1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk nyolcvanéves fennállását ünnepelve cikksorozatot indítottunk, válogatva az elmúlt évtizedek írásainak legjavából. Ezúttal az 1965. november 7-én megjelent számból idézzünk egy részletet Pilinszky János Egy lírikus naplójából című jegyzetéből.
Pilinszky János
(részlet)
Azt mondják, keveset írok, de én ezt nem érzem. Sok vagy kevés, az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. Terjedelmes műveket érezhetünk rövidnek, és egy húsz soros verset terjengősnek. A műveknek egyedül a minősége érvényes. Szent János evangéliuma nem rövidebb a Háború és békénél, s a Háború és béke nem hosszabb egy Shakespeare szonettnél. Hasonlókép: írás vagy nem írás, rendszerint egymást kiegészítő és nem kizáró fogalmak. Számomra a csend periódusa rendszerint sokkalta fontosabb, mint magáé az írásé. Egy hasonlattal: a madárszárny csapása szakaszos, de röpte azért egyenletes. És nem is a szárnycsapás a lényeges, hanem a röpte előre. Mit ér, ha folyamatosan csapkod a szárnyával, miközben egyhelyben ül egy háztetőn?
Az ember negyven után kezdi érezni, hogy kifele megy. – S különös, mint mikor valaki kifelé hajózik egy városból –, ahol valamikor talán hosszú és keserves esztendőket töltött – ahogy távolodik a kikötőből, az elszakadó város egyre szebbnek tűnik a szemében. – Belenőni a halálba: szerintem sokkal intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni. A költészet a kimondhatatlant ostromolja. Nos, az öregség jelentése kimondhatatlan. A nagy öregek készek ma meghalni, és készek akár ezer évig élni még. Én még csak ott tartok, hogy szorgalmasabban tanulok, mint bármikor eddigi életemben.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
