Premier a Jókaiban: Závada Pál regénye a színpadon Kuklis Katalin2025. 10. 07., k – 09:28
A Kossuth- és József Attila-díjas Závada Pál Egy piaci nap című regényének Mohácsi István és Mohácsi János készítette színpadi adaptációját mutatja be a Komáromi Jókai Színház társulata pénteken, október 10-én.
Závada Pál regénye 1946-ban, a második világháborút követően játszódik, és egy fiktív alföldi faluban megtörtént tragikus pogrom eseményeit dolgozza fel. A történet középpontjában egyetlen nap, a piaci nap áll, amely alatt a falu antiszemita indulatokkal fűtött közössége brutális erőszakkal sújt le a zsidó túlélőkre.
Az Egy piaci nap színrevitele a Mohácsi testvérek első felvidéki színházi munkája. A darab ősbemutatója 2018-ban a Radnóti Színházban volt szintén Mohácsi rendezésében. Az előadás 2018-ban elnyerte a Színikritikusok Díját a Legjobb dráma/színpadi szöveg kategóriában, 2019-ben Kortárs Magyar Dráma-díjat kapott.
Mohácsi János rendező Komáromban is az ősbemutató alkotógárdájával, állandó munkatársaival dolgozott. A dramaturg Mohácsi István, a jelmeztervező Remete Kriszta, a díszlettervező Khell Zsolt, a világítástervező Baumgartner Sándor, a zenei vezető Kovács Márton
„Azt szoktam mondani, hogy egy előadással nem lehet gödröt ásni. A konkrét hasznot nem kérhetjük számon rajta. Szerintem a kultúra nem a közvetlen hasznokon keresztül mutatkozik meg, egyszerűen ez az életünknek az a része, amelyért érdemes élni. Heisenberg azt mondja, hogy kétféle megismerés van: a tudomány és a művészet. Azt tudom, hogy nagyon szeretik nézni például ezt az előadást, de nem gondolom, hogy e miatt mondjuk, megváltozna az előítéletek helyzete Komáromban. Az is igaz, és ezt is szokták mondani, hogy akiknek az előadást meg kéne nézniük, azok úgysem jönnek el rá. Aki viszont eljön, és nem csak szétfeszül rajta, az akár nevetni is tud”, mondja a rendező.
Az Egy piaci nap premierje 2025. október 10-én 19 órakor kezdődik a Komáromi Jókai Színházban. További előadások: október 11., 12., 15., 16.
Kapcsolódó cikkünk
Oroszlán a csillagjegye, és saját elmondása szerint családját is oroszlánként védi. De másban is ilyen szenvedélyes: a munkában és a szerelemben. Kiss Szilvia a Komáromi Jókai Színház és a Csavar Színház színművésze.
Ahhoz képest, hogy komáromi vagy, a színházhoz igazán közel először mégis Kassán kerültél.
Szeretem Komáromot, szerettem a gimnáziumi éveket és a tanáraimat is, de nekem már fiatalon is az volt a legfontosabb, hogy színház közelében legyek, s ez elsőként Kassán adatott meg, a Tháliában.
De nem rögtön a színpadra állítottak.
A Tháliában takarítónőként kezdtem. Nekem egészen addig más út volt szánva, orvosnak vagy építésznek kellett volna lennem. Az építészeti egyetemen kezdtem gimi után. El is végezhettem volna, meg tudtam volna csinálni. De milyen áron? Sírva rajzoltam a térképeket és tanultam a kőzeteket. Gyerekkoromtól színész szerettem volna lenni.
Szóval a kezedbe vetted a sorsodat?
Takarítóként is boldog voltam Kassán, mert végre a színházban lehettem. Ráadásul mindenki partnerként kezelt. Aztán kellékes, később öltöztető lett belőlem, és egyszer csak a színpadon találtam magam. Majd újra Pozsonyban, de már a színművészetin.
Nem voltak ezek elvesztegetett évek?
Soha nem bántam meg, hogy végigmentem a ranglétrán, és megtapasztaltam az érem másik oldalát. Sokkal jobban átérzem, milyen fontos a technikai munkatársak szerepe a színházban. Hogy tiszta körülmények között dolgozhassunk, vagy milyen fontos az öltöztető munkája, főleg ha csak pár másodperced van jelmezt cserélni. Ők sokkal kevesebb visszajelzést kapnak a munkájukra, mint mi, színészek, pedig a sikereinkhez ők is sokat hozzátesznek.
Milyen volt az akkori Thália?
Legendás társulat volt akkor Kassán: Boldoghy Olivér a feleségével, Gadus Erika, Ollé Erik, Czajlik József, Petrik Szilárd, Bandor Évi, Fabó Tibi – és még sorolhatnám. Jó hangulat volt. Akkoriban került oda az idősebb Vidnyánszky vagy Verebes. Utóbbi hatására jelentkeztem a színművészetire.
Bátorítottak?
Egy váratlan beugrás után vetette fel Verebes, hogy miért nem próbálkozom meg a színművészeti főiskolával. Akkoriban a színészek között nem volt annyira jellemző az egyetemi végzettség, anélkül is lehetett színpadra állni. Ráadásul, ahogy mondtam, szerettem a társulatot, a kassai embereket, és imádtam Kassán lenni ‒ annak a városnak különleges hangulata van, mindenkit elvarázsol.
Akkor mégis mi vonzott Pozsonyba?
Ultimátumot adtam magamnak: ha elsőre felvesznek, megpróbálom.
Kértél segítséget a felvételihez?
Magam választottam ki a szövegeimet, és magam készültem. Azt gondoltam, lesz, ami lesz. Lucskay Robival remegve mentünk a felvételire, és végül nagyon boldogok voltunk, hogy bekerültünk.
Megszoktad a szlovák közeget is?
Könnyen alkalmazkodom a nyelvekhez: imádok szlovákul beszélni, szeretek szlovákul forgatni, de ugyanez a helyzet az angollal is, nekem ezek nem stresszes helyzetek. És akárhol éltem eddig, mindenhol szerettem. Valószínűleg az emberek miatt. Az egyetemi évek alatt ismertem meg Tomit, onnantól kezdve nekünk Pozsony volt a világ közepe.
Szerelem volt első látásra?
A Jó estét nyár, jó estét szerelem olvasópróbáján tudtam, hogy nekem végem, bajban vagyok.
Mivel vett le a lábadról?
Szeretem az erőt, ami benne van. És ez az erő mindenben megmutatkozik, fizikailag is, de abban is, ahogy szeretni tud, olyan erős odaadással, hogy az lebilincselő. A szabadságvágyát. A tehetségét. A hangjába külön szerelmes vagyok. Imádok vele együtt játszani. Alig várom, hogy közösen menjünk játszani valahova, és az autóban végigbeszéljük, végigrandizzuk az utat oda-vissza. A humorától végem van. Egy veszekedés kellős közepén, amikor azt érzem, hogy húha, ebből talán válás lesz, be tud dobni olyat, amitől mindketten akkora nevetésben törünk ki, hogy eltűnik és eltörpül minden. Hogy a tenyerén hordoz minket. Tudjuk és érezzük, hogy mi vagyunk az elsők, minden más mellékes számára.
Fiatalon vállaltatok gyermeket.
Egyetemisták voltunk, a húszas éveink elején jártunk mindketten. De nem volt kérdés, és a mostani fejemmel és tapasztalatommal is így döntenék abban a helyzetben. Három gyermekünk született az évek során, sok filmet, színházi szerepet mondtam vissza anyaként később is, de ezekben a helyzetekben sem volt bennem dilemma, hogyan döntök, ha a család és a karrier választás elé állít.
Egyik szerepet sem sajnáltad? Nem maradt benned tüske?
Amit eljátszhattam, annak örülök, és hálás vagyok értük. Az pedig, hogy elindítottuk a Csavar Színházat, megadta a lehetőségét, hogy teljes értékű anya lehessek, mindamellett értékes előadásokban szerepelhessek. Nem hiszem, hogy ugyanezt megélhettem volna kőszínházi keretek között.
Vagy egy támogató társ nélkül…
Mindent együtt csináltunk, és ez a mai napig így van. Közös a telefonfiókunk, az e-mailünk vagy Facebook-oldalunk – esélytelen, hogy bármelyikünknek titkos szeretője vagy randija legyen, mert a másik mindent lát. (Nevet.) Ez kell ahhoz, hogy tudjuk, mit csinál éppen a másik, ki mit vállalhat, ki megy a gyerekért, és hova.
Nem megterhelő az ilyen szoros egymásrautaltság?
Nem mindig könnyű. Olyan ez, mintha nem volna magánéleted, amely csak rólad szól, hanem 0–24-ben együtt vagy a másikkal. Egyfajta szimbiózis. Olyan fokú alkalmazkodást kíván mindkettőnk részéről, olyan mértékű toleranciát, amelyet ‒ azt gondolom ‒ senki mással nem tudtam volna végigcsinálni. És ez kellett ahhoz, hogy három csodálatos gyermeket tudjunk nevelni, akik focira, táncra, különböző versenyekre jártak. Egyedül nem ment volna.
A két nagyobbik már Budapesten él. Könnyebbek így a mindennapok?
Kevesebb az egyeztetés. Réka színészhallgató, a Vígszínházban tölti a gyakorlatát, Ádám idén kezdte a színművészetit. Önállóak, de velük is folyamatosan kapcsolatban vagyunk, és van, hogy autóba ülünk hárman a legkisebbel, Virággal, és leugrunk egy budapesti vacsorára a nagyokhoz, hogy együtt tölthessünk legalább egy estét. Tudjuk, mit jelent színészhallgatónak lenni, reggeltől késő estig suliban vannak, ezért ha ők nem tudnak hazajönni, akkor megyünk mi. A lényeg, hogy minél többet együtt legyünk.
Falun éltek, és lovakat tartotok. Honnan ered a lovak iránti rajongásod?
Gyerekkoromban szüleimmel ellátogattunk egy csehországi lovardába, s ott kipróbálhattam a voltizsálást. Ez a lovastorna, amikor egy speciális heveder segítségével különböző gimnasztikai gyakorlatokat lehet végezni lovon. S mivel én akkoriban szertornáztam, ezért nekem nem okozott gondot, sőt rendkívül élveztem. Fel is ajánlották, hogy menjek oda középiskolába zsokénak. Ez végül nem valósult meg, a lovak iránti szerelem viszont megmaradt, és végigkísér egész életemben.
Jó lovas vagy?
Az egyetemi évek alatt Budapesten voltunk részképzésen, és a neves kaszkadőrrel, Pintér Tamással dolgozhattam. Mindenki csak Oroszlánnak hívta a szakmában, ő tanított minket kaszkadőrmutatványokra, ugrásokra, esésekre. Amikor kimentünk vele a lovakhoz, én büszkén mondtam, hogy tudok lovagolni, hiszen akkor már vagy három éve lovagoltam. Akkor levette a nyerget a lóról, felültetett, hátrakötözte a kezem, tüzet gyújtott, és közölte, lássuk, valóban tudsz-e. Ott tanultam meg, hogy nem a nyeregbe kell kapaszkodni, nem a ló száját tépni, hanem lábbal kell fogni és a testtel irányítani az állatot.
Hasznát vetted ennek a tudásnak a színészi szakmában?
Voltam egy forgatáson, ahol rögtön az első nap lesérült a dublőröm. Megkérdezték, hogy meg tudom-e csinálni a szerepet nélküle is. Mondtam, hogy igen. Onnantól kezdve én csináltam mindent a partnerem dublőrével.
A családot is megfertőzted ezzel a szenvedéllyel?
Tomi nem akart lovakat, eleinte ki sem akart költözni falura. De ez gyakran van így: aki városban nőtt fel, falura vágyik, aki falun nőtt fel, városba. Ehhez képest ‒ amikor megvettük az első csikónkat, aki mellé bónuszba mentettünk egy másikat is ‒ Tomi istállót, karámot épített úgy, hogy addig semmi kapcsolata nem volt a lovakkal. De elkezdett velük foglalkozni, és nála is szerelem lett. És igen, minden gyermekünk lovagol.
Falusi életet éltek?
Kint vagyunk a természetben, magunk ültettünk minden fát, pedig gyerekként egyikünk sem szerette a kerti munkákat. De most, hogy a sajátunkat gondozzuk, az más. Paprikát, paradicsomot ültetünk, közösen készítjük az ágyásokat, miközben végszavazunk egymásnak.
Gyomlálás közben megy legjobban a szövegtanulás?
Elárulok egy titkot: a szaunában a legjobb. Egyébként is imádunk szaunázni, sokáig Magyarországra jártunk át, de mivel mindig sokan voltak, és Virág születése után egyre nehézkesebbé vált a szervezés, ezért Tomi épített nekünk egyet a szomszéd bácsi segítségével. Egy picike szaunát, de nekünk éppen elég. Máig ott szeretünk a legjobban szöveget tanulni.
Úgy tűnik, nincs számotokra lehetetlen.
Mióta megismerkedtünk, folyamatosan terveket szövünk. Már akkor, néhány nap ismeretség után az otthonunkat terveztük. Imádjuk együtt tervezni az életet vagy akárcsak egy kertrészt. Ha a másikkal meg tudod osztani a terveidet, akkor már ő is a terv része. Ez visz minket előre, hömpölygünk együtt, mint a víz. És ez jó.
Kiss Szilvia (Komárom, 1975) a Pozsonyi Színművészeti Egyetemen szerzett színészdiplomát. Játszott többek között a Kassai Tháliában vagy a Soproni Petőfi Színházban, szerepel filmekben és sorozatokban (Sacra Corona, 2001, Kérnék egy kocsit, 2000, V mene zákona/A törvény nevében, 2009, Dr. Ludský, 2011, Záchranári/Mentők, 2019, Obeť/Áldozat, 2022, Hancsovszky 2024). 2007-ben férjével, Gál Tamás színművésszel megalapítják a Csavar Színház (Csallóközi Vándorok) vándortársulatát. 2020 óta a Komáromi Jókai Színház tagja.
Ötödik éve a férjed a Jókai Színház igazgatója, te pedig társulati tag vagy. Elengedtétek a Csavar Színházat?
Jóval kevesebbet játszunk, mint azelőtt, de vagyunk és játszunk! Tomi igazgatóként a társulaton belül is azt hangsúlyozza, hogy jó, ha a színésznek nemcsak kőszínházi tapasztalata van, hanem kipróbálja magát más projektekben is. Ha el tud menni forgatásokra, vagy más színházi munkákat is vállal. Idén két premierem van a Jókaiban, emellett tudok pályázatokat írni a színháznak, és futnak a Csavar Színház előadásai is. Szeretem ezt a kevert színházi létet, mert teljesen más, amikor egy kis faluban játszol nyolcvan embernek, akik hatalmas szeretettel fogadnak, mint amikor a nagyszínpadon háromszázötven néző előtt állsz. Az egyik kis család, míg a másik nagy család, de mindkettő szabad műhely, és mindkettőben megvan a szépség.
Egy rosszul sikerült előadásban is?
Vannak jobb és rosszabb előadások, de hiszek abban, hogy mindenben meg kell találni a szépet. Egyik rendező neve sem garancia arra, hogy csakis jó előadást tud rendezni. Jöhet egy rendező akárhány díjjal, ha az aktuális előadás valamiért mégsem jön össze. Színészként azonban fontos, hogy megtaláljam benne a jót, hogy magamra formázzam a szerepet. Sőt, továbbmegyek. A színésznek kötelessége megszeretni azt, amit játszik. Mert a színpadon minden látszik. Ott fent olyan, mintha nagyító alatt volnánk. Az életben is adódnak kellemetlen szituációk. Mindenki maga dönti el: végigkínlódja ezeket, vagy felülkerekedik és átlendül rajtuk.
Szerepálmod van?
Amikor elkerültem az egyetem alatt Budapestre, és először volt próbánk a legendás Kazimír Károllyal, azt mondta: „Szilvia, te magad vagy Anna Karenina.” Ez nagyon megmaradt bennem, erre a szerepre sokáig vágytam. Vagy melyik színésznő ne szeretett volna Júlia lenni? (Nevet.) Júliát nem játszottam, de amikor a Tháliában Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában Catherine-t alakítottam, abba belecsempésztem egy kis Júliát is. Meg idővel azt gondoltam, hogy ez hülyeség, hogy van egy szerepálmod, és mindenáron azt akarod eljátszani, mert mi van, ha nem kapod meg? Egy életre boldogtalan leszel? Miért lennék? Mikor annyi szép szerepet játszhattam már eddig is, és ki tudja, mi vár még rám…
Melyik szerep volt a legnagyobb kihívás?
Amikor a Külváros című előadásra készültünk Béhr Marcival, táncórákra jártunk. Addig nem tudtam tangózni vagy jive-ozni, de mindig is szerettem volna megtanulni. Hivatásos táncosnak érezhettem magam annak a szerepnek köszönhetően. A Koldusopera rendezője, Sebestyén Aba azt kérdezte, tudok-e rúdtáncolni. Mondtam, hogy nem, de megtanulok! Egy hetet kaptam rá. Amikor pedig Márait játszottunk Kassán, olyan csodálatos kosztümjeink voltak, hogy egy-egy pillanatra tényleg abban a korszakban érezhettem magam.
Minden szerep hoz valamit, ami piciben az álmod.
Milyen érzés a gyerekeiddel együtt játszani?
Na, ez tényleg az álmom volt, és a Hancsovszky című filmmel be is teljesült! A mai napig nem tudok ezért elég hálás lenni. Mindenki külön castingolt, és mind a négyen bekerültünk. Csak Virág hiányzott, de vele már forgattam reklámot, és játszottam színházban.
Máshogy nézel a gyerekekre a színpadon?
Nem is jut eszembe, hogy a gyerekeim. A színpadon a kollégáim.
Vannak színészek, akik elvégzik az egyetemet, de nincs munkájuk. Nem félted a gyerekeid a rögös úttól?
Hiszek az erejükben, a tehetségükben. Hiszem azt, hogy olyan erős páncéllal vérteztük fel őket, amelyet fognak tudni használni, ha kell. Ha színészként kell megélniük, meg fogják találni az útjukat. Ha pedig nem, akkor lesznek olyan erősek, hogy váltsanak.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 5-i számában jelent meg.
Kapcsolódó cikkünk
A nyolcvanas években született egy musical a Sztevanovity Dusán–Presser Gábor alkotópárostól. Egy padlásról, ahol bármi megtörténhet. Az akkori padlás Budapesten volt kelet és nyugat, ég és föld, kimondható és kimondhatatlan között. A mostani Nyitrán van.
Ez a mostani történet azzal kezdődött, hogy a nyitrai Andrej Bagar Színház 2023-ban műsorra tűzött egy kultikus magyar musicalt. Mert olyan évadot terveztek, amelyben a szomszédokra nyitják rá a közönségük szemét. Azt vallják, hogy bár szomszédok vagyunk, mégsem ismerjük eléggé egymást.
S ez valóban így van. A szlovák közönség például nem ismeri a magyar musicaleket. Nem ismerik a „mi” padlásunkat, ahol nem fáznak a csillagok, a „mi” grundunkat, ahol meg kell halni egy álomért, vagy a „mi” dzsungelünket, ahol szabadon szárnyal a pofonofon. Honnan is ismernék?
De az Ander Bagar Színház gondolt egyet, és lefordíttatta A padlást (a prózai szövegeket Peter Kováč, a dalszövegeket Ján Štrasser ültette át szlovákra). Valljuk be, nem kis merészség fordítani azokat a sorokat, amelyek úgy érnek össze a dallamal és a bennük rejlő gondolattal elmúlásról, távozásról vagy éppen itt maradásról, mint ahogy egy megmagyarázhatatlan csoda történik meg. Vagy hogyan jelenthetné ugyanazt a „slivkové gule”, mint a szilvás gombóc?
Amikor egy regényt olvasunk, majd megnézzük annak filmes feldolgozását, gyakran csalódunk: ez miért maradt ki, azt hogy nevezhette át, ott az nem is úgy van az „eredetiben”. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a film az egy másik közeg, mások a szabályai, más a formanyelve. S a fordításnál is hasonló a helyzet. Bár a forma marad, de át kell ültetni a gondolatot egy más nyelvi rendszerbe, egy (kicsit vagy nagyon) más kulturális közegbe. Ilyenkor valami mindig áldozatul esik. De valami nagyon fontos mégis megtörténik. A közeledés. Annak a gesztusa, hogy meg akarlak ismerni, meg akarlak ismertetni, szeretném, hogy lássanak mások is. Mert értékes vagy. S általad én is gazdagodom.
Egy ilyen gesztus a Povala (A padlás) a nyitrai színpadon.
S még annál is több. Hiszen abban az időszakban, amikor folyamatosan azt halljuk, hogy a fiataljaink, az értelmiségünk, a szakmunkásaink külföldön keresik az érvényesülést, mert itthon nincs lehetőségük, mert „láthatatlanok”, akkor A padlás szellemeibe nem tudjuk nem őket belelátni. Azokat, akik egy másik bolygóra vágynak, s itt csak az emlékük marad. Akik egyre távolabb kerülnek Mamókától, aki hiába főzi a szílvás gombócot, ha nincs kinek…
A padlás az 1988-as premierje óta folyamatosan műsoron van a budapesti Vígszínházban. Harmincöt éve töretlenül. De más színházakban is fel-felbukkan. Valahol mindig szól a Fényév távolság. Néhány éve Komáromban is szólt a Jókaiban, hamarosan Kassán is felcsendül a Tháliában. De mostantól elképzelhető, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor egyszerre, ugyanabban a pillanatban énekelik magyarul és szlovákul, két különböző színpadon. És ugyanúgy hajtogatják majd képzeletben a gyerekek a Varázskönyvet, és dudorásszák, hogy nyisd ki, csukd be / otvor, zatvor / nyisd ki, csukd be / otvor, zatvor…
Kapcsolódó cikkünk
A Szlovák Televízió kettes csatornáján látható péntek esténként az első szlovákiai magyar sorozat, a Pressburg. A történet egyik főhőse Matusek Attila, a Komáromi Jókai Színház színművésze, akit forgatásról, színházról és rendezésről is faggattunk.
Amióta forog a Pressburg, többen ismernek fel az utcán?
Nem mondanám, bár nemrég egy ismeretlen ember azzal köszönt rám, hogy „jó volt, tetszett”. De főként az ismerősök jeleztek.
S az online térben?
Ott már észrevehetőbb a figyelem. Insta-gramon sokan bejelöltek, voltak, akik üzenetet írtak.
Az első rész után a nagy nézettségre való tekintettel az STV a legnézettebb esti műsorsávba sorolta át a Pressburgot. Jó érzés?
Jólesik, hogy nagy figyelmet kap a sorozat. A szlovák sajtó is foglalkozott a Pressburggal, a Sme napilapban megjelenő kedvező kritika is jót tett a nézettségnek. Legújabban pedig a brünni Serial Killer fesztiválon versenyezhetünk a legjobb közép- és kelet-európai rövidfilmek kategóriában.
Ki nézi a Pressburgot?
Molnár Csabiék szlovák barátai (nevet). Szerintem egyértelműen a szlovákiai magyar közösség, a felvidékiek. Ők a célközönség. De ahhoz, hogy eljusson hozzájuk az információ, hogy van itt egy sorozat, amely rólunk szól, kellett a reklám, a sajtómegjelenés.
Szoktál szlovák tévécsatornákat nézni?
Semmilyen tévét nem nézek. Streaming platformokon viszont nézek szlovák filmeket.
Vajon a Pressburg által a szlovák filmes szakma felfigyel Matusek Attilára?
Nem hinném. Eddig úgy tapasztaltam, hogy nem ez számít. Sokkal inkább ajánlják a rendezők vagy stábok egymásnak a színészeket. Ha például valamelyik pressburgos kolléga majd megemlíti a nevem egy következő casting alkalmával. Persze, örülnék, ha ez a sorozat hozzásegítene a mozgóképes karrierhez. Amiben viszont már biztosan látszik a változás, az a közösségi médiában való megjelenésem.
Fontos ez a színésznek?
Voltam már olyan castingon, ahol az első kérdés nem az volt, hogy mit tudok, hanem hogy van-e Instám, és hány követővel. Néhány casting director úgy gondolkodik, hogy ha valakinek sok az Insta-elérése, akkor azt a színészt érdemes beválogatni, mert általa még több emberhez eljut a sorozat.
Matusek Attila (1992, Érsekújvár) a Komáromi Ipari Szakközépiskola elvégzése után Kaposváron tanult színművészetet. Egyetemi évei alatt a Jordán Tamás által vezetett szombathelyi Weöres Sándor Színházba szerződött. 2021 óta társulati tag Komáromban. Nemcsak színész, hanem rendező is, decemberben a Thália az ő rendezésében mutatja be Moliére Tartuffe című vígjátékát.
Másfajta színészi jelenlét szükséges a forgatáson, mint a színpadon?
A filmforgatás során sokkal praktikusabban kell játszani. Ott minden apró részlet számít. Az egyik jelenet forgatása közben egy bögrét egyik kezemből a másikba rakosgattam, Csabi, a rendező pedig gondban volt, hogy ezt hogyan fogják összevágni. Oda kell figyelni mindenre, amit csinálsz.
Nem rossz úgy játszani, hogy az arcodban a kamera?
Szeretem a nagyon közeli felvételeket. Olyankor elég meghallani, amit a partner mond, nem is kell játszani, csak természetesnek lenni. A kamera mindent lát. Látja, hogy mire gondolsz. És ez egyszerre ijesztő és izgalmas.
Az sem zavaró, ha a kamera a partnered, és neki kell szerelmet vallanod?
Azt kell kitapasztalni, hogyan nézz úgy, hogy ne nézz bele egyenesen a kamerába. Ez ugyanis alapszabály, tilos a kamerába nézni. Ha belenézel, az olyan, mintha a nézőt szólítanád meg, hozzá beszélnél. A színházban is van egy láthatatlan fal a nézőtér és a színpad között. Ha színészként mégis kinézel vagy kiszólsz a nézőhöz, lerombolod ezt a falat. Ez soha nem véletlenül történik, az adott előadásokban az átlépésnek funkciója, jelentősége van. A Pressburgban például akkor kell a kamerába nézni, amikor ‒ mondjuk ‒ a jelenet arról szól, hogy a szereplő rögzít valamit a telefonja kamerájának segítségével.
A jövőben többet látunk a tévében vagy a vásznon, mint színpadon?
Egy ideális világban egy évadban körülbelül két-két előadást játszanék és rendeznék színházban, közben pedig időnként forgatnék.
Hol élnél inkább: Pozsonyban vagy Budapesten?
Most már inkább Pozsonyban.
Miért?
Mondjuk úgy, hogy a kultúra és pezsgés miatt Budapesten, de minden mást tekintve ‒ például élhetőség, kényelem és közérzet szempontjából ‒ inkább Pozsonyban.
Máshogy látod Pozsonyt a Pressburg forgatása óta?
Hogyne. Azelőtt elég negatív képem volt a városról. Amikor jó néhány éve, a kaposvári színművészeti elvégzése után színjátszó csoportot vezettem a pozsonyi Duna utcai gimiben Zsidek Pali barátommal, akkor elég lehangoló kép élt bennem Pozsonyról. Esős, őszi és téli utcaképek. Ezzel szemben Budapestre általában nyáron jártam, ezáltal annak a városnak a fesztiválarcát ismertem meg. Azóta már megtapasztaltam Budapest hétköznapibb oldalát is.
Ennél korábbi pozsonyi emlékeid is vannak, hiszen érettségi után a pozsonyi színművészetire felvételiztél…
Akkor is esett. Erre jól emlékszem.
És nem vettek fel.
Mert nem tanultam meg a szlovák nyelvű dialógusokat.
Ez a hozzáállás emlékeztet a sorozatbeli Tóth Attilára. Látsz hasonlóságot?
Talán azt is mondhatjuk, hogy a régi Matusek Attila ugyanolyan volt, mint a filmbeli Attila. Én is ugyanannyira mélyen éltem meg a magyarságomat, mint ő. Ezt az erős identitástudatot most sem dobtam el, büszke magyar embernek tartom magam, de közben kinyílt a világ számomra, és tágabb, európai kontextusba helyeztem magamban ezt a kérdést.
Mi segített ebben?
Egyértelműen az egyetem. Egyrészt az osztályfőnököm, Kocsis Pál, és az osztálytársaim. Őket, az ő munkájukat, fejlődésüket vagy éppen kudarcaikat figyelve sokat tanultam. Színes osztály voltunk, sokféle ember vett körül, és ez jót tett a világlátásomnak. Jó tanáraink voltak, gyakran néztünk külföldi előadásokat felvételekről, sokféle impulzus ért. Ráébredtem, hogy teljesen más lehet a színház európai szinten, más lehetőségek vannak benne, mint például Magyarországon vagy itthon.
Mit tanácsolnál a Tóth Attiláknak?
Az a szerencséje ennek az „Attilaságnak”, hogy könnyű kilépni belőle, és tágítani a spektrumot. Nem hiányzik hozzá más, mint a kíváncsiság. Ez színészként is fontos: kíváncsinak maradni. De nyitottnak kell lenni mindenre: mások véleményére, a világra, a másságra, a normálisra. Mert ha a kíváncsiság elveszik, akkor marad a buborék, amely bezár. Ez nem azt jelenti, hogy el kellene dobni az elveket, az eszméket – de azok a kíváncsiság által mélyíthetők, megkérdőjelezhetők és újragondolhatók.
Ősszel újra Kassán rendezel a Tháliában. Melyikből van benned több: a színészből vagy a rendezőből?
Azt szoktam mondani, hogy színházcsináló vagyok.
De valamiért mégiscsak színész szakra jelentkeztél, nem pedig rendezőnek.
Akkoriban a színházból csak a színészt láttam. Mint ahogy a néző általában. Naivan azt gondoltam, ahhoz, hogy részese lehessek ennek a világnak, színésznek kell lennem. De az egyetem alatt a színház világa is kinyílt számomra. Akkor csodálkoztam rá, hogy milyen komplex stáb áll össze egy-egy alkotófolyamat során: a rendező mellett a dramaturg, a látványtervező, a zeneszerző, jelmezes, kellékes és a többi. De visszatérve az eredeti kérdéshez, ha választanom kéne a színész és a rendezői énem között, akkor talán így választanék: játszani filmben, rendezni színházban. S akkor egyikről sem kellene lemondanom.
Mi a rendezői hitvallásod?
Színészként és rendezőként is ugyanazt tartom szem előtt: a nézőnek akarok színházat csinálni. Azt gondolom, hogy nem a téma vagy a műfaj számít, hanem az, adok-e megfelelő kulcsot a néző kezébe, hogy értelmezni tudja azt, ami a színpadon történik. Ha azt halljuk a nézőtől: „én nem szeretem a drámát” vagy „nekem ez túl elvont”, akkor ez azt jelenti, hogy nem kapta meg a kulcsot.
A dráma vagy inkább a komédia a tereped?
Minden történetnek megvan a maga drámája és a maga humora is, és azt gondolom, hogy ezeket nem csupán lehet, de egyenesen kötelező vegyíteni.
Válassz: a Kassai Thália vagy a Komáromi Jókai Színház?
Nagyon szeretem mindkettőt. Ebben az évadban Kassán rendezek, és Komáromban játszom. A kettőt nehéz összehasonlítani, mert más kihívásokkal áll szemben mindkét társulat. Úgy érzem, Komáromban könnyebb társulati tagnak lenni. Itt nem kell olyan súlyos kérdésekkel foglalkozni, mint Kassán: a magyar néző hiányával. Viszont azt gondolom, hogy ez lehetőségeket is teremt, hiszen be lehetne csalogatni a szlovák nézőket a színházba. Én is szívesen kipróbálnám magam szlovák színházi közegben.
Nem tartanál a szlovák nyelvi közegtől?
Kamaszként sokáig inkább anyukámmal jártam orvoshoz, mert hiába ismertem a szlovák szavakat, féltem, hogy nem jól ragozok, vagy nem a megfelelő szót fogom használni. Aztán a komáromi ipariban a szlováktanárnőnk mindig arra biztatott, hogy beszéljünk, beszéljünk és beszéljünk. Nem baj, ha nyelvtanilag nem tökéletesek a mondatok, a lényeg, hogy merjünk kommunikálni. Én azóta merek.
Ilyen egyszerű? Aki mer, az nyer?
Még sosem származott hátrányom abból, hogy magyar vagyok, pedig rosszul ragozok, és gyér a szókincsem. Az ebből adódó helyzeteken tudok nevetni. Persze, sok múlik a beszélgetőpartneren és a mi személyiségünkön is. A szorongást kell leküzdeni. Gyakran elfelejtjük, hogy szlovákiai magyarokként alapvetően egy színesebb közösséghez tartozunk azáltal, hogy van közünk a magyar és a szlovák oldalhoz is. Szerintem ezt jobban ki kellene használnunk.
Hol vagy otthon?
Ahol olyan emberekkel vagyok, akiket szeretek.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 1-jei számában jelent meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
