Kilenc karácsonyfa fényében ünnepel Kulcsár Péter2025. 12. 27., szo – 14:54
Kilenc karácsonyfa feldíszítve, ablakok kivilágítva. Így fest majd a karácsony Medveczky Ilona érdemes művésznél, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjánál, minden idők legnagyobb revücsillagánál, a világ különböző pontjain ünnepelt táncművésznél.
Kilenc karácsonyfájához kilenc név, a szívéhez legközelebb álló kilenc személy kötődik, akik egykor fontos szereplői voltak színes életének.
Szegényes körülmények között, a kőbányai MÁV-lakótelepen nőtt fel. Édesapja géplakatos volt, édesanyja háztartásbeli. Gyerekkora legelső karácsonyfáját milyennek látja ennyi év után?
Hároméves koromtól fogva tudom az agyam, nagy vonalakban majdnem mindenre emlékszem. Visszajönnek képek, és mindennek van miértje. Igen, szegények voltunk. Negyvenháromban-negyvennégyben a keresztszüleimnél éltem meg a karácsonyt. Nagyon szép élő fát állítottak, amit én óriási szemekkel bámultam. Fényképem van róla. De van egy olyan emlékem is, hogy a keresztmamám felemel a fa magasságáig, és leverek egy szaloncukrot. Újabb erős emlék: tizenkét-tizenhárom évesen, amikor már kezdtem serdülni, és Lacikával bimbózott a szerelmünk, elmentünk a mai Vámház körúti vásárcsarnokba. Ott halomszámra állt a teherautókról ledobált sok fenyőfa, amelyek közül vagy százat válogattunk át, míg végre rámutattam egyre, hogy az kell. Az én drága kis szerelmemnek közben tönkrement a kesztyűje, de engem csak az érdekelt, hogy plafonig érő legyen a fa, amelyre természetesen sem dísz, sem cukor nem került. Három csomag háztartási vattát vetettem anyuval, és egész nap azzal foglalatoskodtam, míg elkészültem a fával, amely úgy nézett ki, mintha havas lett volna. Már akkor eldöntöttem: ha nagy leszek, olyan karácsonyfám lesz, mint senki másnak. Az élet aztán úgy hozta, hogy tizennyolc éves koromtól vitt, sodort az élet, és a karácsonyi ünnepeket csak ritkán töltöttem itthon.
Mióta él ebben a villában, ahol feldíszített fák pompáznak egész évben?
Hatvannégy februárjától. Itt határoztam el, miután édesapám meghalt, hogy neki is állítok karácsonyfát. Ebből kiindulva kezdtem el azon gondolkodni, hogy ki volt még fontos az életemben. S ahogy múltak az évek, mindig több fát állítottam. Így jutottam el a kilencig. Ott aztán meg is álltam. Nincs több. Nincs tizedik ember. Hiába zárkóztak még fel mellém jó néhányan, őket már nem tartottam érdemesnek arra, hogy nekik is állítsak karácsonyfát. De hadd térjek még vissza gyerekkorom karácsonyaira. Pár évig vártam, hátha kapok valamit. Soha nem kaptam semmit. Később már nem is gondoltam erre. Örültem, hogy véget ért a háború, nem hullanak a bombák. Különben sem voltam követelőző soha.
Tavaly, ugye, eldöntötte, hogy az idén már csak egyetlen fája lesz, a többit elajándékozza. Mégsem történt meg. Miért nem?
Ha kiálltam volna velük az utcára, vagy feltettem volna a Facebookra, hogy vigye, aki akarja, hosszú sorban álltak volna a kapum előtt. De annyi kínom-bajom adódott, hogy eszembe sem jutott ezzel foglalkozni. Mind a kilenc fára nejlonból varrtam huzatot, hogy ha majd elviszik őket óvodába vagy gyermekotthonba, jól tudják szállítani. Díszekkel, áramkörrel együtt.
Ez a kilenc fa egész évben felékesítve, érintetlenül pompázik a nappalijában. Mióta van ez így?
Legalább hat éve. Már a pandémia idején is így álltak, teljes ragyogásban. Portalanítani szoktam őket. De már az is nagy munka nekem. Most például annyira szúr az oldalam, hogy az orromat sem merem kifújni, mert belém nyilall a fájdalom. Az ablakaim már ledhálókkal vannak kivilágítva. Amint beáll a szürkület, valósággal szórják a fényt.
Legtartalmasabb éveiben, amikor Nyugat-Európában és Amerikában táncolt, hol élte meg a legszebb karácsonyokat?
Mindig ott ünnepeltem, ahol éppen dolgoztam. Kötött a szerződés. Ezt nem tudtam irányítani. Nem mondhattam, hogy pár napra hazautazom. Ha lehetőségem nyílt rá, természetesen azonnal jöttem. De mindig, mindenhol alkalmazkodni tudtam a környezethez. Kőbányán, amikor a szomszédokat látogattam, ugyanaz az egyszerű kis prolilány voltam, mint korábban. Igénytelen, alázatos, tisztelettudó. Mindenkinek a kedvében járva, mosolyogva. Pedig akkoriban Magyarországon már én voltam a legjobb parti. Ez A veréb is madár című nagy sikerű játékfilm idejére esett, amikor fenékig érő szőke hajam volt, és gyönyörű kocsim. Ha látogatóba jöttem haza, huszonhét csomaggal érkeztem. Mindenkinek hoztam ajándékot. Pedig anyám is azt mondta a ruhára, ami tőlem kapott, hogy nem fogod megérni, hogy én ezt felvegyem! Mániákus ajándékozó voltam. Mivel gyerekként nem kaptam semmit, felnőttként mindenkinek adni akartam. De még nem válaszoltam a kérdésre…
… a külföldi karácsonyokra.
A keleti blokkban csak a Szovjetunióban nem jártam. Varsóban, Prágában, Drezdában, Kelet-Berlinben igen. A keletnémet blokkban rendszerint családoknál szállásoltak el. Mindenütt szívesen fogadtak. Családtagnak tekintettek. Meghatódva ültem az ünnepi asztalnál. Az olaszoknál is előfordult ugyanez. Hiába tett be a koncertiroda egy kis hotelbe, a végén akkor is családnál kötöttem ki. Meghitt karácsonyok voltak ezek. Hihetetlen kedvesség, szeretet fogadott mindenütt. Repestem az örömtől. Párizsban is töltöttem pár karácsonyt, azok valahogy nem hatottak meg.
A franciák stílusát, mentalitását is fel tudta venni?
Olyan vagyok, mint a kaméleon. Egybeolvadok a környezetemmel. De van egy tulajdonságom, amellyel mindenütt kilógok a sorból. Ha mindenki jobbra megy, én egyedül balra. Kegyetlenül kitartok az elveim mellett. Nálam nincs megalkuvás. Az igazságérzetem vezényel. Már a Balettintézetben is ilyen voltam. Nem féltem kinyitni a számat. A mesternőből is kipréseltem a kérdésemre várt választ. Tudni akartam, velem miért nem úgy foglalkozik, mint mással. Azért, mert tőlem nem kapott ajándékot? Nem hoztam banánt vagy narancsot? Apám belém nevelte ezt az őrületes igazságérzetet, ami a mai világban már nem divat. Ezért is húztam le a redőnyt. Taszít engem ez a rendszer. Tehet nekem egy szívességet az egész garnitúra. Nézem, hogy évről évre kik vannak felterjesztve Kossuth-díjra. Ez már mindennek a vége, nem is érdemes beszélni róla.
Külföldön is fortyogott, ha valami olyat látott, ami bántotta a szemét?
Ott nem lelkiztem. Alkalmazkodtam. Gyengébb pillanataimban hazagondoltam. Pedig a szüleimtől nem kaptam sok szeretetet. Engem nem öleltek át, nem pusziltak meg. A keresztmamám volt az egyetlen szív a családban. Édesapám a diplomám átvételekor sem tudott velem örülni. Eljött, ott volt, de annyit sem mondott, hogy büszke vagyok rád, Ilonkám! Semmi biztatás. Soha semmi. Anyuval más volt a baj. Gyakran nézett a pohár fenekére. Kislányként a Népligetben léptem fel. Onnan húztam hazáig anyut, félrészegen. Az első és utolsó pofont akkor kaptam az édesapámtól, amikor anyu szokásához hűen felöntött a garatra. A MÁV-telep szolgálati lakásában laktunk. Dudáltak a gyárban, amikor véget ért a műszak. Anyu általában akkor kezdett el főzni. Többnyire paprikás krumplit. Egyszer apu kérdőre vonta, miután hazaért, hogy miért nincs még készen az ebéd? „Egész nap dolgozom, éhes vagyok, és várnom kell az ételre? Azt a kis paprikás krumplit már rég összerakhattad volna!” És mit válaszolt erre az én anyám? Hogy velem kellett törődnie, és rendet kellett raknia utánam. Erre elöntött a düh, mert tudtam, hogy nem mond igazat, engem tett felelőssé a félkész ebéd miatt, és indulatomban felemeltem rá a kezem. Apám elkapta, és adott egy taslit. De nem volt az olyan nagy, hogy elrepültem volna. El kellett fogadnom anyámat olyannak, amilyen volt. Hogy nem mindig mond igazat. Nem miattam nem készült el időre az ebéddel, és nem is kellett soha takarítania utánam. Olyan voltam, mint egy kisangyal. Mostam, főztem, vasaltam. Apám ingeit is sokszor én vasaltam ki. Ha kapott tíz forintot anyámtól, kiment a lóversenypályára. Az volt az egyetlen szórakozása. És a cigaretta. Ami anyámnak is. Mindketten tüdőrákban mentek el.
De még mindig nem jutottunk el New Yorkba, ahol a legszebb karácsonyait töltötte. Mivel fogta meg a város?
A nyüzsgésével. A mosolygó, jókedvű emberekkel. Ott egyedül is bóklászhattam az utcán. Az ünnep hangulata visszahatott rám. Las Vegas egészen más. Az csak a pénzről szól, semmi másról. Állam az államban. New Yorkban az impresszárióm megtanított arra, hogy egy ilyen nagyvárosban ne azt nézzem, hogy milyen apartmanban lakom, hanem azt, hogy milyen a környék és milyen a szálloda. Megtanultam, hogy a jobb hotelt kell kérni, akár egy aprócska szobával. Ezért New Yorkban is mindig kis szobákban laktam, ahová soha senkit nem vittem fel, mert soha nem a szexualitás hajtott, hanem az esti fellépés. Nálam a szerelem mindig a 26. helyen állt. Én a nagy szerelmet Lacikával, az első fiúmmal éltem meg. Később már nem legyintett meg az élet ezzel az érzéssel. Emiatt nem is szültem gyereket. Negyvenéves koromban pedig már azt mondtam: erre a világra? Igen, a legbensőségesebb karácsonyokat kisvárosokban, a legpompásabbakat New Yorkban éltem meg.
Négyszintes villájában, a Szabadság-hegyen ma hogyan készül a karácsonyra?
Ne legyek beteg, ez a legfontosabb. Ne fájjon semmim. Csak a fejemet nem törtem még össze, egyébként nincs egy ép porcikám. Most egy idegbecsípődés keseríti meg a napjaimat. Az lenne a karácsonyi ajándék, ha elmúlna. Hol van már az az idő, amikor 32 lépcsőfokon úgy jöttem le, hogy nem néztem a lábam elé, pedig harminc kiló volt rajtam?! A fejemen, a vállamon, az egész testemen. Plusz a tizennégy centis tűsarkú cipő. Németh Marika, az Operettszínház primadonnája azt mondta: „Így csak a hercegnők tudnak vonulni.” De én ezt nem tudatosan csináltam. Belém nevelték a Balettintézetben. Ha a szerelemről kérdeznek, ezért is mondom mindig azt, hogy én a hivatásomba voltam, vagyok és maradok szerelmes.
Hatvanegy éve él gyönyörű, kertes házában, amelynek a legkisebb szegletéhez is köze van. Ezzel teremtette meg zavartalan lelki nyugalmát. Őt nem tudta bedarálni egyetlen rendszer sem. Bárkivel szembeszállt, aki nem a színpadért harcolt. Igazgatóval, párttitkárral, producerrel, mecénással. Nyolcvankilencben tört meg a pályája, amikor kihúzták alóla a műfajt. Megszűnt a revü, és beköszöntött a kaszinók világa. Azóta zárkózott életet él. Az utolsó díva Magyarországon.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
