Alig két hónappal a világosi fegyverletétel után, 1849. október 6-án Aradon kivégezték a szabadságharc tizenhárom katonai vezetőjét. Míg helyre nem állt az alkotmányos rend, nem lehetett megemlékezni a forradalomról. A szabadság mártírjai évekig jeltelen sírokban feküdtek. Az aradi vértanúk kivégzésének napját 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánították.
„Lehullott a rezgő nyárfa…”
Nem.
Nem ezüstszínű most a levele.
Feketén hull a fákról a levél,
S a föld, amelyre hull,
Kemény, mint a koporsó fedele.
Hallottátok: így szól a rendelet:
Gyászolni ne merjen ma senki sem,
Senki ne merjen ülni ünnepet,
Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:
Csak volt…!
Halottnak – hallgatás;
De a hamu alatt,
Valahol mélyen – izzik a parázs!
Arany János: Magányban (részlet)
1849. október 6-án, az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt.
Ugyanezen a napon a szabadságharc tizenkét tábornoka – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – és egy főtisztje, Lázár Vilmos ezredes szenvedett vértanúhalált Aradon.
A véres megtorlásnak összesen 157 hazafi esett áldozatul; a szabadságharc számos résztvevője kényszerült hosszú évekre belső vagy külső emigrációba.
„…Aradon laktam, tizenhárom éves fiú voltam (…) Megmaradt emlékezetemben. Mintha most is látnám a kilenc tábornokot egy sorban a bitófán függeni, és a négy agyonlőtt vértanút az aradi vár sáncában holtan feküdni.”
Az aradiak már október 6-án este gyertyát gyújtottak a vesztőhelyen, a vár tövében, és együtt imádkoztak a kivégzettekért. Másnap szentmisét tartottak az aradi templomban, melyen a városi tanács, a megye tisztikara és katonasága tömegesen vettek részt. Az aradi dalárda gyászdalokat énekelt; a templom gyászravatalát díszítő cserfa koszorúkat és füzéreket a szentmise után kivitték a temetőbe, és a vértanúk sírjára helyezték. A város két napra teljes gyászba borult, bezártak a boltok is.
*
Damjanich János, kivégzése előtt, e szavakat írta Damjanich Emíliának vigasztalásul:
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Fotó: Wikimédia Commons
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
