Színészként és apaként is a legjobb alakításra törekszik Lakatos Krisztina2025. 09. 28., v – 16:19
A háromszoros Ferenczy Anna-díjas Szabó Viktor tizenöt éve, pályakezdőként csatlakozott a Komáromi Jókai Színház társulatához. Ma már a teátrum egyik legfoglalkoztatottabb és legsokoldalúbb színművésze, de bemutatkozott dobosként és énekesként is. Másfél évtized alatt sok minden változott, ő maga is, a játéka is, a színpad iránti szenvedélye azonban változatlan. A nyári szünet után új lendülettel vágott bele az évadba, amelynek első bemutatója, Závada Pál Egy piaci nap című műve a Mohácsi testvérek adaptációjában és rendezésében október elején kerül színpadra.
Sokat hallottam a Mohácsi testvérekről, így izgatottan és kíváncsian vártam a közös munkát. A darab különlegessége, hogy tulajdonképpen mindenki, az egész társulat részt vesz benne, többen két szerepet is játszunk, miközben mindenki főszereplő. Ráadásul komoly feladatot ad felszínre hozni a szerepekben rejlő humort és mélységet, mivel nincsenek benne egysíkú figurák. Nagy kihívás, izgalmas szakmai utazás, örülök neki.
A legtöbbet foglalkoztatott színészek egyike vagy, hogy lehet ennyit játszani a kiégés veszélye nélkül?
Szeretni kell azt, amit az ember csinál. A színészek általában két dologra panaszkodnak: amikor kevés a munka és amikor sok. Én annál jobban érzem magam, minél többet foglalkoztatnak, mivel szükségem van arra a stabilitásra, amit a színház ad, és az érzésre, hogy volt értelme ezt a pályát választani. Magánemberként sem szeretem az üresjáratokat. Az elmúlt évadban változatos szerepeim voltak: Bardolf A windsori víg nőkben, Dick a Játszd újra, Sam! című darabban, komáromi lakos az Az elátkozott család című drámában. Emellett áthoztuk az előző évadból az Úri murit, amelyben Szakhmáry Zoltánt, a mintagazdaságról álmodozó földbirtokost alakítom, akit egy idő után örvényként húz le a közeg, az anyagi problémák és a kilátástalanság. Összetett, hálás szerep. Ami külön öröm számomra, hogy a nézőkben a legjobban a Veszprémi Petőfi Színházzal koprodukcióban színre vitt Táncórák főszereplőjének, Evernek a megformálása maradt meg.
A szakma is nagyra értékelte, ami nem meglepő, hiszen legalább annyira emlékezetes alakítást nyújtottál benne, mint Dosztojevszkij A félkegyelműjében.
Mindkét szerep mögött komoly, megfeszített, de teljesen eltérő színészi megközelítésből fakadó munka van. Miskin herceg figurája belülről építkezik, finom rezdülésekből, csendekből, míg Mark St. Germain Táncórák című darabjában Ever, akinek a karaktere autista spektrumzavarral küzd, egészen másfajta érzékenységet igényelt. A darabot eredetileg a New York-i Broadwayn mutatták be, nálunk, Gál Tamás, a darab rendezője, Kiss Szilvia, Varga Emese és jómagam átdolgozásában került színpadra. A bulvárosabb elemeket elhagytuk, igyekeztünk a történet mélyebb rétegeire koncentrálni, egyfajta érzékenyítő színházat csinálni, ami különösen nagy felelősséget rótt rám. A szerep hiteles megformálásban sokat segítettek a Veszprémi Autista Szövetség tagjai, a velük való beszélgetések, megfigyelések nélkül nem tudtam volna ilyen pontosan árnyalni a karaktert. Kiss Szilviának viszont egy nagyon izgalmas szerep jutott, hiszen mindamellett, hogy egy fizikailag és lelkileg is sérült táncosnőt játszott, ő hozta a színeket, az érzelmi dinamikát. Remélem, lesz még alkalmunk játszani ezt a darabot, mert nagyon jó.
Megnehezíti vagy megkönnyíti a színészek helyzetét, hogy a társulat állandó rendező hiányában mindig vendégrendezőkkel dolgozik? Most eltekintve attól, amikor Gál Tamás vagy Matusek Attila vállalja ezt a szerepet.
Izgalmasabb, hiszen minden próbafolyamat újat hoz, kicsit minden alkalommal „újratanuljuk” a szakmát. Mindig jó új tanártól tanulni, s én ezért nagyon hálás vagyok, mert remek lehetőség a fejlődésre. Persze vannak visszajáró vendégrendezők is, mint például Martin Huba, Bagó Bertalan, Béres Attila vagy Telihay Péter, utóbbi hosszabb szünet után Az elátkozott család című darab rendezésére jött vissza. Ennek az az előnye, hogy a korábbi közös munkák során szerzett tapasztalatokra építhetünk, már tudjuk, milyen elvárásokkal, rendezői munkamódszerrel, kommunikációval, viszonyulással kell számolnunk. Az új hatások pedig kimozdítanak minket a komfortzónánkból, így, mivel egy-egy előadás megszületése óriási csapatmunka eredménye, közben egymástól is tanulunk. A komáromi színház társulata, ha a számokat nézzük, kicsi, viszont, ha a tehetséget, akkor nagy. Legalábbis én így látom. Sőt, sokat lehet tanulni a fiataloktól is, akik a főiskoláról jönnek hozzánk vendégszerepelni. Ők igencsak fel tudnak minket rázni. Hozzák magukkal a lelkesedésüket. A próbákra elsőként érkeznek, a leghamarabb tudják a szöveget, a helyzeteket és a koreográfiát, és ezzel rámutatnak: nem szabad hagynunk, hogy ez a tűz kikopjon belőlünk.
Görbe tükröt tartanak elétek?
Azt azért nem mondanám. Bennem ugyanúgy ott van a hév. Még akkor is, ha nem éppen rám szabták a szerepet, és emiatt ki kell lépnem a komfortzónámból. Az ilyen helyzetekre igyekszem kihívásként tekinteni. Sokkal nehezebben viselem azt, amikor meg kell küzdenem egy karakterrel, amikor úgy érzem, mellékvágányon járok, mert természetemből fakadóan mindent azonnal akarok megoldani. Közben pedig tudom, hogy a próbafolyamat pont azért tart öt-hat hétig, hogy legyen időnk megismerni, kibontani a karaktert, és szépen összeálljon bennünk a szerep. Szerencsére mi összetartó társulat vagyunk, ha valaki ilyen szempontból nehezebb helyzetbe kerül, ott vagyunk egymásnak. Ez sokat számít.
Tizenöt évvel ezelőtt Tóth Tibor, a színház akkori igazgatója hívott a társulathoz. Azóta sokat változott a színházról és a színészi pályáról alkotott elképzelésed?
Kiskoromtól fogva színész akartam lenni. Amikor elhoztak minket az iskolából előadásra, mondtam a tanáraimnak, hogy én itt szeretnék színész lenni, ezeken a deszkákon szeretnék játszani. A mai napig fantasztikus érzés, hogy ez beteljesült, és olyan kollégákkal játszhatom, akikre gyerekként is felnéztem. Talán ebből a mély tiszteletből eredően kezdetben nagyon erős volt bennem a megfelelési kényszer, de a társulat támogatásának köszönhetően fokozatosan „lehullottak a bilincseim”, ami érezhető a játékomon is. Persze ez nem jelenti azt, hogy hátra lehet dőlni, hiszen egy színész sosem kész.
Nem is volt olyan bemutató, amelynek a végén képzeletben megveregetted a saját vállad?
Volt, de nem csúszhatok abba a kényelmi pozícióba, hogy holnap ne teljesítsek ugyanúgy, vagy még jobban. Mercutio a Rómeó és Júliában és a már említett Miskin herceg sokáig mérceként szolgált számomra. Nem akartam alább adni. Ma már úgy érzem, ha ugyanúgy játszanám el ezeket a szerepeket, mint akkor, nem lennék elégedett magammal. Az újabb és újabb rétegek, amiket egy szerepben felfedezhetek, tartják ébren bennem a szakmai kíváncsiságot.
A maximalizmust Martin Huba plántálta beléd, aki az osztályfőnököd volt az egyetemen, vagy már otthonról is ezt hoztad magaddal?
A maximalizmusomat nagyban köszönhetem édesanyámnak, aki arra nevelt minket, hogy ha bármit is csinálunk, azt mindig százszázalékosan tegyük. Ezt sokáig nem is tudatosítottam, mert az alapiskolában és a gimnáziumban nem kellett megküzdenem a jó jegyekért. Ha odafigyeltem az órán, otthon már nem kellett tanulnom. Ölembe hullottak az eredmények, a tanári és igazgatói dicséretek. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemről viszont az első rostánál kipenderítettek. Jogosan, ugyanis nem készültem fel. Azt hittem, a szavalóversenyek sikerei elég alapot adnak. Hogy ne lógjak a levegőben, nagybátyám tanácsára a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színészképző stúdiójába jelentkeztem. A hároméves képzés után újra megpróbálkoztam az egyetemmel. Abban az évben Gálffi László indított osztályt. A második körben kiestem. Lógó orral mentem haza Csatára, és egy évig próbáltam megfejteni a kudarc okát, kitalálni, merre és hogyan tovább. Végül bekopogtattam Tóth Tiborhoz, a Komáromi Jókai Színház akkori igazgatójához, s ő tanácsolta, hogy próbálkozzam Pozsonyban. Jelentkeztem. Szerencsémre nem ismertem a szlovák színházi világot, nem tudtam, kinek kellene megfelelnem, kitől tartanom, így nem görcsöltem rá a felvételire. Sikerült bekerülnöm Martin Huba induló osztályába. Nagyon rendes volt velünk, szakmailag és emberileg is sokat tanulhattunk tőle, de magasra tette a lécet rendesen.
Mintagyerek voltál?
Dehogyis, csak otthon nem volt okom lázadni. Egyszer anyuval otthon ültünk, tizenhét éves voltam, és azt mondtam neki: „Hosszú hajam van, szakadt farmerben járok, mint egy hippi, de csak azért, mert ez tetszik. Szeretnék végre lázadni.” Anyukám erre azt kérdezte: „Fiam, mi ellen akarsz lázadni?” – „Hát, mondjuk mondhatnád azt, hogy nem cigizhetek…” Erre ő: „Jó, akkor mostantól nem cigizhetsz!” – „Márpedig én most akkor is kimegyek az udvarra, és rágyújtok!” Ez volt életem legnagyobb lázadása. A gimiben már más volt a helyzet. Az igazságérzetem túltengett, és ezzel megkeserítettem néhány tanár életét. Ez a mai napig megmaradt, nagyon bántja a lelkemet, ha azt érzem, hogy valaki nem őszinte, vagy nem úgy viszonyul hozzám, ahogy az elvárható lenne. De ez nem lázadás, sokkal inkább érdekérvényesítés.
Társulatvezetőként szükség esetén kiállsz a kollégáidért is?
Igen, kiállok, bár nem feltétlenül konfrontatív módon. Van, amikor kompromisszumot kell kötni, nem lehet fejjel menni a falnak. A színházunk társulata tizennégy főből áll, sokfélék vagyunk. Nagyon sokat tanultam Olasz Pityutól, aki lemondásáig öt évet töltött ebben a funkcióban, és a mai napig kikérem néha a véleményét. Nagyon jólesett, hogy a társulat bizalmat szavazott nekem. Ez a feladat valójában arról szól, hogy hidat képezzek a társulat és a vezetőség között, illetve megszervezzem a vendégszerepléseink szakmai részét. Passzol hozzám ez a szerep, mert abszolút csapatjátékos vagyok, szeretek közösségben lenni, együtt gondolkodni, együtt dolgozni.
Nehéz lehet a színház iránti elhivatottságoddal összeegyeztetni a családi életet, hiszen a család is komoly felelősséget ró az emberre.
Igyekszem úgy megszervezni a napjaimat, hogy délután velük tudjak lenni. Marci kilencéves, Berci kettő és fél, és ha csak tehetem, én megyek értük iskolába, óvodába. Nekem fantasztikus gyerekkorom volt. Bár a szüleim elváltak, sosem éreztem, hogy „csonka családban” nőttem fel. Mindig azt éreztem: a mi családunk a legegészebb. A mai napig nagyon erős a szövetség köztünk édesanyámmal és a nővéremmel. Apaként már látom, mekkora felelősségünk van abban, hogyan alakul ki a gyerekek értékrendje, hogy milyen emberré válnak. Próbálom továbbadni azt, amit én édesanyámtól „apaként” kaptam. Kisebb-nagyobb sikerekkel, mert a fiúk néha csapdába csalnak. Amikor a saját érveimmel érvelnek, szinte én szólok belőlük. Ilyenkor nagyon büszke vagyok rájuk. Feleségemmel, Emesével szülőként is nagyon egyformán gondolkodunk, ami kulcsfontosságú. Csak így tudunk következetesek lenni. Mindent meg tudunk beszélni, mély témákat is, ami számomra rendkívül fontos. Annak pedig különösen örülünk, hogy a fiaink jó testvérek. Mindent önzetlenül megosztanak egymással, és azt látni, hogy ebben az önző világban milyen szeretettel tudnak egymáshoz viszonyulni, fantasztikus érzés.
Egyre több fiatal szorongva néz a jövőbe, emiatt nem is mernek családot vállalni, vagy ha igen, folyamatosan ott van bennük a félelem: milyen világ vár majd gyermekeikre, miután a korábban viszonylag stabilnak és békésnek hitt világrend repedései már megmutatkoztak. Foglalkoztatnak ezek a gondolatok?
Borzalmas irányba megy a világ. Az emberek átgázolnak egymáson, nem törődnek egymással. Ott tartunk, hogy az emberiségnek kellene példát vennie a méhektől, akik védik egymást, összetartanak. A politika soha nem foglalkoztatott, még baráti beszélgetésekben is kerülöm. Mindig arra törekedtem, hogy ne engedjem beszűrődni a saját világomba, mert nem akarom fenyegetettnek érezni magam. Viszont nem tudom elkerülni, és zavar, hogy megosztja az embereket. Kiveszőben van a vitakultúra, a fotelharcosok a közösségi oldalakon pedig olyan mélységekbe süllyednek, ami rombolja a lelkeket. Közben ott munkál bennem a kérdés: milyen lesz a világ, ha ilyen tempóban embertelenedik el, mire a gyerekeim felnőnek? Ez a bizonytalanság, a semmi jóval nem kecsegtető jövőkép apaként engem is nagyon aggaszt.
Ezért nem használod a közösségi médiát?
Ha végignézünk az emberiség fejlődésén – a barlangrajzoktól a zenén, a művészeteken át a beszéd és az írás megjelenéséig –, a kultúra mindig alapvető szerepet játszott az empátia, a kritikai gondolkodás és az identitás alakulásában. A közösségi média viszont felgyorsítja a kultúra értékvesztését és felületessé teszi az emberi érzelmeket. Igaz, talán többet olvasnak és írnak az emberek, mint korábban, de az instant tartalmak a mélyebb olvasás és művészetbefogadás rovására mennek. Felszínessé válnak és gyengülnek az emberi kapcsolatok. Már nem igazán vagyunk kíváncsiak egymásra. Társaságban gyakran látni, hogy miközben látszólag beszélgetnek, a kezükben ott a telefon, és üzenetekre válaszolnak, chatelnek. Szerintem ez a világ egyik legnagyobb tiszteletlensége. A közösségi oldalak csak elveszik az ember idejét, lehúzzák. Nekem sokat jelent, amikor a barátaimmal leülhetünk beszélgetni, odafigyelve egymásra, megélve a pillanatot. Instagramon egyébként fent vagyok, bár nem túl aktívan. Annyi előnye van, hogy nincs kommentháború, a hátránya viszont az, hogy ugyanolyan hamis, idealizált képet nyújt, mint a Facebook. Arra azonban nagyon vigyázok, hogy ne tegyem kiszolgáltatottá a családomat, a gyerekeimet, ezért róluk olyan képet, amelyen felismerhetők, egyáltalán nem posztolok.
Nem vagy aktív az online térben, emellett köztudott, hogy nem jársz szereplőválogatásokra. Akkor hogyan talált rád Miloslav Luther filmrendező a tavaly a mozikban és a szlovák televízióban is nagy sikerrel bemutatott Alvó számla forgatása előtt?
A színház oldalán szúrt ki, majd megkereste Szabó G. László újságírót, hogy mit gondol, alkalmas lennék-e a szerepre. Miután biztatta, Luther elhívott egy beszélgetésre. Elképesztően szimpatikus volt. Aprólékosan elmondta, mit várna el tőlem, milyennek képzeli el a német tisztet, akit alakítanom kellene. Mire a megbeszélés végére értünk, egy görcs voltam, annyira azt éreztem, hogy ezzel a rendezővel nagyon szeretnék együtt dolgozni. Még az sem tántorított el, hogy a filmben végig németül kellett beszélnem. A nővérem, a feleségem és a Google fordítója korrepetáltak. Ha nem én lettem volna a szövegtanulás elszenvedő alanya, egészen biztosan viccesnek találtam volna. Így viszont csak azt éreztem: egy ilyen kaliberű rendező, egy ilyen nagyszerű stáb előtt nem bukhatok el, nem vallhatok kudarcot. A forgatás rendkívül jó hangulatban zajlott. A mai napig eszembe jut, milyen jó lenne még egyszer megélni ezt, minden nehézségével és szépségével együtt. A stáb több tagjával azóta is tartom a kapcsolatot. Castingokra azonban továbbra sem járok, nekem ez nem megy. Valószínűleg ezen is túl tudnám tenni magam, ahogy sikerült túllépnem azon is, hogy Zalaegerszegen stúdiósként az énektanárnő miatt teljesen befeszültem az énekléstől. Aztán Komáromban zenés mesedarabokban kellett énekelnem, és annyi biztatást kaptam, hogy a régi szorongató érzéseket el tudtam engedni. Ma már örömmel várom a zenés produkciókat, az idei évadban nem is lesz belőlük hiány.
A színházi munka intenzív jelenlétet és érzelmi energiát kíván. Mi jelent számodra valódi kikapcsolódást, feltöltődést?
Amikor a családommal vagyok. Nekem ők mindennél fontosabbak. Semmihez sem fogható érzés, amikor este én olvashatok a gyerekeknek mesét. Marci fiam így tanult meg olvasni még iskoláskora előtt – rákérdezett egy-egy betűre, és szépen összerakta a fejében. Ma már gyakran bevonul a szobájába egy-egy könyvvel. Ilyenkor magamat látom benne, ahogy fiatalon faltam a könyveket. Főleg a beatirodalmat, nagy kedvencem volt Walt Whitman, Jack Kerouac, Csörsz István és Ginsberg. Otthon van egy paravánnal ellátott bábszínházunk is, és hol a fiúk játszanak nekünk, hol mi nekik. Egy gyereknek akkor lesz kiegyensúlyozott és örömteli a gyerekkora, ha a szülei elég minőségi időt töltenek vele, ha minden napra jut valami közös élmény, és most nem nagy dolgokra gondolok. Szeretném, ha ők is olyan érzelmi biztonságban nőnének fel, mint amit én kaptam otthon. Igyekszem jó apa lenni, a gyerekekkel közösen tanulom a szülőséget.
Janković Nóra
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
