Az biztos, hogy a kortárs írók közül Stephen King műveiből készült a legtöbb filmfeldolgozás: a sorozatokat is számolva napjainkban valahol százötvennél járunk. Nem csoda, hiszen az egyik legtermékenyebb amerikai írónak szinte minden műve könnyen adaptálható, köszönhetően az eredeti ötletnek és a jól felépített történetnek.
Bár Kinget a horror királyaként tartják számon – ő áll a Carrie, a Kedvencek temetője, A kukorica gyermekei, A ragyogás, A köd vagy az Az mögött –, korántsem csak ebben a műfajban alkotott maradandót. Az IMDb örökranglistáján sok éve első A remény rabjai, és a szintén előkelő helyezést elért Halálsoron sem sorolható az ijesztgetős filmek közé. Mint ahogyan a most moziba került A hosszú menetelés sem azért érdekes, mert az idegeinkkel játszik. Bár ki tudja…
Az Egyesült Államokban minden évben rendeznek egy versenyt, amelyen száz, tizenhat év körüli fiú vesz részt. Az a feladatuk, hogy tartva az óránként négy – a filmben három – mérföldes sebességet, addig gyalogoljanak, ameddig csak tudnak. Ennivalóként kalóriadús zselét kapnak, vízből annyit ihatnak, amennyit akarnak. Ez elsőre nem tűnik túl érdekesnek. Csakhogy az Őrnagy (Mark Hamill) és katonái folyamatosan követik járműveikkel a fiúkat. Aki lelassít, azt figyelmeztetik. Háromszor. Negyedik intés már nem hangzik el, mert az illetőt egyszerűen lelövik.
A hosszú menetelés volt King első regénye, ezt még a hatvanas években írta Richard Bachman álnéven, ám csupán 1979-ben sikerült kiadatnia. A mű csak akkor lett sikeres, amikor kiderült, ki valójában a szerzője, ez pedig nem ígér sok jót az olvasónak. Az biztos, hogy a későbbi regények magas szintű lélektani megközelítése hiányzik belőle, mint ahogyan az egymásra épülő feszültségfokozó elemekkel sem találkozunk. Pedig pont azért szeretik King műveit, mert egy spirál mentén haladva mesterien ágyazza be a félelmetest a megnyugtatóba.
Azt viszont már itt is láthatjuk, hogyan tudja átadni, miként képes ábrázolni mindazt, amit hősei átélnek. A menet során egyszer forróság van, néhány órával később pedig hideg, ráadásul többször is bőrig áznak a résztvevők. Még a szükségük elvégzésének idejére sem állhatnak meg, ha mégis megteszik, az figyelmeztetést von maga után. A könyvben Ray Garraty (Cooper Hoffman) szemszögéből látjuk az eseményeket. Ő abból az államból származik, ahol éppen menetelnek. (Nem mellékes, hogy ez Maine, ahol King született. Történetei sokszor játszódnak ebben az államban.) Mivel fiatalokról van szó, igazából semmi mélyenszántó nem hangzik el, hiszen a fiúknak sem múltjuk, sem elég tapasztalatuk nincs ahhoz, hogy okosakat mondjanak. A rendkívüli fizikai megterhelés mindegyikükre másként hat, a legkülönfélébb okok miatt kénytelenek lassítani, megállni, vagy éppen kísérletet tenni a menekülésre. Amerre csak elhaladnak, rajongók és bámészkodók fogadják őket, s főleg a vége felé már a média is érdeklődést mutat szenvedéseik iránt.
Francis Lawrence rendezte az Éhezők viadalát is, számára tehát ismert ez a műfaj. Ennek ellenére nagy kockázatot vállalt a regény adaptálásával, hiszen igazából egy történet nélküli történetet kellett megfilmesítenie. Az első, ami a könyvet ismerő nézőt meglepi, hogy alaposan lecsökkentették a menetelők számát – ha jól értettem, harmincketten vannak –, s emellett az is feltűnő, hogy ez az alkotás valószínűleg nem kerülhetett valami sokba. A regényben fontos, hogy sok helyen tömegek várják őket, itt viszont szinte senki sem kíváncsi rájuk.
A könyvben éppen csak megemlítik, hogy Amerikában valamiféle diktatúra van, ám a menetelés valódi céljáról, okairól nem tudunk meg semmi konkrétumot. A film ezzel szemben már az elején elkezdi magyarázni a körülményeket, és később is sok mindent elmond róluk. Ezek szerint a menetelés – nem teljesen érthető okokból – növeli a lakosság munkakedvét, és fokozza a termelékenységet. A befejezés pedig – ami eltér a regénytől – egyenesen aktualizáló és erőltetetten didaktikus. King könyve valószínűleg pont azért nem lett sikeres, mert semmit nem akart mondani, csupán arra kérte az olvasót, hogy jöjjön, és sétáljon együtt a hőseivel. A film készítőinek ez nem volt elég, ők feltétlenül üzenni akartak valamit. A filmbéli fiúk idősebbek, ezért párbeszédeik is érettebbek. Szép lassan kiderül, hogy az alapkérdésük így hangzik: Te mióta gyalogolsz? Téged mióta gyötör a rendszer?
Mégiscsak lélektani érzékenységre vall, ahogyan King bemutatja a fiúk viselkedését. Hiába tudják, hogy életveszélyben vannak, és közülük csak egy nyerheti meg a versenyt, még mindig működik bennük a társadalmi elvárásnak való megfelelés: fontos számukra, milyen véleményt alakítanak ki róluk a többiek. Fesztelenül beszélgetnek arról, mit fognak kezdeni a nyereménnyel, ugratják és szórakoztatják egymást. A regényben azt olvassuk, nincs különösebb oka annak, hogy valaki jelentkezett a menetelésre. A filmben sokkal konkrétabbak a motivációk, olyannyira, hogy egy sajátos okfejtés nyomán megtudjuk, a fiúknak igazából nem is volt sok választásuk.
Az viszont mind a két változatból kiderül, hogy a résztvevők, bár vetélytársai egymásnak, mégsem vetkőznek ki ember voltukból. Még az a társuk is pozitív irányba változik, aki azt gondolta, hogy a túléléshez szükséges a többiek gyűlölete. Biztatják, támogatják a másikat, sokszor azt is kockáztatva, hogy „kiszámolják” őket. A megpróbáltatások egyre közelebb hozzák egymáshoz a fiúkat, sőt, Garraty és McVries (David Jonsson) között olyan szoros szolidaritás alakul ki, ami csak azokra jellemző, akiknek együtt kellett szembenézniük a halállal.
Akkor miről is szól A hosszú menetelés? A barátságról.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
