Alapvetően jó cikk a Telexen a ganderi repülőtérről.
A cikk is leírja, Gander repülőtere egykor hatalmas fontosságú repülőtér volt, abban az időben, amikor a repülőgépek még nem tudtak egyvágtában átkelni nagy távokon, ilyenkor több leszálló hely is volt Európa és Amerika „között”, pl. az Azori-szk., Írország, s Gander. Ma már Gandernek csak egy kis repülőtére van, kevés légitársaság használja, hiszen okafogyott lett.
Annak idején Kuba esetében fontos volt egészén a világkommunizmus bukásáig. Kuba el volt szigetelve a világtól, egy időben még a latin-amerikai országok is ignorálták a kubai rendszert, egyedül Mexikó nem szakította meg soha a kapcsolatokat.
Ennek része az is volt, hogy Kubába nehéz volt elutazni. A közelben csak Mexikóból volt állandó, közvetlen járat.
De a kommunista táborból nézve Mexikó nem volt megoldás, hiszen az messzebb van Kubánál.
Akkoriban Európából csak a keletnémet, a szovjet, s a csehszlovák légitársaság üzemeltetett állandó járatot Havannába, s egyedüli nyugatiként a spanyol Iberia.
A spanyol-kubai viszony ugyanis sose volt megszakadva. Tehát akkor se, amikor Havannában Fidel volt a vezér, Madridban meg Franco. Meg is kérdezték egyszer Francót, mi az oka, hogy egyetlen kommunista országgal se tart fenn kapcsolatot, de Kubával mégis teljes nagykövetségi szintű a viszony, amire azt mondta „rendes ember akkor se tagadja meg a fiát, ha az bűnöző lett„.
A hatalmas mennyiségű kelet-európai kiküldött zöme természetesen Moszkván, Prágán, Kelet-Berlinen keresztül utazott Kubába. A szovjet Aeroflotnak volt egyedül közvetlen járata, de nem minden nap, a legtöbb esetben ott is olyan gép ment, melynek le kellett szállnia: ez vagy az írországi Shannon volt vagy a kanadai Gander. A keletnémet és csehszlovák gépek pedig mindig csakis Ganderben szálltak le.
S így Gander volt a legegyszerűbb lyuk a Falon: aki disszidálni akart, az elutazott Kubába, s közben meg Ganderben menedékjogot kért. Ez közismert volt. A keletnémet hatóságok ezért Kubát nyugatként kezelték, azaz nem utazhatott bárki Kubába.
Szinte nem volt járat, melyről valaki ne szökött volna meg.
A cikk állítása, hogy ezt Kanada nem akarta, egyszerűen nem igaz:
Nemhogy szigorítás nem volt, de egyenesen várták az embereket. Volt egy ajtó a tranzit váróteremben, rajta angolul és franciául, hogy „bevándorlás”, s mögüle vidám zene szólt. Az ajtó jellemzően nyitva is volt, annyit lehetett látni, hogy mögötte van egyenruhás kanadai.
Aki disszidálni akart, az átment az ajtón és kész. Akkoriban – ez a 80-as évek első fele – mindenki megkapta a politikai menekült státuszt, aki kommunista államból jött. A státusz megkapása fontos kedvezmény volt, mert ez nem csak azt jelentette, hogy az illető maradhatott az országban, de ezen kívül kapott pénzt is tartózkodása első évére, a kanadai munkanélküli segéllyel azonos összegben, s ingyenes orvosi ellátásra volt jogosult, plusz az állam biztosított neki szállást bizonyos ideig.
Csak az nem kapta meg, aki nem igényelte. Akadt ugyanis olyan, aki az USA-ba akart tovább menni, így csak ideiglenes védelmet kért. A keletnémetek esetében pedig okafogyott volt a menedékjog, hiszen ők automatikusan nyugatnémeteknek minősültek a nyugatnémet jog szerint, így csak a kanadai nyugatnémet követségre kellett szólniuk.
Én magam kétszer láttam az ajtót: 1984. és 1985. augusztusában.
Egyszer láttam embert bemenni rajta. Groteszk látvány volt: az emberen – olyan 40 éves körüli – egy hátizsák volt, azon pedig a keletnémet címer hatalmas méretben. Már beszálláskor megnéztem az embert magamnak a címere miatt, de így hogy disszidált lett teljes a kép.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
