2024 augusztusában jelent meg olaszul Ferenc pápa Levél az irodalom szerepéről a képzésben című apostoli levele, amelyben „az olvasás iránti megújult szeretetre” kíván ösztönözni. A levelet magyarul 2025 májusában, egy hónappal a Szentatya halála után adta ki a Szent István Társulat, Tőzsér Endre SP fordításában.
A dokumentumban Ferenc pápa kiemeli: egy remekül megírt könyv „oázist nyújthat, amely távol tart minket más, kevésbé építő döntésektől”, és „a fáradtság, a harag, a csalódás vagy a kudarc pillanataiban, amikor az ima önmagában nem segít megtalálni a belső nyugalmat”; segíthet átvészelni a nehéz pillanatokat és „megtalálni a lelki békét”.
Levelével a Szentatya gyökeres szemléletváltást szeretne javasolni a tekintetben, hogy az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani az irodalomra a papjelöltek képzésében, érvényre juttatva a német jezsuita teológus, Karl Rahner által megfogalmazott felismerést a pap és a költő közötti mély lelki rokonságról.
A pápa egyetért René Latourelle francia teológussal:
Az irodalom az élet, mely akkor ébred öntudatára, amikor a kifejezésmód összes eszközét igénybe véve eléri a kifejezés teljességét”. Az irodalomnak tehát ahhoz van köze, amire mindannyian vágyunk az élettől, mivel szoros kapcsolatban áll konkrét létünkkel, annak lényegi feszültségeivel, vágyaival, jelentéseivel.
Ferenc pápa ezt már fiatalon megtanulta tanítványaitól: 1964–1965-ben irodalmat tanított a Santa Fében egy jezsuita iskolában. Kötelező olvasmány volt Corneille El Cidje. A diákoknak nem tetszett, és azt kérték, hadd olvashassanak García Lorcát. Ezért Jorge Mario Bergoglio úgy döntött, hogy a tanulók tanulják otthon az El Cidet, az órákon pedig kortárs írókkal, költőkkel foglalkoznak, akiket a fiatalok jobban kedvelnek. Ám ahogyan olvasták ezeket a műveket, általánosságban is kedvet kaptak az irodalomhoz, a költészethez, és áttértek más szerzőkre is. A Szentatya meggyőződése, hogy
Levelében Ferenc pápa leszögezte: egy olyan hívő számára, aki őszintén párbeszédre törekszik kora kultúrájával, vagy egyszerűen csak a konkrét emberekkel, az irodalom nélkülözhetetlenné válik. A II. Vatikáni Zsinat okkal állapítja meg: „az irodalom és a művészetek arra törekszenek, hogy kifejezzék, milyen az ember”, és „szemléltessék nyomorúságait és örömeit, szükségleteit és képességeit”. Az irodalom az élet mindennapjaiból indul ki, annak olyan valós szenvedélyeiből és történéseiből, mint „a cselekvés, a munka, a szerelem, a halál és minden regényes dolog, ami az életet betölti”.
A Szentatya idézi a nagy argentin írót, Jorge Luis Borgest, aki azt mondta diákjainak: „a legfontosabb az olvasás, az irodalommal való közvetlen kapcsolatfelvétel, az elénk táruló élő szövegben való elmélyülés, nem pedig az eszmék és a kritikai megjegyzések rögzítése”. Borges azzal magyarázta diákjainak ezt a meggyőződését, hogy eleinte talán keveset értenek abból, amit olvasnak, de mindenképpen hallgatni fogják „valakinek a hangját”. Ezzel összefüggésben
ami az önmagunkkal és az Istennel való kapcsolatunkat is negatívan befolyásolja, bármennyi teológiát vagy pszichológiát tanultunk is.
Ferenc pápa szerint a Nobel-díjas angol költő és drámaíró, Thomas Stearns Eliot – akinek a kereszténység korunkat jelentősen meghatározó irodalmi műveket köszönhet – joggal mutatta be a modern vallási válságot úgy, mint egy széles körben elterjedt „érzelmi képtelenség” válságát. A valóság eme fényében a hit problémája ma elsősorban nem az, hogy többé vagy kevésbé hisszük-e a tantételeket – sokkal inkább az, hogy sokan képtelenek elérzékenyülni Isten előtt, megilletődni a teremtett világtól, meghatódni a többi embertől. Adódik tehát a feladat, hogy gyógyítsuk meg és gazdagítsuk érzékenységünket, fogékonyságunkat. Ez a magyarázata annak, hogy amikor a Japánból tett apostoli útjáról visszatérve megkérdezték Ferenc pápától, mit tanulhat a nyugati világ a keletiektől, azt válaszolta:
Idézi a pápa a francia költő és drámaírót, Jean Cocteaut, aki azt írta honfitársának, a katolikus filozófus Jacques Maritainnek: „Az irodalom lehetetlen, ki kell lépnünk belőle, de hiába próbálunk az irodalom segítségével kilépni belőle, mert csak a szeretet és a hit teszi lehetővé, hogy kilépjünk önmagunkból.” A Szentatya fölteszi a kérdést: „De vajon tényleg kilépünk-e önmagunkból, ha mások szenvedései és örömei nem forrósítják fel a szívünket? Én inkább azt gondolom, hogy keresztényként semmi sem közömbös számomra, ami emberi.”
Ferenc pápa megvilágítja: az irodalmi szó mozgásba hozza, felszabadítja és megtisztítja a beszédmódot, megnyitja saját további kifejezési és felfedezési lehetőségei előtt, befogadóvá teszi az emberi szóban otthonra találó Szó számára, „nem akkor, amikor az emberi szó már teljes, végleges és teljes tudásként értelmezi önmagát, hanem amikor figyelve hallgató és várakozó virrasztássá” válik arra, aki jön, hogy „újjáteremtsen mindent”, ahogyan azt a Jelenések könyve írja (21,5). A pap is fel van ruházva a „megnevezésnek”, az értelemadásnak ezzel az eredeti feladatával, hogy a teremtett világ és a Szó közötti közösség megvalósulásának eszközévé váljon, és fel van ruházva a képességgel, hogy az emberi lét minden aspektusát megvilágítsa.
„s ebből egy olyan hivatal születik, amely a meghallgatásra és az együttérzésre összpontosít, egy olyan karizma születik, amely felelősséget vállal, az igaz és a jó olyan látásmódja születik, amely szépségként tárul fel”.
Ferenc pápa szerint mindenképpen meg kell hallgatnunk a költő Paul Celan ránk hagyott szavait: „Aki megtanul igazán látni, az a láthatatlanhoz kerül közelebb.”
Ferenc pápa: Levél az irodalom szerepéről a képzésben
Szent István Társulat, 2025
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Szent István Társulat, Vatican News
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
