A ferencesek idén ünneplik A teremtmények dicsérete, azaz a Naphimnusz születésének 800., jubileumi évét. Falvay Dávid irodalomtörténésszel, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar (ELTE BTK) Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének vezetőjével beszélgettünk erről a különleges himnuszról.
Assisi Szent Ferenc 1225 tavaszán, néhány hónappal azután, hogy Alverna hegyén megkapta Jézus Krisztus szent sebeit, a San Damiano-kolostorban időzött. A Perugiai legenda szerint ez idő tájt betegségei elhatalmasodtak rajta, erős fájdalmak gyötörték, és teljesen megvakult. Mégis, ekkor írta az olasz és a világirodalom egyik leggyönyörűbb költeményét.
– Assisi Szent Ferenc élete mélypontján írja meg a Naphimnuszt, és ujjongó örömét fogalmazza meg benne, Istent dicsőíti a teremtés csodáiért. A szenvedések tehát nem összetörik, hanem arra késztetik őt, hogy hálát adjon a Teremtőnek mindenért.
– A Naphimnusz keletkezésének történetét Szent Ferenc különböző életrajzaiból ismerhetjük meg, legrészletesebben a Perugiai legendából. Ez leírja, hogy mennyire szenvedett Ferenc, a szeme annyira fájt, hogy éjszaka többnyire nem tudott aludni és pihenni. Emellett az egyszerű cellába, ahol élt, egerek fészkelték be magukat, állandóan zaklatva őt. Óriási kontraszt, hogy éppen ekkor, a legnagyobb gyötrelmek közepette döbben rá arra, hogy szenvedéseinek értelme van, és mindenki – így ő is – végtelen hálával tartozik Istennek a teremtésért.
Ő a megteremtője az egyik legnagyobb hatású szerzetesrendnek, amelynek népszerűsége már az alapító életében is óriási volt. Ferenc több költeményt is írt. Ezek közül a Naphimnusz alapvető klasszikusnak számít, minden olasz középiskolában tanítják, és a legtöbb olasz irodalomtörténet ennek a versnek a bemutatásával kezdődik. Műveinek többségét, mintegy kilencvenöt százalékát latinul írta Szent Ferenc, a Naphimnuszt viszont olaszul.
– Szent Ferenc az Úr trubadúrjának nevezte magát. A trubadúrirodalom elsősorban szerelmi költészet. Mondhatjuk azt, hogy Ferenc Istenbe volt szerelmes, illetve az Isten által teremtett természetbe?
– Ferenc szerette Isten dalnokának hívni magát. Ez is érdekes, mert fiatal korában nagy hatással volt rá a világi kultúra, aminek ebben az időben rendkívül divatos kifejezési formája volt az udvari világ úgynevezett trubadúr- (szerelmi) költészete. Életrajzából tudjuk, hogy ezeket a verseket franciául is énekelte; nagyon jól tudott franciául, ragadványneve, a Francesco is franciát jelent. Azt a fajta rajongó szerelmes életérzést, ami ezekből a versekből kiolvasható, ő Istenre és a teremtett világra alkalmazta. A Naphimnusz alapvető mintája azonban nem a szerelmi költészet, hanem egyrészt a bibliai zsoltárok, másrészt a különböző imádságok.
– Mondana erre néhány példát?
– Ennek a témának hatalmas a szakirodalma Olaszországban, de Magyarországon is. A Naphimnusz válasz Isten megtapasztalt jóságára. Ez a szenvedésben született költemény hasonló a három ifjú hálaadó zsoltárához, amely Dániel könyvében olvasható (Dán 3,51–90). Az ifjak ott azért mondtak köszönetet Istennek, amiért megszabadította őket a tüzes kemencéből. Ez, valamint a 148. zsoltár a Naphimnusz legközelebbi mintaképei. A középkor nyugat-európai embere – így Ferenc is – természetesen latinul olvasta és ismerte a bibliai szövegeket, ennek ellenére ő olaszul írta a Naphimnuszt.
– Napjainkban nagyon népszerű a Naphimnusz. Kezdettől az volt, vagy fokozatosan vált ennyire kedveltté?
– A legtöbbet a Szent Ferenc életéről szóló legendákból tudjuk erről. Sokan írták meg az életrajzát a halálát követő első évtizedekben. Ezekből kiderül, hogy a nép már akkor is széles körben énekelte a Naphimnuszt.
Sőt, megkérte a társait, hogy énekeljék el az akkor egymással súlyos konfliktusban álló világi és egyházi hatalom képviselőinek, a podesztának és a püspöknek. Ezt meg is tették, és állítólag ennek hatására békét kötöttek egymással az egyházi és a világi vezetők. A későbbiek során a hihetetlen dinamikával fejlődő ferences szerzetesrendnek is kiemelten fontos dokumentuma volt a Naphimnusz. Irodalmi klasszikussá azonban csak később vált.
– Említette, hogy a dallam, amit Ferenc a Naphimnuszhoz szerzett, sajnos nem maradt fenn. Azóta viszont többen is megzenésítették a verset. Nekem most hirtelenjében Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmje jut eszembe, amelyhez a zenét Donovan szerezte.
– Rengetegen megzenésítették a Naphimnuszt, a barokk kortól kezdve a 20. századi popzenészekig. Zenetudósok, zenetörténészek azzal is próbálkoztak, hogy megkonstruálják a vers elveszett dallamát. A legkorábbi kódex, amelyben ez a költemény fennmaradt, néhány évtizeddel a Ferenc halála utáni időből való. Ebben egyértelműen látható, hogy a verssorok alatt, illetve fölött kihagyták a helyet a dallambejegyzésnek. Ez akkoriban már bevett dolog volt, de a dallambejegyzés, a kotta sajnos nem maradt fenn.
– A Naphimnusz Isten dicsőítése és a hála kifejezése, amiért megteremtette ezt a csodálatos világot – itt most a természet rendezettségére, működésére gondolok. Azonban ott van a himnuszban a mögöttes is, az emberek kapcsolataira és felelősségére vonatkozó utalások, a szeretet, a szolidaritás, a bűntől való tartózkodás. Ön is említette az előbb: a Naphimnusz eléneklése kibékítette egymással a podesztát és a püspököt.
– Ez most legalább két kérdés. Az elsőt illetően: a teremtett világ és a Teremtő dicséretének kapcsolata az egyik legbonyolultabb fordítástechnikai, szövegértelmezési kérdése ennek a versnek. A különböző fordításokban más-más megoldásokat láthatunk arra vonatkozóan, hogy kinek kell dicsérnie a Teremtőt, és ki a dicséret alanya. A Naphimnuszt többen átültették magyarra, a leghíresebb fordítás Sík Sándoré, de például Dsida Jenő is elkészítette a maga változatát, és mások is. Legutóbb Kardos Csongor ferences szerzetes fordította le, és ez a szöveg a legpontosabb. Összehasonlítva Sík Sándor fordításával, csak egyetlen példát szeretnék említeni. A költemény visszatérő sorkezdő formulája, „Laudato sie (si’), mi’ Signore”, Sík fordításában hol „Áldott légy, Uram”, hol „Áldjon téged, Uram”, ami túl azon, hogy a vers egyik legfőbb fordítástudományi problémáját jelentő passzív szerkezet feloldására tesz értelmező kísérletet, magának az igei alaknak a fordításában kétségtelenül pontatlan, hiszen a laudare (a mai olaszban lodare) jelentése nem áld, hanem egyértelműen dicsér.
Kardos Csongor fordítása mindenképpen pontosabb: „Dicsértessél, én Uram, és veled együtt minden teremtményed.”
A kérdés az, hogy ki dicsérjen vagy dicsértessen – az olasz passzív szerkezet, ami a magyarban nehézkesen jelenik meg –, tehát a teremtmények dicsérik az Urat, mi dicsérjük őt a teremtmények által, vagy a teremtményeket is dicsérjük az Úrral együtt. Mindhárom értelmezés belefér az olasz szövegbe, de ez három különböző jelentésárnyalat.
Az egész teremtett világ – kivéve az embert – pozitívként jelenik meg a versben, és szorosan kapcsolódik a teremtő Isten jóságához. Ez teljesen egyértelmű. A második kérdésre visszatérve: addig tart a költeménynek ez a harmonikus világképe, amíg el nem jutunk az emberhez. Ott aztán van egy nagyon éles cezúra. Az addig bemutatott pozitív világkép mintha átfordulna.
– „És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát…”
– Igen. Itt már tűrésről van szó, gyötrelemről, valami rossznak az elviseléséről. A következő versszakban pedig már a testi halált említi Ferenc. A teremtett világ tehát harmonikus és gyönyörű, de benne az ember megítélése már korántsem ilyen egyértelmű.
A megbocsátásról szóló sorokat a legenda szövege szerint később tette hozzá Ferenc, pont azért, hogy ezekkel kibékítse az egymással összeveszett egyházi és világi vezetőt. Az utolsó versszakot, amelyben a testi halálról szól, azt viszont már egy évvel később, a halálos ágyán illesztette hozzá, iszonyatos szenvedések között. Az irodalomtörténészek vitatkoznak azon, hogy ez utólagos értelmezés-e, ami azért keletkezett, mert a kegyes emlékezet a szövegben lévő erős cezúrát azzal magyarázza meg, hogy Ferenc több részletben írta a verset. Megoszlanak a vélemények ez ügyben. Az viszont tény, hogy amíg a Napról, a Holdról, a csillagokról meg a négy őselemről: a versben a levegőt helyettesítő szélről, a vízről, a tűzről vagy éppen föld anyánkról van szó, addig csak harmonikus jelzőket találunk, minden szép és hasznos. Az emberről szóló rész azonban már nem egyértelműen pozitív.
– „Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!”
– Ha az ember Isten szent akaratának engedelmeskedve él, ő is részese lehet ennek a boldog, harmonikus univerzumnak – „Második halál nem fog fájni azoknak” –, ha viszont nem, akkor kizárja magát belőle. Egyértelmű, hogy a költemény végkicsengése pozitív, de ez a kettősség, a természet gyönyörűsége, illetve az ember ambivalenciája, ott van a versben. A Naphimnusz nagyon nagy újdonsága az első rész, amely a teremtett világról szól. A középkor derekán járunk, a 13. század elején.
Ez természetesen benne van a Bibliában is, nem Ferenc találja ki, de korábban nem ezen volt a hangsúly. Ebben a versben viszont minden természeti elem pozitív értelmezést kap. Kardos Csongor fordításában: „Dicsértessél, én Uram, minden teremtményeddel, / kiváltképpen a Naptestvér úrral, / ki maga a nappal s ki által megvilágítasz minket is. / És szép ő és nagy ragyogással sugárzó, / Terólad, Legfölségesebb, jelentést hordozó.” Az egész teremtett univerzum szép és jó, s az a funkciója, hogy általa vagy rajta keresztül Isten dicsőségét dicsérjük.
– Ferenc pápa 2015-ben kiadott, Laudato si’ (Áldott légy…) kezdetű, a teremtett világ védelmében írt enciklikájának címe egyértelműen utal a Naphimnuszra, annak szavait visszhangozza. Az apostoli levélben szintén ott van a kettősség: az Isten által teremtett világ gyönyörű, de az emberek tönkreteszik, egymást és a természetet is pusztítják.
– Korunkban
Egy megjegyzés: általában Áldott légy-nek fordítják az enciklika címét, csakhogy a laudare (lodare) jelentése nem áld, hanem dicsér, ahogyan az már az előbb is szóba került. Ezért szerepel Kardos Csongor imént említett fordításában így: „Dicsértessél, én Uram!” S hogy akkor a korábbi fordítások miért az áldott szót használják? Azért, mert Dániel könyvében a három ifjú hálaénekét hagyományosan az áldani igével fordítják. A dicsértessél azonban sokkal pontosabb. Egyrészt azért, mert ezt jelenti a kifejezés, másrészt pedig azért, mert a dicsér ige passzív alakját a magyar nyelv is jobban elviseli.
– Mi a magyarázata annak, hogy a Naphimnusz nyolcszáz évvel a keletkezése után is élő klasszikusnak számít, és hatása, népszerűsége, kedveltsége töretlen?
– Több oka van ennek. Az egyik, hogy Szent Ferenc a késő középkor legnagyobb hatású vallási gondolkodója, legnépszerűbb szentje volt egész Európában, és közkedveltsége máig megmaradt. Még azok is vonzónak találják az alakját, akik nem rokonszenveznek a Katolikus Egyházzal. Másrészt a Naphimnusz olyan az olasz irodalomban, mint nekünk az Ómagyar Mária-siralom. Ez az egyik legkorábbi, olasz nyelven írt költemény. Harmadrészt pedig gyönyörű vers. Az első, hosszabbik része, ami a Napról, a Holdról, a csillagokról és az elemekről szól, egészen egyedülálló. A korabeli mentalitásban is alig találjuk párját annak a pozitív viszonyulásnak, amellyel a világhoz fordul.
Fotó: Lambert Attila; Wikipédia
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
