Ötven évvel ezelőtt, 1976. január 5-én hunyt el Takács Károly kétszeres olimpiai bajnok sportlövő, edző és alezredes, akinek életútja a magyar sporttörténet egyik legdrámaibb és leginspirálóbb fejezete. Pályafutása és sorsa szinte mesébe illik: ha a tengerentúlon születik, történetét alighanem a hollywoodi filmgyárak dolgozták volna fel, hiszen az „élet adta forgatókönyv” ritkán kínál ennyire rendkívüli fordulatokat.
A XX. századi magyar sportlövészet egyik legeredményesebb, nemzetközileg is elismert alakja azonban nem az Egyesült Államokban, hanem Budapesten született 1910. január 10-én.
Gyermekkorát az I. világháború alatt élte, és nagy valószínűséggel a hazaszeretet mellett a nagy háború is hozzájárult ahhoz, hogy az elemi iskola elvégzése után a tanulmányait a honvédtiszthelyettes-képzőben, a „Ludovikában” folytassa tovább.
A tanulmányai alatt kedvelte meg a lőfegyvereket, és hamar kiderült, hogy amit ő megcélzott, azt bizony el is találta.
A lőfegyverek iránti szenvedélyét kezdetben a kispuskákon „élte ki”, majd felnőtté válása után áttért a pisztolyra. Ez idő tájt még nem kötelezte el magát a sportlövészet mellett, hiszen más sportágakban is tehetségesnek bizonyult – remekül bokszolt, rövid távon jól futott, súlyt emelt, de még síelt is –, ám végül teljes mértékben ennek a sportnak a „szerelmese” lett.
Fotó: MTI
Fiatal korában katonai pályára lépett és őrmesterként szolgált. A sportlövészetet a Honvéd Tiszti Sportegylet versenyzőjeként kezdte el. 1936-ban, huszonhat évesen már lehetősége adódott volna olimpián is szerepelni – tehetsége és eredményei alapján még nyerhetett is volna –, ám végül nem indulhatott, mivel a magyar vezetés csak tiszteket engedett indulni a játékokon, a tiszthelyettesek részvételét nem engedélyezték.
Takács úgy gondolta, sebaj, majd indul a következő olimpiákon, viszont az élet kétszeresen is „közbelépett”, mivel nem elég, hogy az évtized végén kitört a II. világháború, a sportlövő 1938-ban egy gránátbaleset során elvesztette jobb kézfejét is.
Mindenki úgy gondolta, hogy ez a tragikus és szerencsétlen eset teljesen véget vet a jobbkezes sportoló pályafutásának – felgyógyulása után „hetvenöt százalékos rokkantnak” nyilvánították, és katona sem lehetett már –, viszont a honvédelmi miniszter közbenjárására és Horthy Miklós kormányzó különleges engedélyének köszönhetően továbbra is megőrizhette az egyenruháját.
Kocsis Sándor, Takács Károly és Csermák József egy hajókiránduláson a XV. nyári olimpiai játékok idején, Helsinkiben (Fotó: Bojár Sándor/Fortepan)
A sportlövő nem csüggedt sokáig, nem sokkal később megtanult bal kézzel írni és lőni, utóbbit pedig lenyűgöző akarattal meg is tudta szokni, hiszen a célra tartás begyakorlása után remegés nélkül lőtte bal kézzel is a tízeseket.
A balesetét követő évben, az 1939-es világbajnokságon már tagja volt a győztes csapatnak, a következő esztendőben pedig egyéniben nyert országos bajnokságot.
A világháború következében két nyári olimpia is elmaradt, Takács Károly pedig ez idő alatt fronttisztként szolgálta a hazáját. A háború utolsó évében, 1945-ben amerikai fogságba esett, ám szabadulása után kizárólag csak az olimpiai részvételre koncentrált.
A fogságból való hazatérése után az önműködő sportpisztollyal ötszörös, a kisöbű sportpisztollyal egyszeres, míg a nagyöbű sportpisztollyal négyszeres magyar bajnok lett.
Takács Károly és Prokopp Sándor olimpiai bajnok sportlövők a margitszigeti koronglövő pályán, 1960-ban (Fotó:MHSZ/Fortepan)
A várva várt 1948-as londoni olimpián Takács világcsúccsal szerezte meg az olimpiai aranyérmet, míg négy évvel később, a helsinki olimpiai játékokon pedig meg is védte azt, így ő az egyetlen olyan magyar olimpiai bajnok lövészetben – gyorstüzelő pisztolyban győzedelmeskedett –, aki ismételni tudott, és megvédte a címet.
Érdemes megemlíteni, hogy Helsinkiben mögötte a második, tehát az ezüstérmes a tanítványa, a mindössze csupán tizenhét éves Kun Szilárd lett.
A sikeres olimpiák után, az 1955-ös bukaresti Európa-bajnokságon, valamint az 1958-as moszkvai világbajnokságon egyéniben hadipisztollyal és csapatban ötalakos sportpisztollyal bronzérmet nyert, míg az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon, negyvenhat évesen már csak a nyolcadik helyet tudta megszerezni.
Fotó: Wikipédia
Huszonöt alkalommal volt a magyar válogatott tagja, s pályafutása alatt, a Budapesti Honvéd együttesében még aktív sportlövőként is vállalt edzésvezetést, és neves, valamint sikeres tanítványai között volt mások mellett a már említett Kun Szilárd, és később a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett olimpiai bajnok sportlövő, Hammerl László is.
A sportpályafutása mellett hivatásos katonaként is feljebb lépett a ranglétrán, mivel a későbbiekben alezredessé léptették elő.
Visszavonulása után, egészen az 1976-ban bekövetkezett haláláig a Honvéd edzője, illetve a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia sportlövő tanára volt.
A korabeli nyilatkozatok, feljegyzések, újságcikkek, illetve a még ma is élő tanítványai szerint nem csupán a fentikben leírt kitartásáról, hanem a precizitásáról, valamint a kemény idegzetéről is híres volt.
Takács Károly nem pusztán kivételes sportteljesítményével, hanem rendíthetetlen akaraterejével és példamutató kitartásával is maradandó örökséget hagyott maga után – olyat, amely fél évszázaddal a halála után is a magyar sport egyik legnagyobb tanúságtétele.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
