A bűnbánatra és a böjtre vonatkozó étkezési szabályaink közismertnek és egyértelműnek hatnak, az évszázadok során azonban számos érdekes böjti szokás alakult ki. Tóth Tamás egyháztörténész írását olvashatják.
Ha kezünkbe kerül a vadászati kultúra legnagyobb magyarjának, Széchenyi Zsigmondnak, a könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc gróf ükunokájának az Ahogy elkezdődött című kötete, abban ezt a meglepő leírást olvashatjuk a helyi vadásztársaság által rendezett régi, háború előtti velencei-tavi böjti vadászatokról:
„Tavaszonként hármat-négyet is szoktak tartani, lehetőleg a nagyböjt utolsó hetében. Olyankor legkelendőbb a vízimadár húsa, hiszen a szárcsát, a bujarat, valamint a récék fekete lábú fajtáit, böjti eledelnek ítéli a kánonjog. A fehérvári káptalan kanonok urai – kik a vadászterület bérbeadói közé tartoztak – természetben, vadhúsban követelték a bérfizetést. A Társaság azért vadászott hát nagyhét legelején, hogy »a fehérvári papoknak kilője a böjtölnivalót«”!
A modern, a katolikus böjti előírásokat ismerő ember minden bizonnyal csodálkozva és talán döbbenettel kapja fel a fejét ezekre a mondatokra: az hogyan lehet, hogy a kanonok urak – akinek különösen példát kellene mutatniuk – megtehették, hogy egzotikus vízimadarakat egyenek böjti napokon, holott az egyházi előírások szerint hústilalom van érvényben? Vagy régen ez másként lett volna?
Először is azt érdemes tisztán látnunk, hogy a természetközeli, gazdálkodó ember számára a vadon élő állatok, köztük a vízimadarak sokkal inkább a mindennapok részét képezték, illetve képezik, mint azok számára, akik a más előnyökkel járó városi életformát élik. A székesfehérvári káptalan a tó korabeli birtokosai közé tartozott.
Széchenyi Zsigmond könyvében nem kis nosztalgiával ír a régi „velencei tócsatákról”, amelyek akkoriban valóban nagyszabású vadászatok voltak. A szerző elbeszélésében, amelynek első kiadása még 1961-ben, nem sokkal a böjti fegyelemre is hatással lévő II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) megnyitása előtt jelent meg, azt is hozzáteszi, hogy a Velencei-tó akkor még valóságos „vadvíz” volt. Ma már egészen más a helyzet, hiszen a városi ember, és ehhez kapcsolódóan az eltérő igények megjelenésével együtt a tó és annak élővilága is teljesen megváltozott. Ahogy maga Széchenyi írja: „mert hiába – strandcukrászda hangszórója s a szürkelúd gaggantása, élesen-rikácsoló fürdővendég és halkan krákogó kanalasréce – nem szívlelik egymást.” A szárcsa, a bujár (azaz a vöcsök) és más vízi madarak tehát nem mindig és mindenütt számítottak, illetve számítanak egzotikus ételnek, de még ekkor sem kapunk választ arra kérdésre, hogy néhány évtizeddel ezelőttig miért lehetett böjti időszakban vízimadarakat fogyasztani.
A jelenleg hatályos szabályok egyértelműek: Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici; CIC 1983, 1249–1253. kánon) szerint „a húsevéstől vagy a püspöki konferencia előírásai szerint más eledeltől való tartózkodás az év minden péntekjén kötelező, hacsak egybe nem esnek egy főünnepek közé tartozó nappal; hústilalmat és böjtöt kell tartani hamvazószerdán és nagypénteken, Urunk Jézus Krisztus szenvedésének és halálának napján” (1251. kán.).
A már idézett velencei-tavi vadászatok idejében hatályos, 1917-es Egyházi Törvénykönyv bűnbánati és böjti szabályai (CIC 1917, 1252–1254. kán.) a fentiekkel összehangban ugyancsak a hús (caro) általános tilalmát erősítik meg: hústilalom volt érvényben minden pénteken, de hústilalmi, egyben böjti napnak számított hamvazószerda, a nagyböjti péntekek és szombatok, a kántorböjt ideje (azaz a Szent Lúcia napját, a hamvazószerdát, a pünkösdöt és Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét követő szerda, péntek és szombat), továbbá pünkösd, Nagyboldogasszony, mindenszentek és karácsony főünnepeinek vigíliája. Ekkor tartózkodni kellett a hústól, és napjában csak egyszer, mértékkel lehetett étkezni.
A húsvétra felkészítő böjti időszak egyébként akkoriban még nagyszombaton délben ért véget, hiszen a vigília jóval korábban kezdődött, mint most. Az egyből kiderül, hogy
A hústól való tartózkodás valóban ősi hagyomány az Egyházban. Az egyházatyák tanítása is megerősíti, hogy a böjt elsősorban a húsról való lemondást jelenti. A hús ugyanis az öröm, az ünnep és az erő szimbóluma volt, és a vonatkozó böjti előírások ennek szellemében születtek. A középkor nagy teológusa, Aquinói Szent Tamás hangsúlyozta, hogy mivel a közmeggyőződés szerint a húsos étkezés jóval élvezetesebb a haléteknél, ezért az Egyház inkább a húst tiltotta meg böjt idején, mint a halat (Summa Theologiae II-II, q. 147 art. 8 ad 2). Tojást és tejtermékeket pedig éppen azért nem lehetett enni böjtben egészen a közelmúltig, mert azok hússal rendelkező állatokból származnak. Latin rítusban ez utóbbi, évezredes megszorítást pár évtizede feloldották ugyan, de a keleti hagyomány dicséretesen továbbra is tartja.
A halfélék tehát mindig egy egészen más kategóriába estek, de nem csak azok. Az állatokat ugyanis eleink – fontos hangsúlyozni, nem természettudományos, hanem jogi, illetve kulturális, gyakorlati tradíció szerint – három csoportba sorolták: kétlábú (melegvérű szárazföldi, szárnyas állatok, mint a csirke, kacsa vagy a liba) és négylábú (melegvérű szárazföldi állatok, például a marha, a sertés vagy a juh), illetve a vízi állatok (hidegvérűek, mint a hal, rák, kagyló és más vízben élő állatfajok). A melegvérűek egyértelműen minden esetben húsnak számítottak, míg a vízben élő, hidegvérűeknek nevezett állatfajok nem tartoztak ide.
Ez utóbbi csoportra vonatkozóan az egyházi hagyományban párhuzamosan – ismételten nem biológiai alapon – további megközelítések léteztek, hiszen például a madarak egy része nyilvánvalóan vízi élőlény volt, így voltak, akik ezeket éppen ezért sorolták a böjti ételek közé. Néhány évtizeddel a Trienti Zsinat (1543–1565) után, 1599-ben adta ki Rómában Alfonso Chacón domonkos szerzetes a böjtről szóló kis kötetét (De ieiuniis et varia eorum apud antiquos observantia). Chacón, aki pápai gyóntató volt, művében ismeri és elismeri, hogy vannak, akik szerint a nagyböjti hústilalom idején csupán halat lehet étkezni, míg mások azt tartják, hogy böjt idején a halfélék mellett a vízimadarakat is meg lehet enni, mivel azok – Mózeshez hasonlóan – ugyancsak „vízben születtek”. Ezért ehettek tehát a zsinat előtt a székesfehérvári kanonok – és gyorsan tegyük hozzá, nem csak ők – a Velencei-tavon lőtt szárnyasokat böjti napokon.
amelyet ráadásul a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2025-ben az év madarának választott.
Ugyanebből az okból volt lehetséges az újkori észak-amerikai telepesek számára, hogy az arrafelé akkoriban bőségesen előforduló vízi emlősből, a hódból böjti napokon ehessenek, de hasonló megfontolásból válhatott annak idején a dél-amerikai kontinensen a kapibara, másnéven vízidisznó böjti étellé, amely egyébként a Föld legnagyobb termetű rágcsálója. Szó sincs tehát arról, hogy az Egyház tudatlanságból vagy más okból halnak minősítette volna a fenti állatokat, hanem a hagyományos, kulturális-gyakorlati alapokon álló kánonjogi csoportosítás szerint ezek egyszerűen nem a szárazföldi, hanem a vízi, azaz böjtben is ehető állatok közé tartoznak.
Ha a jelen felé tekintünk, a halak, rákok, kagylók és hasonlóak mellett például a számunkra egzotikusnak tűnő aligátor esetében sem merülhet fel kérdés még ma sem, hiszen a krokodilfélék modern rendszertani besorolásuk alapján sem a melegvérű, azaz a „húsos”, hanem éppen a hidegvérű, azaz inkább „vízi” hüllők közé tartoznak. New Orleans érseke 2010-ben kérdésre válaszolva hivatalosan is megerősítette, hogy az arrafelé gyakori, a helyiek számára oly fontos aligátor a „vízi ételek” (seafood) közé tartozik, így böjtben is ehető. Még tovább lépve talán meglepőnek tűnhet Közép-Európában az is, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol egyes melegvérű szárazföldi állatot, például a csirkét – mivel az a könnyebb ételek közé tartozik –, a hétköznapokban nem is igazán „vesznek hússzámba”. Argentínában például, ha a helyiek köznyelvi (nem kánonjogi) értelemben húsról beszélnek, akkor azalatt bizony mindig a marhát értik. Minden más csirke, pulyka és így tovább – de ha „húsokról” beszélnek, akkor az marhahús, hiszen abból van messze a legtöbb arrafelé, mindenki azt eszi, a többi ehető állat inkább csak érdekesség vagy különlegesség.
A böjti határokat tehát eleink hosszú időn keresztül egészen más vonalak mentén rajzolták meg, mint mi azt modern természettudományos ismereteink alapján gondolnánk.
A különböző hagyományokon alapuló böjti előírások célja azonban sosem a kibúvók, „kiskapuk” keresése, vagy valamiféle gasztronómiai vagy jóléti szabályozás kigondolása volt, hanem Krisztus követése a lemondás, az aszkézis útján.
Ebben pedig egységesek a különböző megközelítések.
Szent Ágoston erkölcstani művének (De moribus Ecclesiae catholicae) 33. fejezetében a böjtről ír. Az evangéliumokra és a páli levelekre utalva arra figyelmeztet, hogy „nem az elfogyasztott dolgokban, hanem az elmében rejlik az az erő, amely képes beszennyezni az embert”. Azok, akik megtartóztatják maguktól a húst, illetve böjtölnek, akkor teszik ezt jól, ha „kiváltképpen a szeretetre törekszenek; a szeretet nyilvánul meg az étendjükben, a beszédjükben és a viselkedésükben.” A szeretet ellen véteni ugyanis olyan, mintha valaki Isten ellen követne el bűnt, így tehát „ami árt a szeretetnek, azt egyetlen napig sem szabad folytatni”. Szent Ágoston ezerhatszáz évvel ezelőtt megfogalmazott szavai ma is érvényesek.
Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
