Latin-amerikai játszmák

„… kijelentjük, hogy békénkre és biztonságunkra veszedelmesnek tartunk minden kísérletet az ő részükről rendszereiknek e félgömb bármely részére való kiterjesztése iránt.”
James Monroe amerikai elnök

Az 1823-ban meghirdetett Monroe-elv és annak fokozatos érvényesítése óta a 21. századra úgy tűnik, hogy az amerikai kontinensen megkérdőjeleződik az Amerikai Egyesült Államok egyedüli dominanciája és Kína személyében egy olyan külső hatalom szerez stratégiai hídfőállásokat, amelyek jelentősen korlátozzák az USA mozgásterét. Donald Trump ezt felismerve jelentette be, hogy igényt tart nemcsak a Panama-csatornára, de Kanadára, valamint Grönlandra is, hogy aztán 2026. január 3-án egy sebészi pontosságú akcióban (oroszul: különleges katonai hadművelet) „rendszerváltást és demokráciaexportot” hajtson végre Venezuela ellen, ezzel üzenve Kínának, hogy komolyan veszi nemzetbiztonsági stratégiáját: „az Egyesült Államok újra érvényt szerez a Monroe-elvnek, hogy helyreállítsa Amerika vezető szerepét a nyugati féltekén…”

Vagy ez a hajó már elment?

KÍNA FELVÁSÁROLJA LATIN-AMERIKÁT

„Kína mindig jó barátja és partnere lesz a latin-amerikai és karibi országoknak.”
Lin Jian kínai külügyi szóvivő

Kína és a latin-amerikai országok közötti kapcsolatok egészen a 16. századig nyúlnak vissza, amikor is a Manila-galleon kereskedelmi útvonalon porcelánt, selymet és fűszert szállítottak Mexikóba. 1847 és 1862 között pedig évente nagyjából 600 ezer kínai rabszolga érkezett a kubai és a perui ültetvényekre, bányákba, akiknek leszármazottjai adják egyébként a mai kínai közösség alapját. A kapcsolatok azonban igazán intenzívvé csak Kína 2001-es WTO-csatlakozása után vált.

Ugyanis amíg Kína és Latin-Amerika kereskedelmi forgalma az ezredfordulón még csak 12 milliárd dollár volt, az 2025-re 518 milliárd dollárra, vagyis valamivel több mint negyvenháromszorosára nőtt. Az előzetes várakozások szerint 2035-re ez a szám elérheti a 700 milliárd dollárt. A kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok tehát alig több mint húsz év alatt a 17-szeresére, más források szerint 36-szorosára nőttek. Ez egyben azt is jelenti, hogy mára Kína lett Dél-Amerika legfontosabb kereskedelmi partnere és Latin-Amerika egészére nézve is felzárkózott az Egyesült Államok mögé.

Jelenleg több mint húsz latin-amerikai és karibi ország tagja az Út és Övezet kezdeményezésnek, amelyet további, kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodásokkal fűznek még szorosabbá. 2007 és 2016 között Kína egyes latin-amerikai országok legbőkezűbb hitelezője volt, a kínai állami „szakpolitikai bankok” évi átlagban 10 milliárd dollár hitelt helyeztek ki. A kínai építőipari cégek pedig rendszerint indulnak és nyernek is az állami tendereken, maguk mögé utasítva riválisaikat. Ezek jellemzően látványos, jól kommunikálható, stratégiai jelentőségű projektek, amelyek tovább növelik Kína elfogadottságát és a kínai technológiába vetett bizalmat. Legyen szó Brazília elektromos hálózatáról, a bogotái metróról, Latin-Amerika legnagyobb naperőművéről a patagóniai sivatagban vagy a chilei 5G-hálózatról. Nicaraguában egy 445 kilométer hosszú óceánközi csatorna építéséről határoztak, ami összeköti az Atlanti- és a Csendes-óceánt. Ez az 50 és 80 milliárd dollár közé tehető beruházás azért is kiemelten fontos a kínaiak számára, mert elég mély és széles lenne ahhoz, hogy – szemben a Panama-csatornával – óriáshajókat is tudjon fogadni. Hasonló stratégiai fontosságú a Chancay-kikötő is. A 3,5 milliárd dolláros beruházás jelentőségét mutatja, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök személyesen vett résztaz avatóünnepségen. A kikötő – mely a kínai Cosco tulajdonában van – teljesen átrajzolja a kontinens útvonalát, hiszen közvetlen tengeri utat létesített Shanghaj és Latin-Amerika között, teljesen kikerülve ezzel az Egyesült Államok kikötőit. A tengeri út 35–40 napról 23 napra csökkent, a költségek pedig 20 százalékkal mérséklődtek. Peru akar lenni „Dél-Amerika Szingapúrja”. A mintegy 4 500 kilométer hosszú vasúti összeköttetést pedig Kína és Brazília építi.

A cél világos: kikerülni a Panama-csatornát, ezzel pedig egy Kína által ellenőrzött transzkontinentális folyosónak a kiépítése.

Latin-Amerika eddig sem elhanyagolható világkereskedelmi szerepe még inkább felértékelődik azáltal, hogy az elektromos átálláshoz szükséges lítiumkészletek 60 százaléka hever ott, a réz több mint 36 százalékával (és a kőolaj egyötödével) együtt. A latin-amerikai lítiumkészlet nélkül pedig az Amerikai Egyesült Államok elektromos autógyártása, illetve zöld átállása nem lehetséges. Jelenleg a lítiumkincsek döntő többsége felett a kínaiak rendelkeznek és a Nemzetközi Energiaügynökség előrejelzése is azt mutatja, hogy ez a jövőben sem fog érdemben változni.