A viharűző gyertya és az időjósló medve – ma van gyertyaszentelő ünnepe Vrabec Mária2026. 02. 02., h – 13:27
Ma van gyertyaszentelő Boldogasszony, vagy Jézus bemutatásának a napja, Az ilyenkor megszentwelt gyertyát égetik zivatarok és villámlás esetén, illetve súlyos betegek és halottak mellett is.
A gyertyaszentelés története
A Biblia szerint Szúz Mária negyven nappal Jézus születése után bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. A jelen lévő agg Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte. Nagy örömmel ismerte fel benne az üdvösség hozóját: karjába vette a gyermeket, és áldotta Istent, hogy megérhette ezt a boldog napot. Innen ered az egyik legrégebbi szentelmény: a szentelt gyertya, és a gyertyaszentelés szokása is.
A szentelt gyertya Jézus egyik legrégebbi jelképe. A későbbi időkben a gyertyát az újszülöttek mellett tartották a rontó szellemek távoltartására a keresztelés napjáig.
Amikor a fiatal anyák először mentek templomba, akkor is szentelt gyertyát vittek a kezükben.
Jézus első találkozása az emberiséggel
Az Úr Jézus bemutatását Jeruzsálemben már a 4. században megünnepelték, ekkor még február 14-én, mivel karácsonyt január 6-án ülték. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni.
Az ünnep egyfelől Szűz Mária megtisztulásának ünnepe, mert Mária a zsidó törvények előírásainak megfelelően mutatta be a templomban gyermekét és a tisztulási áldozatot: két gerlicét vagy galambfiókát.
Másfelől Jézus bemutatásának ünnepe is, mert ezen a napon szentelték őt Istennek. 1960-tól a nyugati liturgia ismét Jézus bemutatását emeli ki a két ünnep közül. Tájainkon megmaradt a régi neve is: Gyertyaszentelő Boldogasszony.
A keleti liturgiában Hypapanie – találkozás – a neve, mert Isten Fia először találkozott az emberiséggel Simeon személyében. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.
A gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. Már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti/elégeti, hogy másoknak szolgálhasson.
Ha jó idő van, későn tavaszodik
Elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő házba is.
A megszületett gyermeket, amíg még nem keresztelték meg, „pogánykának” hívták. A megszentelt gyertya ezért a keresztelésig a pogányka mellett világított, hogy Jézus vigyázzon rá, nehogy rossz szellemek kicseréljék.
Majd a keresztelőre – vagy „egyház-kelőre” – az anya vitte az égő gyertyát. Egyes helyeken még a haldokló kezébe is égő gyertyát helyeztek.
Ha ezen a napon jó idő van, akkor későn tavaszodik. Mondogatták is: Gyertyaszentelő napján „Inkább farkas ordítson be az ablakon, minthogy kisüssön a nap!
A néphiedelem szerint ezen a napon a medve kijön a barlangjából, és ha meglátja árnyékát (vagyis szép, napos idő van), akkor megijed tőle, és visszamegy aludni, amiből arra következtettek, hogy újra hideg lesz. Ha viszont nincs árnyéka, akkor kint marad, mert tudja, hogy ez a tél utolsó próbálkozása és hamarosan enyhül az idő.
Jókai Mór medvéje
Egyes nézetek szerint Jókai Mór fantáziájában, pontosabban az „Az új földesúr” című regényében született meg az időjós medve alakja. Említett művében így fogalmaz a jóslásról.
„Van aztán egy napja a télnek, aminek „gyertyaszentelő” a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban.
Azt nézi, milyen idő van!
Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak;
ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve – visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább;
– mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! –
Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek.
Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz.
S a medvének mindig igaza van.“
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
