Oly hatalmas volt a robbanás, amikor a Tambora vulkán 1815-ben kitört, hogy hatása még a következő évben is érezhető volt.
Mary Wollstonecraft Godwin, vagy ahogyan a világ ismeri, Mary Shelley 1816 nyarát Genf környékén töltötte: „Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat, és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek a kezünk ügyébe. E mesék fölkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két barátunk (egyikük tollából a közönség szívesen fogadna bármi mesét, mint akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet.” Így született meg a világirodalom egyik legismertebb műve, a Frankenstein.
Az északi átjárót kereső Walton kapitány vitorlását foglyul ejti a jég. Egy nap ott, ahol szó szerint a madár sem jár, észrevesz egy különös alakot. A kimerült idegent felveszi a hajójára, s az magyarázatképpen elmeséli a történetét.
A meglehetős jómódban élő Victor Frankenstein – merthogy így hívják a férfit – Ingolstadtban kezdte meg orvosi tanulmányait. Leginkább az élet és a halál átmenete érdekelte. Fáradságos és megfeszített kutatásai révén tárult fel előtte az élet titka: „Mikor rádöbbentem, mekkora hatalom birtokában vagyok, sokáig haboztam, hogyan is vegyem hasznát.” Végül úgy döntött, nekifog egy emberi lény megalkotásának. A kísérlet sikerült, ám a lény oly mértékben torz és csúf lett, hogy Frankenstein elmenekült laboratóriumából. Mire visszament, a lény eltűnt. Egy ideig nem is találkozott vele, ám egy nap arról értesült, hogy a lény megölte az öccsét, Williamet, a gyilkossággal vádolt szolgálót pedig kivégezték. Nem sokkal később a „zord és fenséges hegyek között” találkozott a lénnyel, aki elmondta, ő hogyan élte meg az elmúlt időszakot.
Mivel az emberek mindenütt megrémültek tőle, ezért egy tanyán húzta meg magát. Az itt élőket kilesve tanult meg beszélni, sőt, írni és olvasni is. Goethe Az ifjú Werther szenvedései című levélregénye mellett Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok és Milton Elveszett paradicsom című művét tanulmányozta – így tárult fel előtte az egyén sorsa, a társadalmi élet és a hatalom mibenléte, valamint az ember metafizikai státusza. Amikor a ruhája zsebében megtalálta Frankenstein naplóját, a saját helyzetére is rádöbbent: „Átkozott teremtőm! Miért formáltál ily csúf szörnyeteggé, akitől még te is viszolyogva fordulsz el? Isten a maga irgalmában az embert szépre és vonzóra teremtette, önmaga hasonlatosságára, de az én alakom a te torz másod, s attól, hogy hasonlít rád, még visszataszítóbb.” A tanyasiak jóindulatát is megpróbálta elnyerni, de kudarcot vallott: „Ettől a pillanattól kezdve örök időkre hadat üzentem az emberfajnak, s mindenki másnál inkább annak, aki megteremtett, s ily módon kibírhatatlan nyomorúságba taszított.” Szánalmas helyzetéből csak egyetlen kiutat lát, megkéri Frankensteint, hozzon létre neki egy társat: „Te a teremtőm vagy, de én a te urad. Engedelmeskedj!”
Frankenstein hosszas tépelődés után arra jut, hogy nem teljesíti a kérést, ezért a lény bosszúból megöli a legjobb barátját és a menyasszonyát, Elizabethet is. Frankenstein emiatt éktelen haragra gerjed: „Esküszöm a megszentelt földre, amelyen térdepelek, az árnyakra, amelyek körülvesznek, a mély és soha nem szűnő fájdalomra, amelyet érzek; és esküszöm terád, ó, Éjszaka, s a szellemekre, amelyek uralkodnak rajtad, hogy nyomon követem a démont, e nyomorúság okozóját, míg halálos küzdelemben el nem pusztul vagy ő, vagy én! Ennek a célnak szentelem életemet.” Frankenstein, aki egészen az Északi-sarkig követi teremtményét, végül a kimerültségtől a hajón leli halálát, a lény pedig eltűnik a jeges pusztaságban.
Válhat-e egy rémtörténet a világirodalom részévé? Ma már természetes módon felelünk igennel, hiszen a populáris műveket előszeretettel vizsgálják a kutatók – talán elfogytak a klasszikusok, vagy kimerítették az értelmezési lehetőségeket –, de évtizedekkel ezelőtt egy hasonló témájú írás még biztosan nem tarthatott számot az akadémiai tudományosság érdeklődésére. Az is igaz, hogy Mary Shelley műve nem csupán egy félelmeinket előcsalogató – igazából nem is annyira hátborzongató – regény, hanem egy sokoldalú szöveg, amely szűk terjedelme ellenére számtalan módon megközelíthető.
A 19. század elején már létezett a mai értelemben vett tudományosság, ám még a korábbi időszak okkult irányzatai is hatottak. Frankenstein Cornelius Agrippa, Paracelsus és Albertus Magnus könyveit olvassa, de a gyakorlat felé fordulva végül elveti nézeteiket – irányultságukat azonban nem. A regény egyik központi gondolata a tudományos kutatás és a lelkiismeret kérdése, hiszen Frankenstein nem vállal felelősséget azért, amit tett. A tudományba vetett bizalom a következő évtizedekben csak erősödik, Shelley művében azonban már feltűnik a kétely is. Korát sok évtizeddel meghaladva arra mutat rá az író, hogy az ember – a tudását felhasználva – képes a démoni létrehívására.
A természet megrendítő szépsége kiemelt szerepet kap a műben. Frankenstein számtalanszor bolyong a hegyek között, sok időt tölt csónakban ülve egy tavon vagy a tenger vizén, de mindez önmagában csodálatos, a „természet császár” nem Isten teremtése.
A mű főhőse igazából nem a címadó személy, hanem az, akinek még neve sincs. „Nincs halandó ember, aki elviselte volna annak az arcnak az iszonyúságát. Egy életre keltett múmia nem lehet oly ocsmány, mint az a nyomorult” – mondja róla Frankenstein. Az élet titkát megfejtő tudós nem életre keltett egy valamikor érző és mozgó valakit, hiszen a lény ebben a formában soha nem létezett: több részből lett összerakva. Shelley az embert meghatározó lényegi elemeket is kutatja. A lényt éhség és szomjúság gyötri, fázik, szenved a fájdalomtól, de gondolkodik is, sőt, érzései vannak. De mi az ő létbeli helyzete? Mi tesz valakit emberré? Lehet lelke egy több darabból összefércelt valakinek?
Kiderül, hogy a lény tisztában van a tettei súlyával. S bár úgy véli, a kitaszítottsága volt a gyilkosságok oka, a lelkiismeret benne is munkál, elítéli, amit tett: „…mindaddig mardosni fog a bűntudat, amíg a halál örökre be nem gyógyítja sebeimet”. Ugyanakkor azt is hozzáteszi, „még az Isten és ember ellenségének is vannak barátai és társai a kétségbeesésben, csak nekem nincs senkim”. A legtöbb megközelítés szerint a regény kulcsgondolata a magány. A lény az abszolút kitaszítottságot jelképezi: „…de hát nem vagyok-e magányos, nyomorultul magányos? Te, a teremtőm iszonyodsz tőlem. Mi mást várhatnék embertársaidtól, akik nem tartoznak nekem semmivel? Eltaszítanak és gyűlölnek”.
A regény 1818-ban jelent meg, azóta számtalan kiadást megért, nem beszélve a fordításokról. A történet már a film születésének hajnalán megmozgatta a rendezők fantáziáját. Első adaptációja 1910-ben született – ez még igencsak rövid volt, ráadásul néma –, a legutóbbi pedig épp a napokban került fel a Netflix kínálatába. Guillermo del Toro alkotásában a lényt Jacob Elordi, Frankensteint Oscar Isaac, Elizabethet pedig Mia Goth alakítja. Csak sajnálhatjuk, hogy nem került a mozikba, atmoszférája magával ragadó, a látványvilága pedig egészen lenyűgöző. Ám lehet, hogy ezzel minden pozitív jellemzőt elmondtunk az egyébként elég hosszú filmről.
Az ajánlókban úgy emlegetik a Frankensteint, mint ami újraértelmezi Mary Shelley regényét. Minden filmfeldolgozásra igaz, hogy a rendező a saját látásmódja szerint alakítja a cselekményt – sokszor leegyszerűsítve, néha túlgondolva –, ám ritkán fordul elő, hogy a néző azt látja, az alkotók teljesen félreértették az alapművet. Márpedig itt ezzel szembesülünk. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Guillermo del Torót – ugyanúgy, ahogyan azt A víz érintése esetében is tapasztalhattuk – elsodorták a divatos eszmék hullámai.
„Apám egyenes lelkében erős igazságérzet élt, így eleve nagyra becsülte az állhatatos szeretetet” – mondja a regényben Frankenstein. A filmben viszont a trendeknek jobban megfelelő elnyomó apafigurával találkozunk. Itt William és Elizabeth sorsa is másként alakul, Frankenstein irántuk tanúsított szeretete pedig eltűnik a süllyesztőben. Elizabeth irracionális rokonszenvvel fordul a lény felé, ebben A víz érintéséből ismert nőnek a halember iránti kóros vonzódására ismerhetünk rá. Sokatmondó, hogy Frankenstein egy környezetéből kiszakított angyalszobor előtt imádkozik, amely rémálmaiban is megjelenik, csak éppen lángolva. Frankenstein a gőgös tudóst testesíti meg, a regénybeli árnyalt jellem köddé vált. Míg a könyvben az iszonyat – nem csak a szörnytől, a saját tettétől is elborzad – miatt fogja menekülőre, a filmben merő féltékenységből akarja elpusztítani teremtményét. De itt is, mint Shelley művében, a kulcs nem Frankenstein, hanem a lény figurája.
A filmbéli lény, rádöbbenve, hogy több részből áll, azt keresi, vajon melyik alkotóeleme rejti a lelket. „A választásban lakozik a lélek” – mondja Elizabeth Frankensteinnek. Ám ez nem a kereszténységből ismert szabad akaratra utal, inkább azt hangsúlyozza, hogy létezésünk fundamentumát a szabadság hordozza. Korunkban Freud, Lacan, Althusser, Lyotard vagy éppen Sartre megközelítéseit követve a scif-fi, a horror és más rémtörténetek magyarázói úgy gondolják, hogy az idegen vagy a szörny – jelen esetben a lény – a kisebbségi csoportokhoz tartozó egyént szimbolizálja: azt, akit a többség a mássága miatt üldöz. Közéjük sorol be Guillermo del Toro is. A filmbéli lény csak önvédelemből öl. Ráadásul nem is annyira ronda. Pedig a regénybeli lény nem véletlenül csúf, mint ahogyan az sem mellékes, hogy ártatlanokat gyilkol. Szörnyetegsége nemcsak az emberek világából taszítja ki, hanem általában a létezők közül is. Magánya ezért lesz oly mértékben elementáris. Nem egyszerűen csak másmilyen, hanem önmagában félelmetes. Olyan valaki, aki nem csak eltér a többiektől, ő egyáltalán nem normális. Azzal marad teljesen magára, hogy hasonlatossága ellenére sem tartozik az emberek világához, ez a magány pedig soha nem orvosolható.
„Te vagy a szörnyeteg” – mondja William (Felix Kammerer) Frankensteinnek. Napjainkban az elnyomó-elnyomott kettőssége alapján értelmezik az emberi társadalmat, s ez a leegyszerűsítő, dualista felfogás érhető tetten Guillermo del Toro filmjében is. Van tehát egy öntelt, megszállott tudós, vele szemben pedig ott áll a jóindulatú, szeretetre méltó lény. Így lett egy sokértelmű klasszikusból didaktikus tündérmese.
Baranyai Béla/ Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
