Állok a kertet bámulva. Mögöttem a teraszon az asztal lapja fénylik a rápermetező téli köd mindent beborító, átitató permetétől, és hallgatom a harangszót az esti csöndben. A harang gyengének, magányosnak tűnő szava áthatol a földi zsizsegésen, autózúgáson, kutyaugatáson, át a pipáló kémények füstjén, a város távoli moraján, és akaratlanul is betölti az estét. Küzdelme reménytelennek tűnhet, pedig nem az. Ezt a harangot nem lehet nem hallani. Mert a remény végül áttöri a sötétséget, legyőzi a reménytelenséget. Immár több mint kétezer éve.
Hírdetés
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
