Az ellenség legjobb ellenszere az igaz barát. S hogy mit kap ebből az utód… az édesanya, a feleség és a jóbarátok…
A fenti idézetet Arisztotelésztől olvastam valahol. Hát most aztán van ellenség bőven. Lehet mindenkinek. S ha mégsincs ellenségünk, az is elgondolkodtató. S felteszi az ember a kérdést: lehet-e élni barátok, barátság nélkül? Valószínűleg lehet, csak nem érdemes. Talán ennyit a fogalom elemzéséről, fejtegetéséről.
Jutott mindez eszembe ifjabb barátom kerek születésnapja apropóján. A mi barátságunk nem mindennapi, mert „csak” húsz év a korkülönbség közöttünk, vagyis anya-fia kapcsolatban is lehetnénk. Nem mindennapi azért sem, mert nem találkozunk gyakran, csak amikor szükségünk van egymásra: problémák megbeszélésére, bajban, s persze örömeink megosztására.
Amikor nem kéred a barátodat, de nagy bajban azt kérdezi: miben segíthetek? Megoldjuk. S oldja.
Vagy éppen amikor nagy ünnep van, s János barátom három nappal az ünnep előtt szakács szerepében kiteszi a „készülök” fotót az üzenőfalra (nem a FB-ra), s az ünnep reggelén teherszállító kocsiján vagy 100 kilométeres körzetben meglátogatja barátait – Budapesttől az Esztergom–Zselíz vonalon egészen a Csallóközig – szeretetcsomagjával, amit az előző nap szívét-lelkét beleadva üstfazékban főzött. Neki elsősorban ez a szerető barátság egyik jele: ha kell, segíteni, adni, támogatni a barátot és a közösséget.
Közéleti találkozásunk is a régmúlt időkbe visz vissza, amikor ő még diákként édesapjától megismerte az önkéntes segítőkészséget.
Vállalkozó szellemű öröksége még dédszüleihez nyúlik vissza emlékeiben. Szüleit ismerve: mosolygó óvónő édesanyja tűnik fel emlékeimben, édesapja pedig szövetkezeti elnökként mindig elsőként támogatta a magyar kulturális rendezvényeket, vagyis a Csemadok járási nagy rendezvényeit. Anno akkor ismertem meg Jánost is. Aztán a közéleti önkéntes felvidéki magyar mozgalomban.
Soha nem vállalt vezető szerepet, magasabb tisztséget, maximum helyi és járási Csemadok- és magyar párt-tisztségekbe vetette bele szabadidejét. Országos, járási, helyi választási kampányok, kulturális rendezvények idején mindig tudta, hol a helye; őt nem kellett felkérni sohasem. Ha kellett, hazai magyar tüntetések szervezője, résztvevője volt, s ott jöttek létre az igazi barátságok azokkal, akik értékrendben, céltudatosságban összetartoztak.
János barátom legtávolabbi barátai – de szívében a legelső helyet foglalják el sok-sok éve – a székely, akár egy falunyi barátai. Akiket évente nagyon sokszor meglátogat; el kell mennie, hogy feltöltődjön, hogy az ottani baráti körökben a kölcsönös szeretetben, a nagy beszélgetésekben, akár mulatozásokban egymást erősítve, hazatérve erősödjenek hitben, reményben. Mert magyarnak lenni büszke gyönyörűség. Évek hosszú során vitte, szervezte több száz felvidéki útját Erdély, Székelyföld legszebb, legbarátibb tájaira, a Hargitára. Ezek a szervezett utak nem csupán buszkirándulások voltak, de további székely barátságok jöttek létre, és tartanak még ma is.
Ezek a székely barátok több mint ezer kilométerről évente jönnek János és Ildikó, s a barátok által szervezett Kárpát-medencei nagy magyar találkozóra, a Felvidéki Magyar Bálra. Jönnek évek óta a délvidéki zenész barátok, vagy Vass Laci cigányzenekara Székelyföldről. Micsoda találkozások ezek!
János barátunknak és mindazoknak, akik itt a szülőföldön vagy az igazi Hazában összejönnek, lélekben is összekapcsolódnak, s minden évben újra visszajönnek. Mert nekik, nekünk a Haza a magasban ott van mindenek fölött. Nem pártokban (mint egyesek böfögik), de a gyökerekben, őseinkben, a történelmünkben, vezéreinkben, királyainkban, s ez belülről melegít, tartósít, hitet és reményt ad, hogy csak így érdemes élni. Igen, mi sírva mulatunk, dalolunk, örülünk, s bánatunkat is közösen viseljük; ha kell, akkor erősítve egymást indulunk a békemenetbe gyerekeinkkel, unokáinkkal, hogy az örökséget őrizzük.
Így volt ez most is ezen a születésnapi nagy találkozón, ahová a családtagokon kívül a legközelebbi barátok voltak hivatalosak; vagy 150-en voltunk. Székelyek, az itteni barátok, a hazaiak (közöttük sokféle tisztségű, rangú emberek), a délvidéki zenész barátok és Vass Laci cigányzenész. Örültünk egymásnak, az újra találkozásnak. Az esztergomi barátok vagy harmincan meglepetés ajándékukkal, a rögtönzött (de felkészült) vegyes kórussal köszöntötték az ünnepeltet vidám dalban.
A legmeghatóbb köszöntő az üdvözlésben hangzott el, amikor is János lánya, Dorottya a következő gondolatokkal, vallomással köszöntötte a kerek évfordulós édesapát:
„Amikor azon gondolkodtam, mit lehetne mondani apukám 60. születésnapján, arra jutottam, hogy talán a legegyszerűbb kérdésből kellene kiindulni:
Ki is Retkes János? Erre valószínűleg ebben a teremben mindenki egy kicsit más választ adna. Én már egészen kicsiként világossá vált számomra, hogy nálunk a gyereknevelés… fogalmazzunk úgy: sajátos pedagógiai elvek és prioritások mentén zajlik. Amikor megtanultam írni és olvasni, apukám egy nap beküldött a gyerekszobába azzal, hogy akkor jöhetek ki, ha kívülről tudom a Himnuszt. Megtanultam. Elszavaltam. Gondoltam, ennyi. Teljesítettem az általános műveltséghez szükséges minimumot. Nem. Második körben ugyanez következett a Fradi-indulóval. Így visszagondolva tulajdonképpen nagyon logikus volt a tanterv. Először Haza. Aztán Fradi. De a képzés természetesen itt nem ért véget. Mert miközben más kislányok életében volt mondjuk balett, vagy lovaglás, én a Szent György Lovagrendben voltam apród. Lányként. Íjaztam. És őszintén szólva ma már egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy ez egy gyerekkor volt-e, vagy apukám egy rendkívül hosszúra nyúlt kísérlete arra, hogy felkészítsen Erdély visszafoglalására.
És azt hiszem, valahol ebben benne is van, hogy ki Retkes János. Retkes János az az ember, akinél bizonyos dolgok soha nem egyszerűen „dolgok”.
A foci nem csak foci. A magyarság nem egy rubrika, amit beikszelünk egy népszámláláson. Egy dal nem csak egy dal. És ha valami fontos neki, akkor arról nem igazán tud… visszafogottan véleményt alkotni. Sőt, ha szükséges, harangot is szerez hozzá. És ezt most szó szerint értem. 2012-ben, a szlovákiai parlamenti választások előtt, amikor más ember maximum kirakott volna egy plakátot vagy írt volna valamit az internetre, Retkes Jánosék fogtak egy háromszáz éves harangot, feltették egy teherautóra, és elindultak vele végig Dél-Szlovákián.
Mert ha az ember úgy érzi, hogy meg kell kongatni a vészharangot, akkor Retkes János világában a megoldás nyilvánvaló: szerezni kell egy nagyon nagy harangot.
És megkongatni. Ha valami mellett ki kell állni, akkor kiáll. Ha valahova el kell menni, akkor elmegy. Ha valamit el kell mondani, akkor elmondja. Lehetőleg úgy, hogy mindenki hallja. És közben ott voltak azok a dolgok is, amikből nekem gyerekként még fogalmam sem volt, hogy egyszer milyen emlékek lesznek. A focimeccsek. A Simon-Júdán a centrifuga.
Ami gyerekként a világ legjobb dolgának tűnt, felnőtt fejjel visszagondolva viszont egészen biztosan ott van azon élményeim között, amelyeknél felmerül bennem a kérdés: ezt tényleg rábízták emberekre? Mert az én emlékeim szerint ez nagyjából úgy működött, hogy kis kabinokba ültettek minket, az egész elkezdett egyre gyorsabban forogni, majd menet közben a teljes kereket szépen lassan függőlegesbe állították 90 fokig. Vagyis egy ponton már fejjel lefelé pörögtél az égben, aztán mindenki reménykedett benne, hogy a fizika aznap is a mi oldalunkon áll.
Merthogy külön biztonsági öv sem volt; a konstrukció arra támaszkodott, hogy a forgásból adódó erő majd az ülésben tart. És apukám ezt meglátta, ránézett a gyerekeire, és arra jutott: igen. Erre üljön fel. Így utólag tulajdonképpen a centrifuga is szépen illeszkedett a nevelési programba: mindez egy komplex oktatás volt.
Ezek a pillanatok, amikről akkor az ember azt hiszi, hogy teljesen hétköznapiak. Aztán telnek az évek, és valamiért pont ezek maradnak meg. És persze ott volt a zenei nevelés.
Más gyerekek talán gyerekdalokon nőttek fel. Nálunk volt Guns N’ Roses. AC/DC. És hogy azért a gyermek kulturális fejlődése megfelelő mederben haladjon, természetesen az irredenta dalok. Ennek olyan mély nyoma maradt bennem, hogy Nagy Feróról nekem a mai napig nem az ugrik be először, amit egy normális embernek kellene. Hanem: „Nem kell nekünk a más folyója, nem kell nekünk a mások bérce…” Ezt valószínűleg már soha nem fogom tudni kitörölni az agyamból, de talán nem is akarom. Mert ahogy telnek az évek, egyre inkább azt látom, hogy ezek mögött a néha egészen abszurd történetek mögött ugyanaz az ember van. Egy ember, aki elképesztő intenzitással tud hinni dolgokban.
Aki számára fontos, hogy honnan jött. Fontos, hogy hová tartozik. Fontosak azok az emberek, akiket a sajátjainak tekint. Hogy merjek kiállni azért, amiben hiszek. És hogy mindig tudjam, honnan jöttem.
Talán ezt akkor értettem meg igazán, amikor hat évig Franciaországban éltem. Ott sokszor azt éreztem, hogy az emberek félnek a gyökerektől. A kötődéstől. Attól, hogy valahová igazán tartozzanak. Mintha a gyökerek korlátoznák az embert, mintha azzal, hogy valahol otthonra talál, elveszítené a szabadságát. A sehova-sem-tartozást ők úgy látják, hogy ezáltal szabadok; én meg úgy, hogy elveszettek. Nekem az otthon soha nem egyszerűen egy helyet jelentett. Hanem embereket. Közösséget. Történeteket. Hagyományokat. Olyan dolgokat, amiket nem lehet csak úgy összecsomagolni és magunkkal vinni, de amiket mégis magunkkal viszünk, bárhová is kerülünk. Én azt tanultam, hogy nemcsak lakunk valahol, hanem élünk is ott.
Közösséget építünk, gyökereket eresztünk, ápoljuk őket, és továbbadjuk a következő generációnak.
Én pedig Franciaországban, több mint ezer kilométerre az otthonomtól értettem meg igazán, hogy milyen sokat jelent, ha az embernek van hová tartoznia. És hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nekem ezt soha nem kellett keresnem. És most, hogy nekem is van két kisfiam, talán még inkább értem ezt. Mert az ember gyerekként természetesnek veszi azt a világot, amibe beleszületik.
Azt hiszi, minden családban így mennek a dolgok. Hogy minden szülő megtaníttatja a lányával a Himnuszt, aztán a kedvenc focicsapatának indulóját, és ha úgy hozza a helyzet, háromszáz éves harangokat fuvaroz keresztül a Felvidéken.
Aztán felnő, elmegy otthonról, saját családja lesz, és egyszer csak rájön, hogy mindaz, amit természetesnek vett, valójában mekkora ajándék volt. Nem tudom, hogy az én fiaimnak milyen emlékeik lesznek majd a gyerekkorukról. De azt remélem, hogy egyszer majd ők is ugyanolyan természetességgel fogják tudni, hogy honnan jöttek, mint ahogyan én tudom. Hogy lesznek emberek, akikhez tartoznak. Lesznek dolgok, amikért érdemes kiállniuk. És lesz egy hely, amit akkor is otthonuknak éreznek, ha éppen a világ másik végén élnek. Mert talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit egy szülő adhat a gyerekének. Nem azt, hogy megmondja neki, merre menjen. Hanem azt, hogy ad neki valamit, amihez mindig visszatalálhat.
Úgyhogy ha valaki megkérdezi tőlem, hogy ki is Retkes János, hatvan év után sem biztos, hogy tudnék rá egyetlen mondattal válaszolni.
De azt tudom, hogy nekem ő apu. A két kisfiamnak pedig János papi. És hogy a sok közös történet, és meglehetősen kétes biztonságú vidámparki élmény mellett adott nekem valamit, amit egész életemben magammal vihetek. Az otthon tudatát.”
S ezután jöttek a baráti gondolatok. Kórusban, szólóban, dalban és prózában, de szívből, igazán.
Ez nemcsak ünnep volt, hanem egy fantasztikus baráti találkozás, mely elgondolkoztatott mindannyiunkat.
Mert ahhoz, hogy valakiről véleményt alkossunk, nevét a szánkra vegyük, legalább tájékozódni kellene arról az emberről.
Van olyan, hogy sok igaz barát van – és árad a szeretet. S erre volna szükségünk.
DE/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
