Canterburyi Szent Anzelm bencés szerzetesre, püspökre és egyháztanítóra emlékezünk liturgikus emléknapján, április 21-én.
A keresztény középkor egyik legkiválóbb gondolkodója, egy új kor kezdetének hírnöke volt, amelyben hihetetlenül fellendültek a szellemtudományok Nyugaton, előkészítve a 13. századi skolasztika kivirágzását; Szent Anzelmet ezért a „skolasztika atyjaként” tartják számon. Ugyanakkor mélyen hatott az újkori filozófiára is Proslogion című elmélkedésében kifejtett istenérve révén, amelyet Kant óta „ontológiai istenérvként” emlegetnek, és amely Descartes-ot követően a modern filozófiai gondolkodás egyik gyújtópontjává lett.
Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta (akkori nevén: Augusta) városában született, ahol nemesi családjának kastélya volt. Ott kezdte el tanulmányait, először egy tanító felügyelete alatt, később pedig a helyi bencés iskolában. Édesanyja halála után kénytelen volt elhagyni a szülői házat, mivel apjával megromlott a kapcsolata. Három évet töltött Burgundiában, ahol rokonai fogadták be. Innen Normandiába ment, hogy az akkor Európa-szerte híres Lanfrank szerzetes iskolájában tanuljon tovább. Huszonhét évesen belépett a nem sokkal korábban alapított beci (ma Bec-Hellouin a franciaországi Normandiában) bencés kolostorba, ahol a tanítómestere volt a közösség priorja. Hódító Vilmos hamarosan a Caenban újonnan alapított apátság apátjának nevezte ki Lanfrankot, és Anglia meghódítása után a canterburyi érseki székbe ültette. Anzelm lett a beci szerzetesközösség priorja, 1078-ban, negyvenöt éves korában pedig megválasztották apátnak.
1093-ban II. Vilmos angol király, Hódító Vilmos fia az elégedetlenkedő és lázadásra kész nemesek követelésére canterburyi érseknek nevezte ki. Az érseki szék ekkor már évek óta üresen állt, és a király kizsákmányoló uralmának volt alávetve. Anzelmnek haláláig kemény harcot kellett vívnia az Egyház szabadságáért az angol monarchia képviselőivel, előbb II. Vilmos, majd I. Henrik királlyal. Anzelm életének kockáztatásával is ellenállt a királyi abszolutizmusnak, és a hűbéri szolgai alávetettség helyébe új társadalmi rend, az „amica libertas” (szabadságon alapuló baráti viszonyok) bevezetését szorgalmazta. Kétszer is kénytelen volt száműzetésbe vonulni. II. Paszkál pápának küldött levelében így írt: „Nem félek a száműzetéstől, sem a szegénységtől, sem a kínzásoktól, sem a haláltól, mert az Isten segítségével minderre kész a szívem az apostoli szék iránti engedelmességemért és Anyám, Krisztus Egyházának a szabadságáért.”
A száműzetésben is folytatta írói és apostoli tevékenységét; részt vett a Bari Egyetemes Zsinaton, ahol a görög egyháznak a Szentlélek származásával kapcsolatos tanítását vitatták meg. Második száműzetése után, amely három évig tartott (1103–1106), végleg visszatért Angliába, miután sikerült rábírnia a királyt az egyházi törvények tiszteletben tartására. II. Paszkál pápa és I. Henrik egyezsége révén térhetett vissza Canterburybe. Itt halt meg 1109-ben.
Anzelm aránylag keveset írt; első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070–1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében érte el tetőpontját a Monologionban és a Proslogionban. E művek Anzelm érett filozófiáját tartalmazzák, egyebek mellett az ontológiai istenérv megfogalmazását. Ezt követő írásaiban az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta. Legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre.
Egész életében a hit és az ész viszonyával foglalkozott, a keresztény hit misztériumait igyekezett érthetővé tenni. Ezzel hármas célt akart megvalósítani: az ész útján is bebizonyítani a keresztény hit igazságait a hitetlenekkel és gúnyolódókkal szemben, megerősíteni és szilárdan megalapozni a hívők hitét, és végül átadni azt az örömet, amellyel a hitnek az értelem útján való megközelítése ajándékozza meg az embert.
Anzelm nagy hangsúlyt fektetett a Szentírás olvasására; Isten szavát nyugodt körülmények között, elmélyülten kell tanulmányozni – ajánlotta. Írásaiban nem válik külön a tudás és a vallásos áhítat, a teológia és a misztika. Legismertebb műve, a Proslogion egyszerre imádság és annak a vágynak a tükröződése, hogy Isten arcát szemlélje.
1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte a szenttéavatási eljárás előkészítő vizsgálatait; amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, Anzelm ügye feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban egyháztanítóvá nyilvánították Anzelmet. Ünnepét 1688-ban vették föl a római naptárba, április 21-re.
Istenünk, aki Szent Anzelmnak megengedted, hogy kutassa és hirdesse bölcsességed mélységeit, kérünk, küldd a hitet értelmünk segítségére, hogy amit hinnünk parancsolsz, annak szívünk érezze édességét!
Forrás: Diós István: A szentek élete; Magyar katolikus lexikon
Fotó: Wikipedia
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
