Nagyváradtól Esztergomig és vissza. Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője, emellett az angyalföldi Szent Mihály-plébánia állandó diakónusa, teológus, frankás öregdiák és az Assisi zarándokútikönyv szerzője. Nyáry Borbála, a Ferences Média újságírója beszélgetett a szerzővel a ferences rendhez és lelkiséghez fűződő kapcsolatáról. Az interjúból részletet közlünk.
– Szeretsz zenélni, énekelni. Zenekedvelőként mit jelent számodra Szent Ferenc zeneszeretete, illetve a Naphimnusz?
– Érdekes módon én a zarándokútikönyv írása közben értettem meg igazán, hogy Ferenc mennyire szerette a zenét. Az azonban tény, hogy a zene iránti szeretetem a Frankához (esztergomi ferences gimnázium – a szerk.) köthető, ahol kórusba is jártam. Élek-halok a zenéért, mindig hallgatok valamit, mindenféle zenét szeretek, és ez a gimnáziumban is meghatározó volt számomra. Most, hogy már tudom, Szent Ferenc mennyire szerette a zenét – olyannyira, hogy trubadúrnak is nevezték –, örömmel tölt el ez a kapcsolódás kettőnk között. Ugyanakkor szomorú vagyok, hogy nem maradt fenn a Naphimnusz kottája, így nem ismerhetjük eredeti dallamát.
– Ezekben az években egymást érik a ferences jubileumok. Neked mit jelentenek, hogyan emlékezel meg róluk?
– Őszintén bevallom, eleinte egy kicsit tamáskodtam: attól tartottam, hogy sok lesz ez a négy év, nem jut majd elég figyelem az évfordulókra. Aztán olyan ajtók nyíltak meg bennem is és a jubileumi évek során is, hogy ma már azt látom: minden afelé mutat, hogy az idei év igazi csúcs legyen. Az isteni szeretet leginkább kézzelfogható két jele az, hogy emberré lesz az Isten értem – erre csodálkozik rá, ezt szeretné közel hozni Szent Ferenc –, másrészt pedig az, hogy Jézus elmegy odáig, hogy az életét adja értem: sebeket visel, meghal a kereszten, majd feltámad. Ennek a kifogyhatatlan titoknak a lényegét hozza egészen közel hozzánk Szent Ferenc. De sokatmondó az is, ahogy megírja a Naphimnuszt – és hogy milyen körülmények között teszi ezt! Súlyos beteg, egerek szaladgálnak szegényes cellájában. Ekkor értesül arról, hogy a podeszta (Assisi város elöljárója – a szerk.) és a püspök összevesztek. Ekkor toldott hozzá Ferenc a Naphimnuszhoz egy új versszakot, amely arra hív, hogy Isten szerelméért, szeretetéért bocsássunk meg egymásnak. Úgy gondolom, az egész életünk erről szól (sőt, a Szentírásban is számos megtört emberi példát látunk):
– 2025-ben írtál egy zarándokútikönyvet Assisiről. Miért éppen most?
– Ez szerintem nagyon egyértelmű. Akkor még nem tudtam, hogy XIV. Leó pápa jubileumi évet hirdet Szent Ferenc tranzitusának évfordulóján, azt azonban tudtuk, hogy most ér a csúcsra ez a négy évig tartó folyamat. Én ilyen alkat vagyok: ha valami megtetszik, ha jónak látok valamit, akkor szeretném megmutatni az egész világnak. Ezért szervezek zarándoklatokat, ezért írok útikönyvet, cikkeket. Ebben az évben is így vagyok ezzel: egyszerűen nem bírom ki, hogy ne mutassam meg, vagy ne írjak róla. Tudom, hogy a ferencesek között számtalan szakértő van, akik a ferenci történetek mély ismerői – például Berhidai Piusz atya, aki lefordította a Szent Bonaventura által írt életrajzot. Én mégis reméltem, hogy maradt egy apró rés: hogy
– Kik az elsődleges célközönség?
– Lévén, hogy ez egy zarándokútikönyv, szeretném hinni azt, hogy a nem hívőkhöz, jó szándékú emberekhez is eljut, de alapvetően nem ők a célközönség. Ez nem csupán egy hagyományos útikönyv: lelkiségi tartalmakat is talál benne az olvasó, imádságokat és más, a spiritualitáshoz kapcsolódó elemeket. Egy sajátos műfajról van tehát szó. Abban bízom, hogy akár nem hívő, istenkereső vagy gyakorló hívő ember kezébe kerül, megszólító erejű lehet.
Két fontos lábon áll a könyv: a szöveges részt gazdag képanyag kíséri – az olvasó közel kétszáz fényképpel találkozik a kötetben. Úgy gondolom, ha az írott rész esetleg kevésbé találna utat valakihez, a képek magas minősége segítségére lehet azoknak, akik Assisibe készülnek – vagy ha ne adj Isten, nem jutnak el, a képek segítségével is rácsodálkozhatnak a szent helyek szépségére.
– Szerepelnek benne a saját élményeid is?
– Az egyik számomra legkedvesebb történet – amelyet az előszóba is beleírtam – a tücsökről szól. A Porciunkula mellett (a mai Santa Maria degli Angeli [Angyalos Boldogasszony] -bazilika közelében) történt: a már nagy beteg Szent Ferenc mellé egy tücsök szegődött társul, amely annyira szépen ciripelt, hogy ezzel nagy örömet okozott Ferencnek.
Fiorenzo Bacci: Szent Ferenc és a tücsök,
Angyalos Boldogasszony-bazilika udvara, Assisi (Fotó: Fábián Attila)
Annyira figyelmes volt ez a tücsök, hogy amikor látta, hogy Ferenc nem tud éjszaka aludni, és csak hajnalban szenderül el, nem kezdett el korán „zenélni”, kíméletből nem ébresztette fel a zsolozsmára. Egy idő után Ferenc észrevette, hogy ő már „birtokolja” ezt a tücsköt, ezért útjára bocsátotta őt. Számomra a történet kulcsa az, hogy bár Szent Ferenc valóban a szegénységet a végletekig – már-már az önkínzásig – megélő ember volt, mégis fakad ebből egy fontos üzenet a mi életünkre nézve is. Legyen szó akár a családunkról, akár más emberi kapcsolatainkról, akár anyagi javainkról: ha ez lenne a mérce,
A teljes interjú a Ferences Média felületén, IDE kattintva érhető és olvasható el.
Forrás: Nyáry Borbála/Ferences Média
Portré: Andrei Iv
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
