Leó pápa november 15-én délelőtt az Apostoli Palotában fogadja a mozi világának képviselőit. A találkozás előtt videoüzenetben árulta el, melyik a négy kedvenc filmje: Az élet csoda szép, Átlagemberek, A muzsika hangja, Az élet szép. Antonio Spadaro Sj írását a filmekről az Avvenire, az Olasz Püspöki Konferencia portálja jelentette meg.
A pápa szeretett volna a szentévben a mozi világának képviselőivel is találkozni, különösen rendezőkkel és színészekkel. Szeretné elmélyíteni a párbeszédet, felkutatva a lehetőségeket, amelyeket a művészi kreativitás nyújthat az Egyház missziója és az emberi értékek előmozdítása érdekében. A rendezvényt – amelynek előzményei a képzőművészet, a humor világával való találkozók, valamint a művészek és kultúra világának jubileuma, amelyet februárban tartottak – a Kultúra és Nevelés Dikasztériuma szervezi a Kommunikációs Dikasztériummal és a Vatikáni Múzeummal együttműködésben.
Az audiencián részt vevő művészek között ott lesz mások mellett Gianni Amelio, Roberto Andò, Judd Apatow, Francesca Archibugi, Marco Bellocchio, Monica Bellucci, Raoul Bova, Wang Bing, Catherine (Cate) Élise Blanchett, Stéphane Brizé, Sergio Castellitto, Liliana Cavani, Maria Grazia Cucinotta, Cristian De Sica, Abel Ferrara, Dante Ferretti és Francesca Lo Schiavo, Matteo Garrone, Dag Johan Haugerund, Emir Nemanja Kusturica, Spike Lee, George Miller, Gaspar Noé, Ferzan Özpetek, Paweł Aleksander Pawlikowski, Giacomo Poretti, Stefania Sandrelli, Albert Serra, Giuseppe Tornatore és Gus Van Sant.
A Szentatya nem habozott, amikor feltették neki a kérdést, melyik a négy kedvenc filmje, ahogyan elődje, Ferenc pápa sem csinált soha titkot abból, melyek az általa leginkább kedvelt filmek: Fellinitől az Országúton, Axeltől a Babette lakomája, az Augusztusi rapszódia, Kurosawa rendezésében és Rossellinitől a Róma, nyílt város.
XIV. Leó egy rövid videoüzenetben osztotta meg, melyek a kedvenc filmjei:
Amikor George Bailey (James Stewart) a hídon állva elhatározza, hogy a folyóba veti magát, Az élet csoda szép című film mintha az amerikai álom legsötétebb mélypontját mutatná be. Capra, az olasz-amerikai rendező, aki már a New Deal Amerikáját is polgári optimizmussal ábrázolta, az egyén erkölcsi válságát mutatja be a pénz uralta világgal szemben. A film 1946-ban készült, de mintha már a háború utáni Amerikáról beszélne, ahol a gazdasági jólét veszélybe sodorja a szolidaritást. Clarence, az angyal megmenti George-ot, megmutatja neki, milyen lenne a világ nélküle. Egy elképzelt gesztus: az emberség akkor tárul fel, amikor felmerül a lehetőség, hogy megsemmisülhet.
Capra teológiai filmet készít, feltűnés nélkül. Az angyal arra szolgál, hogy felfedje azt a láthatatlan összefonódást, amely egyben tartja az emberi lényeket. Az élet csoda szép egy film az empátia erkölcsi hatásáról. Üzenete –
A húsz évvel későbbi A muzsika hangja (The Sound of Music) című film első ránézésre menekülésnek tűnik. De a musical édes felszíne alatt Robert Wise a civil és szellemi ellenállást ábrázolja. Maria (Julie Andrews) nem egy egyszerű nevelőnő, aki a hegyekben énekelget: olyan ember, aki
Az Anschluss sújtotta Ausztriában játszódó film az éneket a meneteléssel, a zenét a fegyelemmel állítja szembe. A zenés betétek nem díszítőelemek: a kollektív szabadság gesztusai, eszközei az érzelmi nevelésnek, amely visszaadja az emberiességet azoknak, akik elvesztették. A zárójelenetben a Trapp család a nácizmus elől menekülve átkel a hegyeken – ez a kép visszhangja lehetne George Bailey életébe való visszatérésének.
Wise, akárcsak Capra, hisz a kedvesség erkölcsi erejében, de ő ezt énekké alakítja. Esztétikája a kegyelem esztétikája: a jóságot nem kötelességnek értelmezi, hanem harmóniának, amely lefegyverzi az erőszakot. A hidegháború és a fogyasztói társadalom korszakában A muzsika hangja egy olyan világ iránti nosztalgiát mutat fel, amelyben az együtt éneklés még képes volt változtatni dolgokon.
Az Átlagemberek című filmjében Robert Redford megfordítja a perspektívát: a jóság már nem elég. 1980-as évek Amerikájában vagyunk, a vietnámi háború utáni kiábrándultság és a „házi pszichoanalízis” korában. A jómódú és tiszteletre méltó Jarrett családot a legidősebb fiú halála és a túlélő fiú bűntudata tönkreteszi. Redford filmje a szeretet törékenységéről szól egy olyan világban, amely már nem képes megbocsátani. Ha Capra a közösséget, Wise pedig a kórusban való éneklést dicsérte, Redford a szereplők közötti csendet filmesíti meg: az ürességet mint új nyelvet. Az anya (Mary Tyler Moore) nem tud sírni, az apa (Donald Sutherland) nem képes a megértésre, a fiú (Timothy Hutton) nem tud élni. A címben szereplő „átlagemberek” kifejezés Capra „csodaszép életének” az ellenpontja: az amerikai álom bezárult önmagába. Mégis, éppen ebben a keménységben
Az élet szép (1997) a jóság visszatérése a gonoszság században. Benigni merészen valósítja meg az elképzelhetetlent: a holokausztot meseként meséli el. De nem azért, hogy tagadja a fájdalmat, hanem hogy megmentse annak emberi dimenzióját. Guido Orefice, toszkánai zsidó, akit fiával együtt deportálnak, egy játékot talál ki, hogy elfedje a borzalmat. Az irónia válik az apai szeretet utolsó bástyájává. A filmet némelyek szentimentalizmussal vádolták. De ereje éppen a paradoxonban rejlik: Benigni egyesíti a bohócot és a mártírt, az ártatlant és a tanút. Caprához és Wise-hoz hasonlóan hisz a jóságban mint felforgató erőben; Redfordhoz hasonlóan tudja, hogy a jóság önmagában nem ment meg. Ami megment, az a képesség, hogy értelmet adjunk a fájdalomnak, hogy közös nyelvvé alakítsuk. Az élet szép alapvetően
XIV. Leó pápa négy kedvenc filmje – amelyek hangvételükben, korszakukban és stílusukban eltérnek egymástól – a kegyelem egyfajta tetralógiáját alkotja. A jóság mindegyikben törékenynek, nevetségesnek, szinte anakronisztikusnak tűnik. Éppen ezért azonban forradalmi. George Bailey, Maria von Trapp, Conrad Jarrett és Guido Orefice annak a kifejezői, amit Ferenc pápa „az életszentség középosztályának” nevezett: hétköznapi emberek, akik minden bizonyíték ellenére úgy döntenek, hogy bár minden ellene szól, továbbra is hisznek a jó lehetőségében.
A filmművészet ezekben az esetekben a lelki ellenállás egyik formájává válik. Capra ezt a közösségen, Wise a zenén, Redford a sebezhetőségen, Benigni pedig a fantázián keresztül mutatja meg. Azonban mindannyian ugyanarról a csodáról beszélnek: azokról, akik bár tudják, hogy a világ igazságtalan, úgy döntenek, hogy jók maradnak. Olyan tanulsága van ezeknek a filmeknek, ami napjainkban, a szisztematikus cinizmus és a védekezésként használt irónia korában szinte felforgatóan hangzik. Érdemes újra megnézni őket, egymás után, talán azért, hogy George Bailey éjszakai utazása során
Forrás és fotó: Avvenire
Szerző: Antonio Spadaro SJ
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
