Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„ezer sebből érzők”
(Halmosi Sándor: Semmidben semmid)
„fénybe veszett láng”
(Iancu Laura: Lobbanás)
A szabadságról szeretnék beszélni. És a művészetről. És az emberről.
*
A kortárs magyar irodalom egyik legszívderítőbb fejleménye, ami a már háromkötetes, nagyszerű költő, Bánfai Zsolt műfordítói műhelyében történik. Bánfai – miután néhány más szerzővel is színvonalas próbát tett – a modern világlíra egyik legjelentősebb alkotójához, Paul Celanhoz (1920–1970) lépett közelebb. Sorra-rendre születő fordításai nemcsak az ÚjNautilus irodalmi portálon olvashatók, hanem meg is hallgathatjuk őket – a fordító Facebook-oldalára feltöltött kisvideók révén. Ő maga olvassa föl a verseket, káprázatos hitellel és tisztasággal. S hogy mi köze mindennek a szabadsághoz? Celan verseit igen jeles lírikusaink tolmácsolásában ismerhetjük korábbról; egy tekintélyelvű konzervativizmus esztétikai látóterében akár az a kérdés is földerenghetne: miért nem elégszünk meg, mondjuk, Lator László míves átültetéseivel, mi szükség van újabb magyarításokra? A válasz értelemszerű: minden kor (és nemzedék, és szerző) a maga nyelvi-gondolati világához szokta igazítani a múltak idegen nyelvű beszédét, ez természetes is, szükségszerű is. De még egy tökéletesnek rémlő átültetés sem szabhat korlátot, ha valaki újragondolná, újragombolná az eredetit. Mindenesetre Bánfai Zsolt Celan-fordításai önmagukban, önértékükben oly kiérleltek és jelentősek, hogy egy, a műhelyéből kikerülő – és remélhetően mind bővebbre dúsuló –, nagyobb Celan-fordításkorpusznak máris megvolna az az erénye: egységes tónusban, kitartott eréllyel szólna hozzánk a múlt század közepének egyik legfontosabb költői hangja.
*
Van, hogy a művészi szabadság önreflexív gesztusban mutatkozik meg. Második példám a magyarítás sajátos esete. Hobo (Földes László) bluesközpontú életművében külön egységet képeznek az egy-egy alkotó köré épült projektalbumok (József Attila, Vlagyimir Viszockij, Allen Ginsberg, Doors stb.). A művész Bob Dylan-lemezén a hangszeres szabadság mellett a dalszövegek eleven természete is figyelemre méltó. A Slow Train / Lassú vonat YouTube-on közzétett stúdióverziójához szövegmelléklet is társul. Egy hozzászólás rákérdez, mi magyarázza a különbséget a leírt és az énekelt textus között. A kiadó válasza tanulságos: „A szöveg Hobo műfordítása, amit a stúdióban átírt. Mi az eredetit kaptuk meg, nem tisztünk belejavítani a szövegbe akkor sem, ha maga a művész ezt megtette.” Ez a mozzanat nemcsak arra figyelmeztet, hogy egy műalkotás nem lezárt tömb, hanem esztétikai esemény, de a folyamatszerűség önkorrekciós logikáját is hangsúlyozza. A változtatásokat szemrevételezve egyértelműnek tetszik: Hobo a felvételkor a prozódia érdekében módosított több szöveghelyen. Elmozdított részeket, hogy az egész a helyére kerülhessen. Lám, műhelytitkok is arról árulkodnak: a szabadság hagyományait a hagyományokhoz való szabad viszonyulás tartja leginkább tiszteletben. Akkor is, ha önkorrekciós kreativitás avatkozik be a jelölők játékába.
*
Amennyire egyértelműnek látszik, hogy a Bánfai Zsolt-féle új Celan vagy Hobo Bob Dylanje új értékkel gazdagítja közös kulturális eszméletünket, annyira vegyes megítélés alá esett egy másik kortárs művész produkciója nemrég. A fiatal énekesnő, Ajsa Luna 2025. augusztus 20-ai koncertjének egy – lényeges lehet, hogy kontextus nélküli – részlete, a Himnusz kezdősorainak beillesztése saját műsorába nagy karriert futott be a médiában és a közösségi oldalakon; a reakciók többsége botrányt emlegetve háborodott fel. Magam, mint általában, ítélkezés helyett a gondolkozásra szavaznék, az indulatos megbélyegzés ellenében a megértés munkáját pártolnám. Hogy az énekes ült? Hogy kezében cigaretta égett? Hogy „rossz” dallamot énekelt – és azt is hamisan? Művészi performanszról lévén szó, értelmetlen (diskurzusidegen) a kifogások java. Az átvariált dallam feldolgozások esetében természetes; a „hamisság” pedig elég következetes elemnek hallatszott ahhoz, hogy tudatos, de legalábbis értelmezhető alulintonáltságról vagy disszonanciáról beszéljünk. Mindenesetre ez az elhangolt hang akár egy nemzedék – vagy szubkultúra – közérzeti jelzeteként is komolyan vehető; s épp az esendőség vállalása vált itt hiteles emberi tetté (ne feledjük, hogy a műből következően: imádságos beszédhelyzetben). Ajsa Luna fáradt-fád énekstílusa – és színpadi elemként a cigaretta – nem elvett valamit abból, ami kifoszthatatlan (közös tradícióinkból), hanem általa egy fiatal művész kapcsolódott szuverén módon nemzeti hagyományainkhoz.
*
Popkulturális berkekben is klasszikus dzsungelek suttogását hallani.
*
A szerzőhöz kötött eredetiség bűvölete romantikus örökség. Az újkor előtti Európában a szerzői név csaknem ismeretlen fogalom volt; de a barokk zeneszerzők is még szabadon adták-vették maguk között a kompozíciós megoldásaikat. Erkel óta a Himnusz tempója, hangszerelése is jelentősen változott, hivatalos állami/nemzeti dallá is jóval Kölcseyék után nevezték ki a művet. Az állva hallgatás-éneklés is történeti fejlemény, s inkább a politika, mint az esztétikum írja elő. (Nota bene: a zenemű nagyzenekari előadásaiban a muzsikusok többsége ülve játszik – ezért éppúgy botorság volna kárhoztatni őket, mint Arany Jánost, amiért Szózat-paródiára – avagy -travesztiára – ragadtatta magát.) Márpedig ez a koncert értelemszerűen nem politikai, hanem művészi esemény volt. A Himnusz – mint a nemzet létét és egységét kifejező alkotás – szellemiségéhez éppenséggel a szabadság tud leginkább hű lenni; a hagyományt élettelenné konzerváló hagyománytisztelet a bálványimádással rokon gondolati zsákutca.
*
Oscar Peterson Bach-átiratai megszentségtelenítették a mester műveit? Dehogy, sőt. Kurt Cobain kinyúlt kardigánja tiszteletlenség volt a közönséggel szemben? Ugyan. A korszerűsítő Shakespeare-előadások felszámolják a reneszánsz drámairodalmat? Nem hinném. Az új – legyen szó fordításról vagy feldolgozásról – nem elvesz valamit a régiből, hanem hozzáad a meglévőhöz. A művészetnek nem illemtana, hanem saját szabályai vannak – melyeket az adott műalkotás aktuálisan mindig újraír; saját eleven önazonossága jegyében. (Amely esztétikai önazonosság nem önmagában létezik: mindig a befogadás eseményében születik meg; a versnek ránk is szüksége van, hogy vers lehessen.) Az ember pedig nem ítélkezésre, hanem szabadságra (más terminológiával: szeretetre) született. Ezek a mérlegelő reflexiók bántóan hiányoztak Ajsa Luna Himnusz-parafrázisának fogadtatásából.
*
Lehet Ajsa Luna előadását sikerületlennek találni. De művészetkritikai érvekből nem következhet személyre irányított abúzus; amint világi mű esetén aránytévesztés blaszfémiát kiáltani. A hazaszeretet nem stíluskérdés. (Az előadó karibi–magyar származása külön izgalmas kontextust von a hitvalló kiállás köré.) Márpedig itt egy esztétikai kérdés torzult morális számonkéréssé. A koncertkritika legitim műfaj (volna), a verbális lincselés nem.
*
A művészi szabadság szent, mert az emberi szabadság is az.
*
Derűvel gondolok a népszerű vicc paradox tanulságára, mely épp az élettelenül merev hagyománytisztelet elé tart görbe tükröt: Szabad-e szent könyv olvasása közben dohányozni? Ó, nem. És szabad-e dohányzás közben szent könyvet olvasni? Szent könyvet minden körülmények között szabad olvasni. Egyébként pedig azért is kár egymás bántására időt pazarolnunk, mert miközben jön a lassú vonat, teendőink üdvösen tornyosulnak: „…el kell még énekelni / az emberen túli / dalokat is” (Paul Celan: Napfonalak, ford. Bánfai Zsolt).
Fotó: Merényi Zta
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
