Csillagtalan, hűvös este hívott táncba akkor ott,
S köröttünk a város tétlen figyelt csak és hallgatott,
Új csodákra vágyva léptem hűn melletted, boldogan,
S meséltél egy világról, mely ki tudja már, merre van.
És én láttam, elképzeltem, s hallottam a zajait,
Míg figyeltem, ittam-vágytam föllelkesült szavaid;
S vittél ódon epítményhez, mesélted, hogy milyen volt,
Mikor itt a „kertben“ még a bájos fényű múlt dalolt.
Vezettél, mint Vergilius, s míg köd szitált felettünk,
Emlékekbe temetkőzve minden valót feledtünk,
S meséltél, és hallgattalak, csüggtem szódon, hangodon,
S elmerengtem néhany távol, alig fénylő csillagon.
S kitárult a város nekünk, mint egy bízó szerető,
Múltját adta, rég-csodáit, meztelenül tűnt elő,
És szemedben öröm gyulladt, és titkokat súgtál te,
Boldog arcra borult rá az este súlyos lepele.
Majd a város közepébe sodort utunk bennünket:
Láttam drága vágy-képeit, lakóit, kik múlt lettek.
Hullt a köd ránk és a lámpák sárga fénye ásitott,
Üres volt az ódon város, nesztelen és tetszhalott…
És te ekkor, hűvös elől kis fészkedbe vittél fel,
Reméltük, hogy nem lát senki, (Holdfénytelen éj figyel)
Édes volt a szobád fénye, színe, fala, bútora,
Otthonod volt, s úgy éreztem: lelkemnek is otthona!
S apró fény gyúlt. Félhomályban ültünk konyhád székein,
Hagyva, boldog puhasággal cammogjanak perceim,
Ízleltük a vacsoránkat, s néztem, milyen szép is vagy,
S kis lámpád hogy mézes fénnyel fonja be az arcodat.
Teát főztél és én vágytam, mint valami szép csodát,
Minden apró mozdulatod, tested bájos vonalát,
S heverődre ültünk aztán, néztelek s te vissza rám,
Meghitt percek vártak ott a távoli szép éjszakán.
És a falak emlékektől roskadoztak köröttünk,
Míg mi távol múltba néztünk és jövőnkön merengtünk,
S régi képek százai közt futtak drága perceink,
Ott születtek (nem is tudtuk) közös szép emlékeink.
Finom teánk párafüstjét, szobád s csodád figyeltem,
És a vágyam, képzeletem buján játszott énvelem,
Emelt öröm, mosoly, ábránd, ölelt engem dús remény,
És ott éjjel, kis szobádban, otthon voltam nálad én.
Része lenni vágytam annak, miben részem nem lehet,
Maradnék én, azt éreztem, egész éjjel ott veled!
Része lennék életednek, büszke lennék terád én,
Vigasz lennék, támaszod és minden, hogyha tehetném!
S múlt és jövő kéz a kézben, egymást érték ajkunkon,
Szívünk öröm dagasztotta, s mosoly nyílott arcunkon,
S jött az óra, elmozdulni mellőled mi sürgetett,
Bár a szívem vágyta volna: nem maradhattam veled.
Lakásod, mint meleg fészket hagytam el s csak mentem én,
Mosolyod, mi fűtött engem, s játszott velem szép remény,
S hullt a köd már, néma csend ült rá az éji városra,
Nesztelenül hullott árnyam macskaköves útjára.
S ott éreztem illatod még, testmeleged magamon,
Ahogy mentem üdén-fázva, bukdácsolva utamon,
S visszanézve, míg a fenyves szelídséggel eltakart,
Éreztem, a vágyam midőn incselkedve tőrbe csalt.
S azóta is visszatér a kicsiny szobád melege,
Mikor alszom s fáradt agyam emlékekkel van tele,
S félhomályban ülünk kinn a konyhaasztal mellett mi,
Hallgatlak és édes nékem szavaidba merülni.
S számban még a tea íze, hajad selyme arcomon,
Bőröd bőrömhöz ér lassan, s fejed pihen karomon,
S oly édes a lakásodban minden áldott pillanat!
Szobád csöndje, s félhomálya lengi körbe álmomat.
Kerepesi Igor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
