A nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik alapvető narratívája a status quo és a revizionista hatalmak küzdelme. A narratíva egyik legismertebb példája Graham Allison immár magyarul is megjelent, Háborúra ítélve című könyve, amely többek között az amerikai–kínai ellentétek esetén keresztül mutatja be a világrendszerváltást, amellett érvelve, hogy a feltörekvő hatalom és a helyét féltő hatalom között a háború szinte elkerülhetetlen. Az ortodox nemzetközi kapcsolatok irodalom szerint ma a helyzet egyszerű: a status quo hatalom az unipoláris pillanatot minél tovább elnyújtani akaró Egyesült Államok, míg a kihívó a felemelkedő, nagyhatalmi erejét fitogtató Kína, amely a – szükségképpen fegyveres – újraegyesítést követően expanzív háborúba kezd, és az egész kelet-ázsiai térséget az uralma alá hajtja.
De nézzük most mégis a világrendszerváltást unortodox szemmel. Állításunk ugyanis az, hogy a jelenlegi helyzetben valójában Kína a status quo, míg az Egyesült Államok a revizionista hatalom. Mindjárt mutatjuk is, miért.
A POTYAUTAS
Kína felemelkedése a globalizáció sikertörténete. Teng Hsziao-ping nyitása, majd az ázsiai ország 2001-ben kezdődött WTO-tagsága megnyitotta az utat a népes, és egyre jobban képzett kínai munkaerő által megtermelt olcsó kínai export előtt, amely szépen lassan elárasztotta a világot, létrehozta a modern globalizációt, és Kínát modern és gazdag nagyhatalommá tette – olvashatjuk a Foreign Affairs-től kezdve a Politicóig bezárólag az összes fősodratú lapban. Kína ezt úgy érte el, hogy kijátszotta a rendszert, és a későn jövők előnyét kihasználva, a szabadversenyes kapitalizmus összes hasznát élvezve, de alapvetően csalással, és így eleve immorálisan az élre tört, hogy átvegye a világ legerősebb és legnagyobb hatalmának a helyét, szól a mainstream érvelés.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
