Slágerek, flashbackek, elmaradt mélységek Matusek Attila Szívritmuszavarában Havran Kati2025. 12. 22., h – 15:50
Rendkívül izgalmas konfliktust vizsgál a Komáromi Jókai Színház legújabb darabja, amelyet Matusek Attila rendezőként és szerzőként is jegyez: a haknizó zenészek és a kibontakozni vágyó alkotók közötti feszültséget. S míg az ellentét egyszerre jelenik meg generációs és családi konfliktusként, a darab nem képes kiaknázni a témában rejlő lehetőségeket.
Csillogó ruhák, villódzó fények, teljes koncertüzemmód: a darab a Beggin’ című számmal robban be, a sztárszerepben maga a rendező, Matusek Attila. Gyorstalpaló azoknak, akik nincsenek képben: a dal az olasz Måneskin slágere – a glam rock banda a 2021-es Eurovíziós Dalfesztivál győztese volt. A hatásvadász nyitány önmagában nem tűnik indokolatlannak,
hiszen a darab nem csak a koncertszínház műfaji megjelölést kapta, hanem cselekménye is a zeneipar világában játszódik.
Csupán egy hajszállal hosszabbra sikerül az élvezetesnél.
Miközben azon tűnődünk, vajon milyen szerepet kap a Måneskin a történetben, rövidesen kiderül: a glam rock-külsőt kapott Matusek mindössze epizódszereplőként ugrott be. A jelenet funkciója kimerül abban, hogy a főhős, Adél (Szvrcsek Anita) egy backstage-ben készített szelfi ürügyén kapcsolatba lépjen vele. A Måneskin-koncertet és a backstage-et is magunk mögött hagyva, a narratíva beindulásával párhuzamosan a darab zenei világa rendkívül eklektikussá válik. ABBA-sláger, hetvenes évekbeli diszkó és punk-rock váltják egymást, láthatóan egyfajta stílustérkép felvázolásának szándékával.
Bár az előadás több ponton él hatásos popkulturális utalásokkal – Szvrcsek Anita Adélje rövid, vörös parókájában erősen emlékeztet Uma Thurman ikonikus karakterére a Ponyvaregényből, az egyik, ételhabzsolást bemutató videófelvétel pedig szintén Tarantino evés köré szerveződő jeleneteit idézi –, összességében valószínűleg szerencsésebb lett volna szűkebb műfaji keretek között maradni. A különösen az első részben domináló műfaji váltások nem épülnek világos dramaturgiai ívvé: mire a néző ráhangolódna egy-egy dal atmoszférájára, máris új stílus következik. A zenei szerkesztés így nem erősíti, hanem időnként kifejezetten gyengíti a jelenetek hatását, mintha egy koncepció nélküli DJ-szettben sodródnánk.
A Szívritmuszavar legerősebb pillanatai egyértelműen a színészekhez köthetők, akik mindent megtesznek azért, hogy működjön az előadás.
Kiváló döntés, hogy a darab kiaknázza a társulat tagjainak zenei tudását: Szabó Viktor dobosként tűnik fel, Béhr Mártontól gitárszólót hallunk, míg a főszereplő Adélt két olyan színésznő alakítja, akik egyébként is aktív zenei projekttel rendelkeznek: Hostomský Fanni és Szvrcsek Anita. A két színésznőt más-más zenei közeg határoz meg, és más zenei karizmát hoznak a darabba –
és ez a különbség önmagában izgalmas dramaturgiai lehetőséget rejt.
Hostomský Fanni – aki néhány éve indította el Aszpikpatkány nevű zenei projektjét – inkább elektronikus, popos irányban mozog, erőteljes, lírai szövegvilággal dolgozik. Szvrcsek Anita pedig, akiről szintén hallhattunk előadói projektje kapcsán az elmúlt években, fantasztikus orgánummal rendelkező előadó, sanzonénekes alkat: hangjának mélységei megborzongatják az embert.
A történeten belül Hostomský fiatal Adélja – talán hasonlóképpen, mint az Aszpikpatkány zenésze –, a kísérletezést keresi, zenei ötleteit szeretné megvalósítani, keresi a saját hangját. Szvrcsek Anita alakításában Adél egy megfáradt nő, aki eljutott odáig, hogy megkérdőjelezze saját zenei pályájának értelmét – a színésznő hangjának mélysége pedig valódi érzelmi súlyt ad a figurának. A második felvonás egyik fő kérdése éppen az lenne, miként és miért következett be ez a fordulat. A válasz azonban csak nagyon későn – vagy inkább csak részlegesen – érkezik meg. A várakozás dramaturgiai feszültség helyett inkább hiányérzetet kelt, mintha a karakterív egyik legfontosabb pontja maradna kibontatlanul.
A Szívritmuszavar az aktuálisan népszerű zenés életrajzi filmeket idézi. Ahogy eddigi rendezéseiben, Matusek most is tudatosan nyúl filmes megoldásokhoz, amelyek nem pusztán a látványt emelik, hanem alapvetően formálják a néző élményét. Rendszeresen jelenik meg a kamera a színpadon, lehetővé téve, hogy a néző kinagyítva lássa a színészek gesztusait és mimikáját – olyan finom részleteket, amelyek a hagyományos színházi nézőpontból könnyen elvesznének. Ezzel az előadás a színházi térbe emeli a voyeurisztikus nézés élményét, sőt,
időnként olyan információkat is közvetít a kamera, amelyek előre rögzített felvételeken válnak hozzáférhetővé.
A filmes hatás a jelenetek szerkesztésében is tetten érhető. Az előadást a snittszerűség, hirtelen fókuszváltások jellemzik, melyek kétségkívül látványossá teszik az előadást. Mindemellett maga a történetvezetés is filmszerűen épül fel.
Klasszikus narratív ívet követ, a jelenből indul, majd flashbackek segítségével rajzolódik ki a főhős sorsa, ahogy az énekesnő visszatekint a múltjára. A múlt és a jelen egymásba fonódva mesélik el a történetet, fokozatosan adagolva az információkat. Ez a narratív struktúra ismerős és jól követhető, ugyanakkor kérdésessé teszi,
mennyiben használja ki az előadás a színházi forma sajátos lehetőségeit, és mennyiben támaszkodik inkább egy filmes logika biztonságos, ám kevésbé kockázatos eszköztárára.
A Szívritmuszavar konfliktusa két síkon rajzolódik ki: egyrészt a biztos megélhetést nyújtó, jól bevált zenei sablonok és a progresszívebb irányvonal ütközéseként, másrészt egy pszichológiai, családi trauma narratívájaként.
A pszichológiai vetület középpontjában Adél gyerekkori sérülése áll. Édesanyja, Filoména – szintén énekesnő, akit ugyancsak Szvrcsek Anita alakít – fellépései miatt gyakran marad távol a családtól, érzelmileg rideg és lekezelő az idősebb lányával, miközben kisebbik fiát, Milót (Béhr Márton) látványosan favorizálja. Ez a dinamika erős bizonyítási vágyat szül Adélban, aki az anyai elismerés megszerzésének reményében maga is zenei pályára lép. A darab egyik fontos állítása, hogy a gyerek akkor is továbbviheti a szülő viselkedésmintáit, ha tudatosan igyekszik elhatárolódni tőlük, bár a zárlat némileg árnyalja ezt a képet, amikor kiderül, hogy Adélnak van egy lánya, akivel jó kapcsolatot ápol.
A konfliktus zenei része a zeneipar működésének kritikájaként jelenik meg, bár meglehetősen egyszerű képletet állít fel a zeneiparban működő elvekről. A darab világosan kettéválasztja a szereplőket: vannak a Filoménához hasonló zenészek, akik elsősorban a megélhetésre törekednek – az ő világuk a tribute- és haknizene –, míg velük szemben állnak a tehetséges fiatalok, akik saját elképzeléseiket szeretnék megvalósítani, ám erre ritkán kapnak valódi lehetőséget.
Filoména vegyes repertoárú cover zenekarának énekese, mereven ragaszkodik saját zenei világához, miközben nem hagy teret gyermekei elképzeléseinek. Ez különösen élesen jelenik meg fia, Milo (Béhr Márton) esetében, aki új hangzásokat, frissebb zenei irányokat hozna, de javaslatait anyja lesöpri az asztalról.
Az alkotói szabadság és az örökölt hatalmi minták kérdésének összefonódása izgalmas lehetőségeket rejt, csak nem mindig sikerül ezeket kibontani.
Az előadás egyik nagy problémája az az ellentmondás, amely a történet mondanivalója és a zenei élmény között feszül. Amikor a fiatal Adél azzal vádolja Filoménát, hogy az olcsó siker, a haknipénz miatt játszik, és repertoárját nem alkotja más, mint négyakkordos slágerek, a darab egyértelmű értékrendet kínál: világos, kivel kell azonosulnunk, és melyik zenei attitűd jelenik meg kritikaként. Csakhogy ezzel párhuzamosan az előadás olyan slágereket szólaltat meg – például az I Love Rock ’n’ Roll-t –, amelyek elsődleges funkciója mégiscsak a közönség szórakoztatása. Nézőként avaros ellentmondásba kerülünk:
egyszerre kapjuk azt az üzenetet, hogy ez a zenei világ problematikus, miközben arra vagyunk ösztönözve, hogy élvezzük is azt.
Míg az első felvonás a bulihangulat miatt lendületesnek hat, a második szándékosan visszafogottabb zeneileg, és érezhetően el is laposodik. Itt a szereplők saját zenei hangjukon szólalnak meg: visszatérő az indie pop és van country is, de mindvégig a visszafogottabb, akusztikus hangszerelés dominál, bensőségesebb atmoszférát célozva. Ez az irány önmagában indokolható lenne, a dramaturgia azonban nem tartja meg hozzá a szükséges feszültséget.
A közel háromórás játékidő messze meghaladja azt, amit ez a történet ilyen formában indokolna. A második felvonás jelenetei gyakran kiüresednek, a Matusek korábbi rendezéseire jellemző dinamizmust hosszú, helyenként szappanoperába hajló jelenetek váltják fel, amelyeket még a színészek erős jelenléte sem képes ellensúlyozni. Bár a konfliktushelyzetek adottak, a párbeszédek sokszor sablonosak maradnak, és nem hordoznak valódi többletjelentést. Ideális esetben az anyag alaposabb dramaturgiai és szövegírói kidolgozást igényelt volna: ez az előadás rövidebb és pontosabban megírt formában működhetett volna igazán.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
