Fjodor M. Dosztojevszkij azon műve a Démonok, melyet nem tiltottak ugyan be a szovjet korban (Dosztojevszkij túl fontos, ráadásul nyugatellenessége beillett a szovjet ideológiába is), de nem is szerettek. Ez az eredeti cím, Démonok, a magyar fordításban a címe „Az ördöngősök” vagy „Ördögök” vagy „Megmételyezettek” lett. Oroszországban önállóan nem is lett kiadva a kommunista időszakban, csak „Dosztojevszkij összes műve” részeként.
Filmben is többször ki lett adva. A legismertebb a francia verzió, melyet a lengyel Andrzej Wajda rendezett, címe: A megszállottak. A posztkommunista Oroszországban több megfilmesítése is van, a legjobb szerintem a gigantikus, több mint 4 órás verzió – ez 4-részes sorozatként lett végül megcsinálva. Meg lehet nézni akár a YouTube-on is, az orosz jogtulajdonosok nem szoktak fellépni a neten törlési igénnyel, így a legtöbb orosz film fent van, ez is:
A történet látszólag egy krimi: rendőrnyomozó érkezik egy XIX. sz. végi orosz kisvárosba kivizsgálni az ottani rejtélyes haláleseteket. A történet azonban valójában a kisvárosban működő ellenzéki nemesi-értelmiségi titkos forradalmi szervezetről szól, mely készül az „új világ” megteremtésére.
Tulajdonképpen a lényege a műnek a forradalmárok bemutatása, akik egyrészt fényévekre vannak az orosz valóságtól, sőt nem is érdekli őket mi a valóság, őket csak a „haladás” izgatja, másrészt kiderül, a haladás eszméje nem vesz tudomást, sőt nem is akar tudomást venni az emberek igényeiről.
Azt hiszem, ezek után érthető, miért nem volt a mű nagyon hirdetve a szovjet korban: egyszerűen mindenkinek az 1917 előtti kommunisták jutnak eszébe a hősökről. Bár Dosztojevszkij nem kommunistákról írt, hanem nihilistákról – korában alig voltak kommunisták még -, így is ijesztő a párhuzam.
Egyébként a művet 1917 előtt is cenzúrázták, akkor a benne lévő pedofil részlet miatt: az egyik hős egy 11-éves kislánnyal szexel – a filmben viszont ez is benne van. Persze maga az eset természetesen nincs bemutatva, de utalás van rá mind a cenzúrázatlan könyv-verzióban, mind a filmben.
A legjobb benne a Lenin-féle figurák bemutatása: csupa a valóságtól elszakadt ember, aki különböző nyugati haladási eszméket akar megvalósítani Oroszországban, akik mivel ők is látják, hogy terveiknek nincsenek híveik a nép körében, így egyre jobban haragszanak a haladást nem értő, „ostoba” népre, s őszintén meg is mondják, hogy rombolás kell „most”, mert az építés majd aztán lesz.
Lenin azt nyilatkozta annak idején Dosztojevszkjijről, hogy „undorító, de zseniális” író.
Egy rész a műből, amit nem volt szabad észrevenni a szovjet időkben: „Amikor utoljára szétnéztem a kulisszák mögött, észrevettem, hogy azért meglehetősen sok idegen szaglász ott összevissza, még nők is: járkálnak ki s be. (…) Ám engem e pillanatban a Sztyepan Trofimovics után következő előadó hökkentett meg. Ez is professzorféle volt (most se tudom pontosan, kicsoda), aki (…) alig néhány napja pedig valami okból a mi városunkba jött. (…) mindenkiben kellemetlen benyomást keltett gőgös és mégis szinte már a félénkségig érzékeny viselkedésével. (…) Most egyik szögletből a másikba járkált, és ugyanúgy suttogott magában, mint Sztyepan Trofimovics, de nem tükörbe, hanem a földre nézett. Mosolyokat ő nem próbálgatott, bár gyakran, kéjesen mosolygott. Kétségtelen, hogy ővele sem lehet beszélni. Alacsony termetű, úgy szemre negyven körüli, teljesen kopasz, deres szakállú, jól öltözött ember volt. De a legérdekesebbnek azt találtam, hogy minden egyes fordulónál felemelte a jobb öklét, megrázta a feje fölött, majd hirtelen lesújtott vele, mintha porrá akarná zúzni valami ellenfelét. Ezt a mutatványt pillanatonként megismételte.” – még külsőre is megvan Lenin.
S aztán még: „(…) a harmadik előadó, az a mániákus, aki állandóan rázta az öklét a kulisszák mögött, váratlanul kirohant a dobogóra. Teljesen őrültnek látszott. Határtalan magabiztossággal teli, ünnepélyes, széles mosollyal nézett végig a felbolydult termen, és úgy tetszett, hogy ő maga örül ennek a kavarodásnak. Egy cseppet sem zavarta, hogy ilyen felfordulásban kell előadnia, ellenkezőleg, láthatólag örömet szerzett neki. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy egyszeriben magára fordította a figyelmet. (…) – Hölgyeim és uraim! – kiáltotta a dobogó legszélén állva torkaszakadtából a félőrült, majdnem ugyanolyan nőiesen rikácsoló hangon, mint Karmazinov, csak éppen a nemesekre jellemző selypítés nélkül. – Hölgyeim és uraim! Húsz évvel ezelőtt, a fél Európával vívott háború előestéjén Oroszország a megtestesült eszmény volt minden államtanácsos és titkos tanácsos szemében. Az irodalom a cenzúra szolgálatában állt; az egyetemeken rendgyakorlatokat tanítottak; a hadsereg operetté változott, a nép meg csak fizette az adókat, és hallgatott a jobbágyrendszer korbácsa alatt. A hazafiság egyet jelentett azzal, hogy mindenki baksist csikar ki élőből, holtból egyaránt. Azt, aki nem fogadott el baksist, lázadónak tartották, mert megbontotta az összhangot. Egész nyírfaligeteket irtottak ki a rend fenntartása végett. Európa reszketett… De Oroszország, fennállásának egész értelmetlen ezer éve alatt, sohasem süllyedt még olyan gyalázatba…Felemelte öklét, felajzottan és fenyegetően rázta a feje fölött, mintha valami ellenfelet akarna ízzé-porrá zúzni. Tomboló üvöltés harsant mindenfelől, és fülsiketítő taps csattant fel. Most már majdnem a fél terem tapsolt; még a legártatlanabbakat is elragadtatta a hév: nyilvánosan, ország-világ előtt becsmérelték Oroszországot, hát hogyne üvöltöttek volna ujjongásukban az emberek?!„. (A Makai Imre féle magyar fordításból idézek.)
Mintha csak a 90-es évek magyar elitjéről írt volna a szerző…
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
