A Štúr a történelmi eposz és a személyes dráma határán lavírozik Havran Kati2026. 01. 29., cs – 17:31
A Štúr egy remek vezérgondolatra épülő film, amely egy kapcsolaton belüli hiányról beszél, végül azonban maga is hiányossá válik. A színészi játék, kiváltképp az antihősöket is megformáló hazai magyar színészeké sok helyütt kirántja az alkotást az ürességből.
Mariana Čengel Solčanská nem először készít történelmi filmet: igazán a szlovák politikai színtér valós eseményei által inspirált Únos (2017) és Sviňa (2020) című alkotásaival robbant be a köztudatba. A három évvel ezelőtti Szolgálólány után most ismét történelmi filmmel jelentkezik, amelyben ezúttal is több hazai magyar színész is szerepel.
Ezúttal azonban még távolabbra utazunk vissza az időben:
egy kulcsfontosságú történelmi figura és egy hozzá közel álló személy nézőpontján keresztül nyerünk bepillantást abba a korszakba, amely mind a magyarok, mind a szlovákok számára meghatározó jelentőségű.
Az 1848-as forradalom előtti és utáni időszakról, a szlovák identitásformálás kezdetéről van szó.
A Štúr volt az a film, amelyet nagy várakozás és komoly elvárások előztek meg. Ezek az elvárások érthetők is: korábban még sosem készült játékfilm Ľudovít Štúrról, a 19. századi szlovák történelem egyik legmeghatározóbb alakjáról.
Ki írja a történelmet
A nagybetűs Történelem fogalma leginkább jelentős férfiak nagy tetteit fedi. A klasszikus történelemírással szemben a ma leggyakrabban megfogalmazott kritika éppen az, hogy a múltat nem csupán a látványos maszkulin cselekedetek alakították, hanem számtalan láthatatlan munka és elhallgatott tett is, amelyeket olyan emberek vittek véghez, akiknek a neve, hangja és identitása nem maradt fenn. Ezek a háttérbe szorított, elfeledett szereplők nélkülözhetetlen munkát végeztek, és sok esetben ott álltak a kanonizált történelmi alakok mögött.
Erre a kritikára épít Mariana Čengel Solčanská filmje, amit már a nyitójelenetben megjelenő felirat is egyértelművé tesz. Nézőként tehát a Štúr legelején azt az ígéretet kapjuk,
hogy a szlovák történelem hajnalának egyik döntő pillanatát egyfajta feminista újraértelmezésen keresztül láthatjuk majd.
Ez az ígéret pedig mindenképpen figyelmet érdemel.
Adela, a nő, akinek nincs története
Abban a kérdésben, hogy Adela Ostrolúcka mennyire volt meghatározó szereplője Štúr életének, a forgatókönyvet is jegyző Solčanská jobbára csupán a legendára hagyatkozhatott – illetve szükségszerűen nyúlt fiktív elemekhez. A fikció jelenléte önmagában nem kifogásolható természetesen, ráadásul az alkotók nyíltan jelzik is ezt. Arra, hogy valóban kibontakozott-e romantikus kapcsolat a nemesi családba született Adela Ostrolúcka és a tanár-forradalmár Štúr között, nincs perdöntő bizonyíték. Adela Ostrolúcka életéről – ahogyan számos nemesi családból származó, 18. századi nőéről is – szinte semmilyen forrás nem maradt fenn, de Štúr élettörténetében is bőven akadnak homályos pontok,
amelyek ideális lehetőséget kínálnának egy forgatókönyvíró számára ahhoz, hogy ezeket az üres pontokat tartalommal töltse meg.
Ivana Kološová alakításában Adela öntudatos fiatal nő, művelt, a szlovák és a magyar mellett németül, franciául és angolul is beszél; fojtogatják a társadalmi elvárások – leginkább az, hogy férjhez kell mennie –, és vélhetően az a fűző is, amelybe minden reggel karakán szolgálólánya, Katika (Jana Kvantiková) kényszeríti bele. Lelkiállapota labilisnak tűnik, a korabeli szóhasználattal élve melankóliában szenvedhet, amire leginkább az utal, hogy rajtakapják belladonna, azaz nadragulya gyűjtése közben. Apja haragjában nagybátyjához, Gézához (Kassai Csongor) küldi.
Itt ismerkedik meg Ludevít Štúrral (akit Lukáš Pelč alakít, a film ragaszkodik a korabeli névalakhoz), a férfival, akit látszólag kizárólag saját, szentként kezelt célja érdekel: a nép felemelkedése és a nyelv kodifikálása. Bár viselkedése hideg, valami oknál fogva rendkívüli hatást gyakorol Adelára. Jelenlétében a fiatal nő felélénkül, távollétében pedig újra melankolikus állapotokba süllyed.
Ez az ok azonban lényegesen több figyelmet érdemelt volna. A film alaptétele azt sugallja, hogy Adela és Štúr között az egymásra találás elsősorban intellektuális természetű. Adela elégedetlen a 19. századi nők számára kijelölt szereppel – ahogyan az többször is elhangzik, szent kötelessége lenne férjhez menni és gyermeket szülni. „Én teljesítettem a kötelességemet” – vágja a fejéhez egy alkalommal az anyja (Kiss Szilvia), világossá téve a generációs és szemléletbeli szakadékot. Adela ennél többre, vagy legalábbis másfajta életre vágyik.
A narratív lehetőség tehát adott lenne: Adela azért szeret bele a férfiba, mert az ő társaságában végre a szellemi képességei kerülhetnek előtérbe, és mert Štúr egyenrangú partnerként tekint rá. Ugyanilyen kézenfekvő volna az is, hogy – a film kezdeti ígéretéhez híven – megismerjük ennek a kapcsolatnak a másik oldalát:
azt, milyen hatással van Adela arra a férfira, akinek nevéhez a szlovák történelem egyik kulcsmomentuma kötődik.
Milyen szerepet játszott Ostrolúcka Štúr céljainak formálásában, és miként inspirálhatta mindazt, amit a férfi végül megteremtett?
Ezekre a kérdésekre azonban nem kapunk választ. A néző egy ideig abban reménykedik, hogy ez a narratív hiány valamiféle tudatos esztétikai döntés eredménye, hogy a hallgatások révén jutunk el a megértéshez. Idővel azonban világossá válik, hogy nem erről van szó: a forgatókönyvet egyszerűen tovább kellett volna írni.
A nagybetűs történelem
A nagybetűs történelem és a személyes szál a filmben váltakozva jelenik meg, bár mindvégig az utóbbira helyeződik a hangsúly. A történelmi keretet a film alapvetően korrekten rajzolja meg: egy turbulens korszakba érkezünk, az 1848-as forradalom kitörését megelőző évekkel indítva a cselekményt.
Štúr, Hurban és Hodža célja a katolikus és az evangélikus szlovákok egyesítése, amelyet meggyőződésük szerint egy egységes írott nyelv megteremtésén keresztül lehet elérni. A nyelvkérdés így nem pusztán kulturális, hanem kifejezetten politikai tétként jelenik meg a filmben.
Štúr 1847-ben Zólyom képviselőjeként lép be a Pozsonyban ülésező magyar országgyűlésbe, azzal a szándékkal, hogy parlamenti keretek között érvényesítse társadalmi és nemzeti törekvéseit. Itt tűnik fel politikai ellenfele,
Kossuth Lajos (Oszlik Péter), akivel bizonyos társadalmi kérdésekben közös nevezőre jutnak, a nemzeti szabadság elvének értelmezésében azonban éles ellentét bontakozik ki közöttük.
Tanúi vagyunk annak a ritka euforikus pillanatnak, amikor a forradalom kitörését követően életbe lépnek az új társadalmi jogok és elkezdődnek a változások, és amikor magyarok és szlovákok együtt örülnek. Aztán elérünk a magyar szabadságharc sorsdöntő momentumához, ahhoz a pillanathoz, amikor a magyarok nem adnak nemzeti jogokat a kisebségeknek. Miután hiába próbálnak törvényes eszközökkel érvényesíteni nemzeti jogaikat, Štúr és Hurban elhatározzák, hogy harcolni fognak.
Esztétikus, de élettelen terek
Adela karaktere a későbbiekben a férfiért epekedő, beteljesületlen – talán viszonzatlan – szerelem passzív, lassan elsorvadó alakjává válik. Ahelyett tehát, hogy a film kibontaná, miként állhattak a nők szellemi mozgatórugóként a tettek mezején mozgó férfiak mögött, nemhogy nem teljesíti a kezdeti ígéretét, hanem egyenesen rá is cáfol. Ennek emblematikus pillanata, amikor Adela unott hangon olvassa fel Štúr forradalmi eseményekről szóló beszámolóját.
Ahogyan Štúr és Adela kapcsolatát sem látjuk valóban kibontakozni, úgy az Ostrolúcky-ház tereit is különös üresség lengi be.
Szól a zongora, Adela Beethovent játszik, a szobában antik pózba merevedett női szobor tekint át a téren – a környezet esztétikus, mégis élettelen.
A díszletek szépek, csak éppen hiányzik belőlük az a belső feszültség, amely valódi tartalommal töltené meg őket.
Ezt az ürességet paradox módon éppen a mellékszereplők képesek időről időre feloldani. Hégli Bence játéka éles kontrasztot képez Adela passzivitásával: hányaveti öccsét alakítja, az elkényeztetett, nemesi sorba született fiút, akit láthatóan hidegen hagynak az elvárások. Élénk, impulzív játékmódja valódi energiát visz a jelenetekbe. Kiss Szilvia kettős figurát formál meg: egyszerre az empatikus anya és annak a generációnak a képviselője, amely már felismeri a rendszer feszítő ellentmondásait, mégsem képes – vagy hajlandó – szakítani a társadalmi normákkal, amelyeknek maga is része.
Kassai Csongor nagybirtokosként tekintélyt sugárzó, ugyanakkor ironikus, játékos modorú úriembert alakít, aki jelenlétével szintén több réteget ad a figurának, és valóban életre kelti azt. A tágabb történelmi narratívát tekintve pedig kijelenthető: a film legnagyobb többletét éppen a magyar színészek alakításai adják.
Mintha az ő vállukat kevésbé nyomta volna annak terhe, hogy kanonizált történelmi figurákat kell megformálniuk.
Kossuth Lajosként Oszlík Péter antihőse ennek a történetnek, és jóval több színt, belső ellentmondást képes megmutatni a karakterből, mint amennyit maga Štúr figurája engedni tud.
Ugyanakkor a Štúr lenyűgöző képi világgal dolgozik: a korhű díszletek, a gondosan komponált belső terek és a természetes fényhasználat következetesen építik fel a 19. századi atmoszférát. A képek sokszor többet mondanak, mint a dialógusok, mindegyik felvétel képeslapra illő.
A Štúr nem válik sem radikális újraértelmezéssé, sem klasszikus történelmi eposszá. Fontos kérdéseket tesz fel a történelem elbeszélhetőségéről, a nemzeti narratívák természetéről és a láthatatlan szereplők helyéről a nagy események árnyékában, ám ezeknek a kérdéseknek csak egy részét képes valóban végiggondolni. A kezdetben felkínált, alternatív nézőpont ígérete végül nem teljesedik ki, a személyes és a történelmi szálak közötti feszültség pedig inkább elhalványul, mintsem irányítaná a narratívát.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
