című legendagyűjteményéből készült. Néhány évvel vagyunk Isten Szegénykéjének halála után. Egykori szerzetestársai és Assisi Klára elhatározzák, hogy megírják Francesco hiteles élettörténetét, s ennek kapcsán felidézik a hozzá fűződő személyes emlékeiket, élményeiket.
A gazdag posztókereskedő családból származó Francesco éli a mindenkori aranyifjak gondtalan életét. Fontos számára a külcsín, irtózik mindentől, ami nem patyolattiszta, kidobja a boltból a koszos koldust, rémülten, már-már hisztérikusan zavarja el a hozzá túlzottan közel merészkedő leprást. Szereti a pénzt, ért az üzlethez, a kereskedelemhez. A legfontosabbnak azonban a katonai dicsőséget tartja, híres lovag akar lenni. Ezért részt vesz a perugiai polgárháborúban, de fogságba esik és megbetegszik. Azt tervezi, hogy majd keresztes lovagként a Szentföldre megy. Világias vágyaival Francesco nagyban hasonlít apjára, Pietro di Bernardonéra, akinek legfőbb álma, hogy fia megszerezze a grófi címet, s ezáltal bekerülhessen a társadalom legfelsőbb köreibe. Csak a materiális javak érdeklik, a mammon bűvöletében él.
Francesco fokozatosan jut el a lelki megtisztulásig, Krisztus követéséig. A perugiai polgárháborúban szembesül azzal, hogy milyen keveset ér az emberi élet, és milyen döntő szerepet játszik a pénz. Ha egy foglyul ejtett ifjú gazdag famíliából származik, akkor jó esélye van arra, hogy kiváltják. Ellenben ha a családja szegény, akkor előbb-utóbb kivégzik, vagy belehal az embertelen bánásmódba. A film sokkoló képsorokban mutatja be a hatalmas tömegsírban egymáson heverő, meztelen holttesteket. A győztesek részéről nem marad el a kegyetlen megtorlás. Az egyik eretneket fejjel lefelé végzik ki, vérbe fagyva lóg egy kötélen. Áldozat ő, s egyúttal eszköz is arra, hogy Francesco életében egyszer majd megtörténjék az alapvető lelki fordulat. A kivégzett eretneknél talált evangélium ugyanis a szintén foglyul ejtett barátja, Rufino révén Francescóhoz kerül, s a későbbiek során mindennapi olvasmányává válik. Francesco a szabadulását dúsgazdag apjának köszönheti, aki rengeteg pénzt áldoz azért, hogy fia újra Assisi földjére léphessen.
Hazatérve azonban az ifjú a külvilág szemében egyre furcsábban viselkedik. Eladja a lovát és drága fegyverzetét, amit apja két birtok eladása árán vásárolt neki, hogy a Szentföldre mehessen, és keresztes lovagként harcolhasson. Pietro di Bernardone, a posztókereskedő nem érti Francesco megváltozott viselkedését. Célja, hogy bevonja őt az üzletbe, és fellelkesítse. Örömmel közli vele a nagy hírt, hogy hitelbankot alapított, így még gazdagabbak lesznek. Francescót azonban ez már nem érdekli. Felhagy mulatozó életformájával, a nyomortanyákat járja, keresi a kapcsolatot az élet kitaszítottjaival. A lelki tökéletességre törekszik, s végül, hosszas vívódás után, megvalósítja azt, amire a Máté evangéliumából ismertgazdag ifjú nem volt képes (Mt 19,16–22): lemond a rá váró örökségről, minden földi vagyonáról, elhagyja a szülői házat, és egészen Krisztusnak szenteli az életét. Teljesen ráhagyatkozik Istenre, bízva abban: ha az Úr a mezők liliomairól is gondoskodik, hogyne gondoskodna róla, legfőbb teremtményéről (Mt 6,25–34).
Francesco lelki sugárzása messzire ható, ifjúkori barátainak életét is alapvetően megváltoztatja, hiszen többen is követik közülük. Ahogy Bernardo mondja: „Olyan volt, mint egy földrengés. Felforgatta az életemet.” Egy másik testvér, Angelo pedig így emlékszik vissza: „Korábban egy barom voltam. És észre sem vettem. (…) Új életet adott nekem.”
A film nem idealizálja a nyomorban élőket. Nem minden szegény szolidáris a másikkal, az élet kitaszítottjaitól sem idegen az önzés, az önérdek kíméletlen érvényesítése. Amikor Francesco először megy a nincstelenek közé, többen körülfogják, el akarják venni a ruháját, a zsebeit kutatják, hátha pénzt találnak nála. Amikor pedig a vagyonáról lemondva elhagyja a szülői házat, s vállalja a teljes szegénységet, hiába kíván békét mindenkinek, többen becsukják előtte az ajtót, megtagadva tőle a falat kenyeret, egy helyütt pedig a vacsora maradékát, a kutyáknak szánt eledelt vetik oda neki. Durván elzavarja egy koldus is, nem engedi, hogy éjszakára a közelében pihenjen le. A didergő Francesco egyedül kuporodik le a sötétben, távol a koldusoktól. A falhoz támasztja a hátát, öklendezik, iszonyú erőfeszítésébe kerül, hogy szájába vegye az ételmaradékot.
A film egyik legdrámaibb jelenete, amikor Francesco a nagy nyilvánosság előtt lemond minden vagyonáról, apja pedig kétségbeesetten azt kérdezi, hol rontotta el fia nevelését. Pietro di Bernardone soha, élete végéig sem érti meg gyermekét. Amikor Francesco a halálos ágyánál meglátogatja, a betegségtől elhaló hangon, de büszkén suttogja: „Mégiscsak az én fiam!” Az ő értelmezésében ez azt jelenti, hogy Francesco felhagyott a radikális Krisztus-követéssel, beállt keresztes lovagnak, hősként harcolt, s megkapta a grófi címet. Apja abban a tévhitben hal meg, hogy mindez bekövetkezett.
Az egész filmen végigvonul Assisi Szent Klára és Francesco rendkívül mély lelki kapcsolata. Francescóhoz hasonlóan Klára is gazdag családból származik, de nem polgári, hanem ősi nemesi famíliából. Klára és Francesco kölcsönösen hatnak egymásra, lelkileg nemesítik, erősítik a másikat. Az egyik jelenetben Klára alamizsnát oszt a nyomortanyán a gyermekeknek. Francesco ekkor még vívódik lelkében, céltalanul bolyong a szegények között, s talán tehetetlenségét palástolva azzal vádolja Klárát, hogy csupán a maga megnyugtatására keresi fel az élet nyomorultjait. Klára dacosan vág vissza: „És te? Te mit teszel?” „Semmit” – válaszolja Francesco. Noha már megcsömörlött korábbi életétől, még nem szánta el magát, hogy más irányba induljon el.
Később, amikor Francesco gyötrődik, s a külvilág számára egyre érthetetlenebbül viselkedik, keresztes lovagként elindul a Szentföldre, de visszafordul, s a nyomortanyákat járja. Eleinte Klára sem érti őt teljesen. Amikor Francesco elalszik egy helyiségben, és a lány rátalál, aggódva kérdezi, hogy mi van vele. Francesco nem válaszol. Felemeli a feszületet ábrázoló táblaképet, s a falra akasztja. Odabújik hozzá, Krisztusból próbál erőt meríteni, Klára pedig csodálkozva nézi, nem tudja mire vélni ezt. Amikor Francesco később eljut a szegényekkel való teljes azonosulásig, vigasztalja Klárát, aki először megretten a gennyes, véres sebeitől eltorzult arcú leprás látványától, ahogyan egykor Isten Szegénykéje is. Amikor a San Damiano-templom újjáépítésekor Francesco keze kisebesedik a nehéz kövek cipelésétől, Klára kötözi be sérüléseit. Az egyik jelenetben Francesco szinte összezuhan az őt ért méltatlan és megalázó támadások miatt. Klára ekkor vigaszképpen Krisztus példáját említi neki: „Az evangéliumban egy erős, de alázatos ember van, energikus, de gyöngéd, egy ember, aki képes sírni és nevetni. Aki lelkesedik és kétségbeesik, és aki teljes szívével dacol a kereszttel. Egy ember, pont olyan, mint te, aki sosem adja fel.”
Klára, Francesco példájából erőt merítve, fokozatosan eljut a teljes önmegtagadásig, Krisztus követéséig. A lány ugyanakkor kísértést is jelent Francesco számára. Amikor csatlakozni akar a közösségükhöz, a barátok között vita alakul ki. Klára unokatestvére, Rufino szerint húga nem Krisztusba, hanem Francescóba szerelmes. S való igaz, hogy Krisztusnak is voltak női követői, de ő Isten Fia volt, ők pedig csak emberek. Francesco ekkor a Megváltóhoz fordul, mélyen magába mélyedve, hosszasan imádkozik a feszület előtt. A következő jelenetben pedig befogadják Klárát a testvérek közösségébe.
Kiemelt szerepük van a filmben a gyermekeknek. Francescót gyakran veszik körül kicsinyek, s ő többször is hivatkozik romlatlan lelkükre mint követendő példára. Az egyik jelenetben, amikor egy szegénységben nyomorgó nő megszüli a gyermekét, Francesco boldogan suttogja: „A Királyok Királyának fia!” Minden szenvedőben és minden kisdedben Krisztust látja, vallja, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, legyünk bár a legnyomorultabbak, a szegények legszegényebbjei. Francesco sziklaszilárdan hiszi, hogy Krisztus soha nem hagyja magukra a kicsiket, a legkilátástalanabb helyzetben sem, s hogy övék a jövő, nekik talán szebb lesz az életük, mint a szüleiknek. Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).
A film érzékletesen ábrázolja azt is, hogy a Francesco által elindított mozgalom és szerzetesközösség terjedésével súlyos ellentétek alakultak ki a radikális szegénységhez ragaszkodók és a konszolidáltabb körülményekre vágyók között. Assisi püspöke, Guido jóindulatú Francesco és közössége iránt. Azt javasolja, hogy menjenek el III. Ince pápához, mert csak az egyházfő szolgáltathat igazságot nekik. Francescót ekkor megérinti a kételkedés szelleme, nem bízik abban, hogy a Szentatya fogadja őket. A többiek öntenek erőt belé.
Szemben Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjével, Liliana Cavani alkotása nem a pompára és az intézményesült hatalom méltóságára, tekintélyére helyezi a hangsúlyt a pápai udvar bemutatásakor. Egyszerű, szinte dísztelen helyiségben tanácskozik a katolikus egyházfő a bíborosaival. III. Ince nem emelkedik ki a főpásztorai közül, nélkülözi a Szent Péter trónjával együtt járó méltóságot, sokkal megközelíthetőbb személyiség, mint Zeffirelli pápája. Mintha kissé belefáradt volna az Egyház vezetésével együtt járó feladatokba, testi bajok gyötrik, a gyomrát fájlalja. Gyanakodva fogadja Francescót és társait, ám hamar feloldódik, s szinte barátságosan viselkedik velük. A pápát és a bíborosokat is meglepi Francesco radikális Krisztus-követése. Az alapkérdés, hogy lehetséges-e szegényen élni, s egészen az evangéliumi példa szerint követni Krisztust. Az egyik bíboros odáig megy, hogy kijelenti: nincs ember, aki lemondana a földi javakról. Egy másik kardinális szinte provokálóan kérdezi: „Tehát kijelenthetjük, hogy lehetetlen az evangélium szerint élni?” Ekkor Ugolino di Segni bíboros – a későbbi IX. Gergely pápa, aki egyházfőként majd szentté avatja Assisi Ferencet és Árpád-házi Erzsébetet is – határozottan közli: „Természetesen nem jelenthetjük ki ezt.” III. Ince pedig megerősíti: „És nem is fogjuk.”
Francescót még a saját követői sem értik meg. Sokszor kíméletlen támadások érik a ferences közösséget megreformálni akarók részéről, mivel ő rendíthetetlenül ragaszkodik a krisztusi szegénységhez. Francesco emiatt megrendül lelkében, időnként maga is elhiszi, hogy bírálóinak igaza van, s talán valóban megőrült. Megéli az Istentől elhagyatottság mindennél kínzóbb érzését is. Ám amikor úgy érzi, végleg elhagyta az Úr, s hiába kéri, nem szól többé hozzá, megjelennek testén a stigmák, Krisztus sebei. Így a kilátástalannak látszó kétségbeesésből fölemelkedik, s hitében megerősödve, győztesen kerül ki a válságos időszakból. Francesco először hitetlenkedve nézi a testén a stigmákat, majd felkacag, karjait kitárja, vállát rázza a zokogás a boldog bizonyosságtól, hogy Isten meghallgatta, és elfogadta áldozatát.
A film alkotói Isten Szegénykéjének életéből a nyomorultakkal vállalt sorsközösség mellett a békességre törekvést és a szeretetet emelik ki. Egyértelművé teszik, hogy a megtisztulást önmagunkon kell kezdeni. Az egyik jelenetben zarándokok érkeznek messzi földről Francescóhoz, s azt kérdezik tőle, hogyan tudnák követni őt. Így válaszol nekik: „A békét kell hirdetnetek, de előbb nektek magatoknak is meg kell találnotok azt, a szívetekben.” Francesco életében a béke mellett a szeretet folyamatos megélése is rendkívül fontos volt. A film végén Klára így fogalmaz: „A szeretet tette hasonlóvá ahhoz, akit annyira imádott. Én vajon képes lennék ennyire szeretni?”
Liliana Cavani egyszerű filmes eszközöket választva, a hatásvadász, giccses megoldásokat gondosan elkerülve nagy hatású, mélyen elgondolkodtató filmet készített Assisi Szent Ferencről.
Assisi Szent Ferenc – Francesco, német–olasz életrajzi film, 150 perc, 1989. Rendező: Liliana Cavani. Forgatókönyvíró: Liliana Cavani, Roberta Mazzoni. Főbb szereplők: Assisi Szent Ferenc: Mickey Rourke, Klára: Helena Bonham Carter, Pietro di Bernardone: Paolo Bonacelli, Leó: Fabio Bussotti, Ugolino di Segni: Mario Adorf.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
