1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk jubileumát ünnepelve cikksorozatot indítottunk, válogatva az elmúlt évtizedek írásainak legjavából. Hetilapunk következő száma már új formátumban jelenik meg; a régitől a több mint húsz esztendőn át az Új Emberben publikáló Schmidt Egon Kossuth-díjas író, ornitológus őszi jegyzetével (Új Ember, 2005. november 27.) búcsúzunk.
Schmidt Egon
Október utolsó napját bearanyozták a felhőtlen ég felől érkező, langyosan melegítő napsugarak. A Kiskunság pusztáit jártuk, és estefelé, amikor a lefelé hanyatló nap már búcsúzni készült, megálltunk egy nagy halastó mellett. A vizet nemrég ereszthették le, a mederben széles iszappadok és hosszan elnyúló, csillogó tócsák váltogatták egymást. Bármerre fordítottam is a távcsövet, mindenütt madarakat láttam. Az iszapon nagy fehér foltként több száz dankasirály üldögélt, előttük a sekély vízben kócsagok és szürke gémek álltak, közöttük cankók, pólingok, bíbicek és fürge mozgású havasi partfutók keresgéltek. A sárszalonkák hosszú csőrüket tövig dugták a híg latyakba, tőkés récék szálltak át suhogó szárnyakkal felettünk, a távolból nyári ludak gágogását sodorta felénk a szél.
Barátom madárhangokat akart magnóra venni, ezért a gát egy alkalmas pontján megálltunk, és vártunk. A madarak alig törődtek velünk, a hatalmas tó közepén teljes biztonságban érezték magukat. Állandó volt a mozgás, újabb és újabb csapatok jöttek, a sirályok néha rikácsolva, fehér felhőként felkavarogtak, de nyomban utána újra az iszapra ereszkedtek. Hangos „csuit” kiáltással füstös cankó érkezett valahonnan, leszállt a többiek közé, és nyomban táplálkozni kezdett. A híg iszapban rengeteg az apró, alacsonyrendű rák, de férgeket, rovarlárvákat is találnak az éhes madarak. A legnagyobb tócsa mellé egy csapat kenderike szállt le, és a sekély vízben nyomban fürödni kezdtek. Élvezettel mártogatták magukat, szárnyaikkal csapkodták a vizet, aztán, mintha csak összebeszéltek volna, hirtelen elrepültek.
A nap közben már alábukni készült. Sok napnyugtát láttam már, de a látvánnyal soha nem tudok betelni. A távcső lencséjén át hatalmasra nőtt vérvörös korong egyre lejjebb süllyedt, körülötte szinte lángolt a nyugati égbolt. A búcsúzó sugarak furcsa színeket varázsoltak a tófenékre, megcsillantak a tócsákon, és sötét ruhába öltöztették a hófehér kócsagokat. Amikor pedig a tűzgolyó végképp alámerült, az ég alján lila, rózsaszín és sárga színek keveredtek egymással, és tükröződtek a gát másik oldalán lévő feltöltött tó vizében. Csodálatos látvány volt, néhány percre még a madarakról is megfeledkeztem.
A nap eltűnte után már gyorsan sötétedett, de a madarak a sűrűsödő félhomályban, ha lehet, még beszédesebbek lettek. Felváltva kiáltott a füstös és a szürke cankó, a bíbicek, pólingok és havasi partfutók folyamatosan társalogtak egymással, néha egy-egy sirály szólalt meg rekedtes hangján. Csodálkozva hallottam az ezüstlile finom hívogatóját, ezt a madarat korábban észre sem vettük. Csendben dolgozott az autó ablakán kinyújtott mikrofon, a madárhangokhoz távoli kutyaugatás és a szabadban éjszakázó szürke gulya felől egy-egy elnyújtott bőgés társult. A nyugati égbolt pazar színei gyorsan halványultak, majd a semmibe vesztek, de felettük már kigyúlt az Esthajnalcsillag, a titokzatos Vénusz bolygó, amely csillogó fényével elsőként köszönti a nagy léptekkel közeledő éjszakát. A bíbicek és cankók egybeolvadó kiáltásai közé váratlanul, kedves meglepetésként krúgató hangok vegyültek, a távoli legelők felől néhány, már láthatatlan daru szállt a tómederbe. Amikor pedig az október végén oly korán érkező éjszaka ráborította sötét fátylát a tavakra, fokozatosan lecsendesedtek a madarak. Búcsúzóul szürke gém kiáltott borízűen, egy álmos bíbic még felelt rá, aztán a hangok elfogytak, és a csend rátelepedett a Kiskunságra. Szellővé csitult a szél, a sötét égbolton közönyösen, némán sziporkáztak a csillagok, míg idelent, az iszapon és a sekély vízben békésen pihent a sok száz madár.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
