A párkányi hadifogoly, aki amerikaiaknak zongorázott Veres István2025. 12. 09., k – 21:48
Zenészként kereste a kenyerét már a két világháború közti években is, majd megjárta az orosz front poklát, a németországi hadifogságban pedig újra a zongora tette népszerűvé…
Zahovay Ernő zeneszerző, zongoraművész, egykori zenetanár nevét Párkányban mindenki ismeri. Könyvben is megjelent önéletírásának (40 év a zongora mellett) második világháborúhoz kapcsolódó fejezeteiből lánya szíves engedélyével közlünk részleteket.
Bevonultam a lévai 22-es gyalogezredhez. 1944. július végén vagoníroztunk. Beosztásom: kerékpáros hírvivő. De még előtte a lévai kaszárnyában történt, hogy egyszer csak nagy hahotázásra lettem figyelmes. Ki lehet az a barom, aki ilyen gyászos, szomorú helyzetben még nevetni tud?! (Körülöttem a kerítésnél könnyes szemmel búcsúzkodtak a hozzátartozók). Hát egy sorköteles katona volt. Nevetőgörcsöt kapott (ilyet is akkor hallottam először). Le is szerelték.
Lengyel partizánok közt
Miután egy szürke hajnalon elindultunk, szálláscsinálónak lettem kijelölve. Ez annyiból állt, hogy teherautóval néhányan előrementünk, és szállást kerestünk az ezred részére, rendszerint iskolákban aludtunk a padlón. A Vereckei-hágón irtózatos porban meneteltünk át, visszafelé tartó német katonák és szétvert magyar alakulatok között. Először egy vasúti őrház volt a szállásom, később valami kamrafélében aludtam a front közelében. Mikor reggel felébredtem, láttam, hogy mellettem halottak vannak sorba rakva a kamrában. Akkor hallottam először aknát közelről robbanni.
Újabb és újabb helyekre mentünk, de csak annyira emlékszem, hogy Lengyelországban voltunk. Egy vasárnap reggel (mivel mindig éjszaka meneteltünk) egy kiégett faluba érkeztünk. Nyolc óra lehetett, nagy sírás és jajgatás volt. Temettek. Nyolc-tíz kis ládikát vittek, ezekben voltak a tetemek hamvai. Az történt, hogy a lengyel partizánok bereteszelték a házak ajtaját, és a benn alvókra rágyújtották a faházikót. Állítólag azért, mert nem akartak közéjük állni.
Az orosz front poklában
Egy rajtaütésszerű támadásnál egy sátorlapba kötve kellett vinni az irodafelszerelést, és úgy menekülni. Kétségbeesésemben elszakadtam Laczkó barátomtól, aki tüzelőállásba ment. Egy folyócskán gépfegyverezés közben átjutva egy faluba kerültem, ahol három napig nem aludtam, mert a szétvert zászlóaljamat vártam. Rettenetes orosz repülőtámadást éltem át. Három nap után találkoztam a csapatommal. Erőltetett menetben menekültünk, lemaradva a többitől. Már nem bírtam velük tartani. Éjjel az egyik útelágazásnál nem tudtam, merre menjek. Maradék erőmmel, kiszáradt torokkal a semmibe kiáltottam: Merre mentetek, jobbra vagy balra? Valaki visszakiabált: balra! Egy óra múlva tudtam meg, hogy a mögöttem lemaradt oszlop bement az oroszok gyűrűjébe. Alaposan kigéppuskázták őket.
Kimerülten értünk fel egy hegyre. Megpillantottam egy templomtornyot. Fellélegeztünk. Egy falucska volt. Mindjárt beugrottam az első házba, egy anyóka ült benn tiszta feketében. Rögtön mondani kezdtem: Moloko! Jajce! Az asszony nem szólt egy szót sem, majd jött kintről egy katona, és mondta, hogy menjek, mert lengyel partizánok fogságába estünk, tolmácsot keresnek, én pedig tudtam szlovákul. Mondták, hogy fegyverre és lőszerre van szükségük, a legkisebb ellenállás esetén pedig lekaszabolnak minket. Elszedték az egyenruháinkat, és civil rongyokba öltöztettek minket.
Hadbíróság előtt
Átadtak minket a magyar határvadászoknak, akik fekete kávéval próbáltak felfrissíteni. Befelé menet (azt hiszem, az Uzsoki-szoroson) találkoztam párkányiakkal is. Akkor még nem sejtettem, mi vár ránk.
A hadbíróság közben tárgyalta az ügyünket. Miért hagytuk magunkat leszerelni? Úgy volt, hogy a büntetés megtizedelés lesz. Borzasztó két nap volt ez. Lippenszky főhadnagy húzott ki minket, aki elmondta, milyen helyzetben voltunk. Ezután kivezényeltek a hegyoldalba, piszok kommunistáknak neveztek minket, és a büntetés: azonnal ki az első vonalba! Szerencsére ekkor találkoztam Markó Öcsi századparancsnokkal, aki magához vett századírnoknak.
Tüzelőállásba fektettek egy vasúti töltés oldalában, vártuk az orosz támadást. Egész éjszaka hasaltunk a hóban. Végül az oroszok harckocsikkal jöttek, de nem onnan, ahonnan vártuk. Eszeveszetten menekültünk a szántóföldeken. Mindenemet eldobtam, a puskámmal futottam végkimerülésig, végül egy éppen induló tehervonat utolsó kocsijának platójára kapaszkodtam fel. Órákig ment a vonat. Kiállítottak nekem egy menlevelet, amellyel eljutottam Kassára. Ott eladtam a karórámat egy borbélynőnek, de azt is olyan módon, hogy először leültem borotválkozni, csak utána mondtam, hogy nincs pénzem, de a karórát eladnám. Később a gyűrűmet is eladtam, vettem rajta két ebédet meg valami gyümölcsöt.
Keletről nyugatra…
Vöröskeresztes vasúti kocsikban vittek minket hazafelé, mi legalábbis azt hittük, haza. Győr után Pozsony, majd Bécs következett, végül Pilsen, Regensburg és egyéb német városok. Kórházba kerültem, mert elkaptam a tífuszt, 44 kiló volt a súlyom. Végül kigyógyultam a betegségből, és elkezdtem megerősödni. Volt az egyik teremben egy letakart zongora, azon kezdtem gyakorolni, de olyanok voltak az ujjaim, mintha húsz évig nem játszottam volna.
Egyszer csak jött a Vöröskereszt továbbításával egy levél a címemre. A nagynéném közölte, hogy Jóanyám és húgom már nem élnek. A múlt év karácsonyán történt bombázás áldozatai lettek. Ez borzasztóan lesújtott. Beültem az udvaron levő mentőkocsiba, ott ültem magamba roskadva órákon keresztül.
Magyar nóta az angoloknak
Hallgattuk a híreket, már budapesti rádiót is lehetett fogni. Egyszer megállt egy amerikai teherautó, és kerestek valami zongoristát! Kézzel-lábbal mutogatták, hogy én az vagyok. Kijöttem, és vittek, a barátaim pedig mondogatták: szegény Zahovay! Az amerikai főhadiszállás kantinjában volt egy zongora, oda vittek, azon kellett játszanom. Késő este hoztak haza. A legfinomabb csokoládékkal, cigarettával, ennivalóval megrakva. Ez még jó párszor megismétlődött, míg aztán az amerikai zónának ezt a területét átadták az angoloknak. Akkor már nem volt olyan remek az ellátás. Az amerikaiak tejes kalácsot meg kakaót hoztak reggelire, és príma ebédeket. Az angolok már igencsak polgári kosztot nyújtottak, főleg fagyasztott marhahúst. Az angol parancsnokságról is felkerestek (nem tudom, honnan tudtak rólam). Ott is a főhadiszálláson, a kantinban játszottam. Egy újabb zongorával ismerkedtem meg, ki tudja, hányadik volt az életemben. Egy alkalommal Hans Klotz zongoraművésszel is összehozott a sors. Ő is ott játszott. Szinte az összes klasszikust fejből. Csodálatos volt! Hát ezután mit játsszak én? – gondoltam. És érdekes, hogy mennyire le tudta kötni ez az angolokat. Akkor eszembe jutott, hogy magyar nótákat fogok játszani. Valami különös, melankolikus hangulatot teremtettem. Hans Klotz odajött, hosszú percekig nézte az ujjaimat, és meglepő elismeréssel volt irántam. Gratulált, egyszer csak megszólalt magyarul. Tagoltan, de szépen, tisztán: „Én azért tanultam meg magyarul, hogy Varsányinak a Lisztről szóló könyvét eredetiben elolvashassam.”
Később futballcsapatokat alakítottunk, külön csapata volt az angoloknak és nekünk, magyaroknak is. Tábori lapot adtunk ki, én voltam a sportrovat szerkesztője.
Ďalej hrať!
Miután a háború véget ért, nem siettek minket hazaszállítani. Máig sem értem, hogy lehet, hogy édesapám várt a párkányi Duna-parton. Kissé kipihenve a fáradalmakat, beléptem a nagybátyám tulajdonában levő Duna kávéház zenekarába. Ott játszott már Adler Endre barátom, aki az orosz hadifogságból hamarabb hazakerült, mint én. Kvartettben játszottunk, gondolom, nagy sikerrel, mert a kávéház minden nap tömve volt. Bár akadt olyan eset is, hogy mikor befejeztük a játékot, egy hosszú partizán odajött fegyverrel, és ránk szólt: Ďalej hrať! (Tovább játszani!) Jó ideig játszottunk. Aztán már felkeltem, és mentem kifelé. Rám kiáltott, rám tartotta a revolvert: Naspäť! Hát ilyen is volt még abban az időben. De később megszelídült a társaság, és igazán közvetlen kellemes esték voltak.
Összeállította: VI
Kapcsolódó cikkünk
Egy újabb, szinte hihetetlen családi történet, melynek szálai Érsekkétyről és Léváról Budapestre, Érsekújvárba, majd Bénybe vezetnek…
Tisztelt szerkesztőség!
Amíg szüleim éltek, tabu volt nálunk a múlt fájó emlékeinek felemlítése. Tragédiákról, csalódásokról, lelki sebekről soha nem beszéltek, és ha el is hangzott valami, gyermekként nem igazán fogtam fel a lényegét. Haláluk után lassan, de egyre többet megtudtam szomorú életükről. Felidézett emlékeimből, valamint drága jó anyósomtól, édesapám sógornőjétől, ismerősöktől, akik fiatalon is ismerték édesanyámat, nos, az ő elmondásukból világosodott sok minden. S ezekből a visszaemlékezésekből értettem meg családunk, de főleg édesanyám lelkületét, buktatókkal teli, gyötrelmes életét, amelyet 2020-ban egy családregénybe foglaltam. Ezt most örömmel küldöm el Önöknek a Vasárnap által közzétett felhívásra, amelyben a második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteket kértek az olvasóktól. Egy olyan történetről van szó, amely hűen mutatja, hogy nem csak a férfiak voltak a háború áldozatai. Maradok tisztelettel:
Koczka Katalin, Bény
Nagyapám, Meliskó György (Juraj Meliško) jó üzleti érzékkel megáldott ember volt. Fiatalon mészárszéket nyitott Privigyén, a húst iparkodott megbízható gazdáktól beszerezni, ennek érdekében képes volt távolabbi falvakat is bejárni. Így jutott el a Bény melletti Érsekkétyre, gazdálkodó dédszüleimhez, a Lehotkai családhoz. Többszöri vásárlása közben ismerkedett meg a család egyik lányával, Rozáliával. Ismeretségükből házasság lett: édesanyám, Melisko Rozália 1924-ben született Érsekkétyen egy helyi magyar anyától és egy privigyei szlovák, vagy talán úgy kellene írnom, „tót” apától, ugyanis keresztlevelében még ez a megjelölés szerepelt a nemzetiségnél. De ne gondoljon senki semmi rosszra, a vegyes házasság nagyon jól sikerült!
Lévai lány a Zeneakadémián
1926-ban felköltözött a család Lévára, mert nagyapám ott nyitott hentesüzletet. Édesanyám idővel a zárdába került, öccse polgári iskolába. A lévai zárdából indult el édesanyám sikereket ígérő karrierje: a zárdafőnöknő javaslatára Budapestre irányították, a Zeneakadémiára.
Nagyapám megfontolt és előrelátó ember volt. Lányával megegyeztek, hogy támogatni fogja őt élete vágyának beteljesülésében, hogy énekesnő legyen, de cserébe biztos szakma is kell a kezébe. Így miután édesanyám 1941-ben Léván befejezte a tanulmányait, felvételizett az érsekújvári kereskedelmi iskolába, ahol az érettségi mellett gyorsírói és gépírói vizsgát, valamint szlovák–magyar államvizsgát szerzett. Megvolt a megélhetés, jöhetett az álom megvalósítása.
1941-ben Magyarország belépett a háborúba. Egyre több szóbeszéd terjedt arról, hogy a háború után államosítanak, mindent elvesz az állam. Nagyapám félt, hogy az ő boltja is dobra kerülhet, így a jobb jövő reményében váltott: elvállalta az érsekújvári vágóhíd egyik részlegének irányítását. Így a család 1942–43-ban átköltözött Érsekújvárba, a vasútállomás melletti Rabár Endre utca 9. szám alatti házba.
Bár ne tették volna!
Karády Katalin stílusában
Édesanyám nagyon sajnálta Lévát, amelyet haláláig otthonának tartott, mivel minden gyerekkori emléke oda fűzte. Lelkesen kezdte meg zeneművészeti tanulmányait ének szakon azzal, hogy az év nagy részét ő már Pesten fogja tölteni. Számára ez a lehetőség egy álom beteljesülése volt. Új élet, új arcok… Hónapokig tanulta a testtartást, a színpadi mozgást, nem beszélve a skálázásról vagy a beszédstílusa csiszolásáról.
Az oktatásában részt vett maga Kodály Zoltán is, egyébként édesanyámnak lehetősége nyílt megismerkedni az akkori művészvilág kiemelkedő alakjaival, akik gyakran megfordultak a zeneművészetin. Hamarosan példaképet is választott közülük: annak ellenére, hogy nem készült színésznek, az akkori filmsztár, Karády Katalin lett a példaképe. Öltözködésében, hajviseletében igyekezett a Karády-divatstílust követni. Választékos beszédstílusát később Bényben is megőrizte, annak ellenére, hogy palóc faluba került.
Bényi és balatoni hétvégék
Többször meglátogatta Bényben élő nagynénjét, Zsófi nénit. Esténként a lányok és a legények kiültek a Sáncoldalba, és énekelgettek. Anyósom, aki nála fiatalabb volt, mesélte, hogy barátnőivel csak távolról hallgatták édesanyám csengő hangját, és irigyelték, milyen gyönyörűen énekelt. Tetszett a fiatal legényeknek is, hogy egy Pesten tanuló lány énekét kísérhették citerán vagy mandolinon.
Édesanyám egyre többet ment Bénybe, mint kiderült, nem csak a nagynéni és a népdal vonzotta, hanem hogy találkozzon egy neki szimpatikus legénnyel, Kálmánnal. Kibontakozott köztük egy nagy szerelem. Megtetszett Kálmán szüleinek is a jó megjelenésű csinos, tanult lány jómódú szülőkkel, ígéretes karrierrel.
Általában kéthetente hétvégén tudtak találkozni, édesanyám közben a pesti barátaival is szeretett kirándulni. Nyáron hajnalban vonatra ültek, és irány a Balaton: Keszthely, Füred, Badacsony, Lelle, hogy csak párat említsek a helyekből, melyekről a fényképek tanúskodnak. Más volt akkor még az élet Magyarországon. Bár dúlt a háború, az emberek bizakodtak, hogy majd csak véget ér. Mit tehettek, élték megszokott életüket. Aki gazdag volt, az akkor is gazdag volt, aki pedig szegény, a háború alatt még szegényebb lett. Nagyapámnak jó munkahelye volt, nem panaszkodtak, édesanyám taníttatása sem ütközött nehézségekbe.
Egy szép karrier kezdete
Ha tehette, édesanyám ki-kiruccant Bénybe a nagynénjéhez, vagy inkább Kálmánhoz, akivel közös jövőjüket tervezték, azt, hogy édesanyám tanulmányai után összeházasodnak. Tökéletes volt az egyetértés a szülőkkel és a rokonsággal.
Közben nézegette a helyiek paraszti viseletét, amely számára igen különleges volt, mivel nagynénje hosszú rakott szoknyájától igencsak eltért. A szomszédban szüleivel élt egy vele egykorú lány, akinek szintén ilyen ruhája volt. Egy alkalommal édesanyám megkérte nagynénjét, kérdezze meg a szomszéd lány szüleit, nem próbálhatná-e fel az egyedi népviseletet, amely később kurta szoknyaként lett ismert. Már hogyne engedték volna meg! A falusi nagylány boldogan bújt édesanyám elegáns kosztümébe, nejlon harisnyájába, amilyet azelőtt nem is látott, sem a falubeliek. Kalappal a fején boldogan mosolygott a fényképezőgépbe, csakúgy, mint édesanyám, aki a gyönyörű parasztszoknyában, Karády Katalin jellegzetes hajviseletével készült fényképekkel tarolt az iskolában. Később egy egész viseletet is sikerült szerezni neki, hogy abban léphessen fel.
„Rég volt, ne kérdezd többet!”
Bény-Kolónián volt egy kisbolt, ahol üzletvezetőként dolgoztam. Édesanyám halála előtt pár hónappal, 1982 májusában leltároztunk, a szabályok szerint a központból küldött két személy végezte a leltárt. Már éppen befejeztük, amikor édesanyám megérkezett, és érdeklődött, sikerült-e a leltározás. A kiküldött illetők egyike Érsekújvárból érkezett, a vonat indulásáig volt ideje, beszédbe elegyedett édesanyámmal, aki elmondta, valamikor ő is lakott Újvárban még a háború alatt. Szóba jött, hogy a kereskedelmi iskolába járt, majd Pestre került a Zeneakadémiára. Erre a hölgy, aki 2-3 évvel lehetett fiatalabb nála, összecsapta a tenyerét, és meglepetésükre azt mondta: „Te voltál, aki énekelt a frontra induló katonáknak! Utána sosem hallottunk rólad!” Utána elmesélte történetét, és úgy váltak el, mintha időtlen idők óta ismerték volna egymást, pedig se azelőtt, se azután nem találkoztak. Olyasmire is fény derült, hogy Pesten nemcsak Karády Katalin énekelt a frontra induló katonáknak, hanem édesanyám is.
A hölgy távozása után rákérdeztem: „Mi volt ez? Sosem hallottam erről.” Könnyes szemmel csak annyit mondott: „Rég volt, ne kérdezd többet!”
Érsekújvár bombázásakor…
Édesanyám tehát 1944 nyarán elmondhatta, hogy rátalált nagy szerelmére, megtalálta a helyét, pályája kezdett kialakulni. Néha-néha adódott egy fellépés, sőt a rádióban is énekelt! Még mindig tartott a háború, neki pedig hamarosan élete legnagyobb sorscsapásával kellett szembenéznie.
1944. október 7. egy gyötrelmes és szörnyű emlékű nap nemcsak Érsekújvár történetében, hanem a mi családunkban is. Délután 12 óra 31 perckor megszólaltak a légvédelmi szirénák, majd 13 óra 45 perckor felszakadt a pokol kapuja, s a halál 80 percig vad táncot járva ragadott el több száz életet. Az ekkor végrehajtott szőnyegbombázás további emberek sokaságának okozott további testi-lelki sérülést. A vasútállomásra és környékére összpontosító légitámadás során felrobbanó lőszerek, hadianyagok tovább fokozták a pusztítást. A vasútállomás és környéke, így nagyszüleim Rabár utcai háza is teljesen megsemmisült. Amikor a házukat találat érte, mindketten otthon tartózkodtak, semmi esélyük nem volt a túlélésre. Érsekújvár bombázásának áldozataiból 257 személyt tudtak azonosítani, köztük nagyszüleimet, Meliskó Györgyöt és Lehotkai Rozáliát. Több áldozat személyazonossága nem volt megállapítható, sok embernek a holtteste elő sem került. Javában folyt az áldozatok felkutatása, a romok eltakarítása, amikor október közepén jött a következő bombázás, tovább növelve a polgári áldozatok számát.
Amikor édesanyám Pesten tudomást szerzett a történtekről, idegösszeomlást kapott.
Folytatása következik
Összeállította: VI
Olvasóink által beküldött további, második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteket olvashatnak Krónikás rovatunkban, illetve itt és itt is
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
