Bulgáriában erősebb volt a filmcenzúra, mint Magyarországon. Olyan film mint a Tanú elképzelhetetlen lett volna.
Ennek ellenére Bulgáriában is enyhült a filmművészet hivatalos szerepe az idők során.
A kommunizmus mindigis a legfontosabb művészetnek a filmet tekintette. A kezdeti szakaszban – mint Magyarországon – az ideológiai nevelés volt kijelölve mint a film feladata. Ez alól kivételt a vígjáték jelentett és a messzi múltról szóló történelmi film. Ami az aktuális problémákat illeti, azokat csakis kommunista módon volt szabad bemutatni: mint feladatokat, melyeket a rendszer megold.
A 70-es évekre ez azonban kifulladt, mert ez ilyen filmek rendkívül unalmasak. Ezeket megcsinálni pénzkidobás, mert csak kényszerből akadnak nézők.
Ki lett találva, hogy szabad kritizálni a valós, aktuális életet is. Persze sose úgy, hogy abban szóba kerüljön a politika.
Így elkezdtek megszületni a kritikai realista filmek, melyek tényleg a létező életet mutatták be. A hősök immár nem lelkes emberek, akik boldogan építik a szocializmust, hanem szürke kisemberek, akik lepusztult környezetben élnek, minden nap munkába mennek, munka után mogorván néznek maguk elé, s láthatóan mindent mélyen unnak maguk körül. A társadalomkritika hűen bemutatja a viszonyokat is, hogy az eszme helyett a pénz a motiváló tényező a társadalomban, sokan alacsony szinten korruptak, minden az ismeretségeken múlik, s valójában senkit se érdekel a hivatalos propaganda.
A kisember pedig nem lát kiutat sehol. A szürke monoton életnek nincs ugyanis alternatívája. A kisember így destruktív lesz vagy nihilista. Ha esetleg próbál is változtatni valamin, hogy jobb legyen, gyorsan rádöbben: nem lehet változtatni.
A végső állapot: az életet utáló, semmiben se hívő kisember, aki immár az emberi jó tulajdonságokhoz is cinizmussal viszonyul.
Hogy mennyi ilyen film van! Tulajdonképpen rendkívül jók arra, hogy az embert öngyilkos ösztönök kerülgessék. Most meg, visszanézve őket, nagyon jó kordokumentumok.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
