Ahogy az idő előrehalad, az ember egyre inkább visszatekint gyermekkorára. A régi mindenszentek ünnepére emlékezem most, amikor anyámmal leszedtük a kertből az aprószirmú, erősszálú fehér, sárga, bordó krizantémokat, meg a fehér fátyolvirágot, és szép csokrokat kötöttünk, tízet – tizenkettőt. Aztán kivittük a temetőbe.
Még pár nappal korábban fogtuk a kapát, gereblyét, fölbaktattunk a templomdombon, ki a temetőbe, hogy rendbe tegyük a sírokat; a nagyszülőkét, a dédszülőkét, s további közeli rokonokét. Ekkor, a hatvanas években kevés sír volt még lefedve…
Október végén érkezett el annak az ideje, hogy a kerti szerszámokat a temetőben fogjuk serény munkára, az ünnep tiszteletére, mert korábban, a nyári és őszi munkák nem igazán engedték az egyszerű dolgos embert a mindennapi megélhetés gondjától elszakadni. A holtak pedig végtelenül türelmesen tudtak s tudnak várni…
Szerettem ezt a temetői munkát, szerettem a föld illatát, szerettem közben a csöndes beszélgetéseket anyámmal, ahogy visszaemlékeztünk azokra, akik már elköltöztek valahová, a messzi kékségbe.
És szerettem a frissen levágott, csokorba kötött krizantémok illatát is – ez a cselekménysor adta meg az ünnep alaphangulatát, amelybe benne volt saját kezünk munkája, a szívünkben lakó szeretet ösztönzésétől. A lágyfényű őszben, az elmúlás idején valahogy így kötődött össze a földi lét az égivel.
A csokrokat csak mindenszentek délelőttjén vittünk ki a temetőbe, és egyet-egyet a fakeresztre kötöttünk, vagy a sírhantokra fektettük rá. Nem hervadtak el korán, akkortájt hűvös idő járta november elején.
A gyertyagyújtás este történt, sötétedés után, ilyenkor együtt ment ki a család. Két-két egyszerű gyertya, vagy közönséges kis mécses került a sírhantokra, amit körültekintően kellett elhelyezni. A temetőlátogatók csendesen imádkoztak, esetleg egy-egy rokonnal, szomszéddal váltottak néhány halk szót. Az ünnep a virág- és földillatú emlékezésről szólt a gyertyák sejtelmes fényében, azokról, akik már elmentek. Az emlékezés pedig mindig imádsággal fejeződött be:
Adj Uram, örök nyugodalmat nekik és az örök világosság fényeskedjék nekik …
Az első, díszes, hőálló üvegekbe helyezett mécsesek csupán a rendszerváltást követően, 1989 után jelentek meg. Azokban az években csodálattal bámultam a lakótelepi toronyház ablakából a sárgán – pirosan világító regiment mécsest. Gyönyörűségesnek találtam. Az újszerű látvány elvarázsolt.
Kezdetben Ausztriából hordták át ezeket a díszes világító eszközöket, aztán pár évvel később a kisvárosokban is sorra épültek a hatalmas áruházláncok raktárboltjai, és tonnaszám érkeztek, s érkeznek a szezonális árucikkek, így mindenszentek tájékán az ezerféle művirág óriási halmaza, meg a díszes mécsesek regiment változata: kicsik, közepesek, nagyok, óriásik. Simák, angyalkásak, virágosak; 24 órán át világító mécsesek, elektromos, LED-es mécsesek.
Láthatjuk: piacorientált világunk behálózta egyik legbensőségesebb ünnepünket is, ezért érdemes mindenszentek idején is megfontoltan vásárolni, ugyanúgy, ahogy karácsony tájékán.
Persze érthető, hogy valamiképpen ki szeretnénk fejezni az elhunyt iránti nem múló szeretetünket, a saját veszteségünk fájdalmát, a semmivel sem betölthető hiányérzetünket, a tiszteletünk jelét – de higgyük el, őszinte, elszakíthatatlan kötődésünk, a szívünk mélyén lakó szeretet nem mérhető a koszorúk nagyságával, a mécsesek számával, díszességével.
És talán arról is kellene szólni, hogy sokakat saját lelki igényeik mellett a külső tényezők is befolyásolnak. Mert számos esetben sajnos az emberi természet gyarlósága a gyászünnep alkalmain is megmutatkozik. Mit mondanak majd a többiek; a sógorasszony, az anyós, a szomszéd… „Láttad, milyen semmi-kis koszorút tett oda?” „Csupán egyetlen mécsest volt képes meggyújtani?” „Elmormolt valami imát, aztán odébbállt, nem is tett le semmit.”
Nos, aki ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket tesz, csakis saját magát minősíti…
Tudnunk kell: a végtisztesség megadása, vagyis halottaink eltemetése emberi kötelességünk, de az összes többi rítust önmagunkért tesszük: hogy megosszuk bánatunkat, hogy saját közösségeinkben méltó módon őrizzük az eltávozott emlékét. Rendjén is van így, hiszen a temetőjáráshoz kapcsolódó évszázados hagyományok, a síremlékállítás, virágok elhelyezése mind a gyász feldolgozását segítik elő. Tehát önmagunkért tesszük. Keményen hangzik talán, de az elhunyt szempontjából teljesen mindegy.
Halottért egyetlen-egy dolgot tehetünk. Kizárólagosan egyet: Imádkozhatunk.
Ha pedig temetnünk kell, vagy ha az emlékezés virágait helyezzük el, amennyiben a lehetőség engedi, jó, ha a természet törvényeit tartjuk szem előtt, s ez határozza meg cselekedeteinket. Hiszen porból vagyunk, és porrá leszünk. Mert az anyaföld, mely táplált, visszafogadja minden gyermekét: embert, állatot, növényt. Ám a mű dolgokat nehezebben viseli – ártunk vele.
Ha csökkentjük a műkoszorúk, művirágok, nagyobbnál-nagyobb, díszesnél-díszesebb temetői mécsesek számát, nem csupán saját kiadásainkat csökkentjük, de az anyaföldért, a környezetünk védelemért is sokat teszünk.
Emlékezni persze jó és kell is. Ám egyetlen-egy kicsi mécses is ugyanúgy jelképezi a szeretet múlhatatlanságát, az örök életet, mint száz másik.
Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik.
Buday Mária
A képek a szerző felvételei
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
