Az ember és műve – Előtanulmányok a monográfiához címmel augusztus végén kétnapos konferenciát tartottak a kilencven évvel ezelőtt született zenetörténész, népzenekutató, karnagy Dobszay Lászlóra emlékezve. A nemzetközi hírű zenetudósról lányával, a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékét vezető Dobszay Ágnessel beszélgettünk.
– Édesapja hogyan köteleződött el a gregorián mellett?
– Először gyerekkorában került kapcsolatba a gregoriánnal, Gyulán, a templomban orgonálva. Tizenkét éves volt, amikor a család Budapestre költözött; nagyapám a Heim Pál Kórházba került, ahol később igazgató főorvos lett. Apám a bencés gimnáziumba járt. Időközben felfigyelt rá Kodály Zoltán, aki a tehetséggondozás jegyében egyedüliként felvette a zeneakadémiai előkészítő osztályba, ahol a hangszeroktatáson túl zeneszerzésre is tanították. Sok mindent elsajátított e pár éves képzés során, majd Viski János tanítványa lett a zeneszerzés szakon. Ahogy a vele készült interjúkban is elmondta, akkoriban szorgalmasan írta a különböző darabokat. Nemcsak etűdöket, vonósnégyest, hanem oratóriumot is komponált; az egyik vizsgadarabja egy vonószenekarra írt concerto volt.
Ezek a művek részben elvesztek, másokat megtaláltunk, Gémesi Géza jóvoltából párat ki is adtak közülük, sőt, a vonósnégyesét már többször előadták. Ez a vizsgaműve 1956-ban született, kicsit Bartók első vonósnégyesének hatására.
Olyan életmű, mint Bartóké nem sokaknak adatik meg, ezért jobbnak látta, ha mással kezd foglalkozni. Ugyanakkor nem hagyott fel teljesen a komponálással, a hagyatéka átnézésekor előkerültek fiatalkori zsengéi, kórusművek, zongoradarabocskák, zsoltárfeldolgozások…
Ha rááll, bizonyára neves zeneszerző válhatott volna belőle, végül mégis inkább a pedagógusi pálya mellett döntött.
Amikor befejezte a Zeneakadémiát, a minisztérium állásokat ajánlott a végzősöknek. Megkérdezték, hova menne, és ő a tanárságot választotta; éveken keresztül szolfézst és zeneirodalmat tanított a 6. kerületi zeneiskolában. E tevékenységének kikristályosodása lett A hangok világa című, hat részből álló tankönyvsorozat. Még a kötetek írása közben Kodály – mint korábbi tanára – azt ajánlotta neki, hogy csatlakozzon az MTA Népzenekutató Csoportjához, kapcsolódjon be a Rajeczky Benjamin vezette munkákba. Édesapám tulajdonképpen a népzenén keresztül jutott el a gregorián kutatásához. Kodálynak és Rajeczkynek az volt a meglátása, hogy a népzene és a középkori zene fennmaradása szorosan összefüggött. Azóta ezt más országokban is felfedezték, de akkor még újdonságnak számított. A népzene többek között a népénekek formájában beépítette, tovább éltette a középkori zenét. Apám így főleg Rajeczky hatására kezdett foglalkozni a gregorián énekkel.
– Bartók, Kodály, Lajtha népzenekutató, megőrző és továbbadó tevékenységéhez hasonló volt az a munka, amit a gregorián terén az 1969 és 2011 között működő Schola Hungaricával végzett?
– A Schola Hungarica létrejötte tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, az első felkérés ugyanis egy konferenciához időzített illusztrációs lemez elkészítéséről szólt. Vagyis ez az együttes akkor még egy tanítványokból, kispapokból összeálló „ad hoc” kórus volt. Az első – Hungaroton által kiadott – lemez viszont akkora sikert aratott itthon és külföldön, hogy idővel egyre több felkérés érkezett koncertekre, külföldi turnékra, további lemezekre vonatkozóan. Szendrei Janka közreműködésével hivatalosan 1974-ben alakult meg a Schola Hungarica. Az 1976-os franciaországi turné fontos állomása volt az együttesnek, akkor jutott ki a kórus először Nyugatra. Ott is készült egy – itthon azóta sem kapható – felvétel, amelynek szintén nagy visszhangja lett.
– Ötvenhét lemezfelvétel készült a kórus közreműködésével, amelyekben a hazai és a nemzetközi gregorián anyagot dolgozták fel.
– Kezdetben a magyar gregoriánum minél teljesebb, ünnepkörök szerinti rögzítése volt a lemezsorozat elsődleges célja. A hetedik rész akkor készült el, amikor Göncz Árpád patronálásával megjelent itthon az – időközben Törökországban előkerült –Isztambuli antifonálé hasonmás kiadása. Ez a hét lemez tartozik egy ciklusba. A Zenetudományi Intézetben folytatódott a Rajeczky Benjamin, Szendrei Janka, Dobszay László vezette kutatómunka. A gregorián zenék összehasonlításán túl rendre újabb források bukkantak fel, egyre gazdagodott a gyűjtött anyag, így speciálisabb területek felé is ablakot nyitottak. Azt nem mondhatjuk, hogy mindent felvettek abból, ami a magyar kódexirodalomban szerepel, már csak azért sem, mert szerencsére azóta is kerülnek elő korábban nem ismert vagy nem kutatott dokumentumok. Most például Szoliva Gábrielnek sikerült a zágrábi könyvtárban megtalálnia egy eddig elveszettnek hitt kódex lapjait. Ebből itt, az egyházzene tanszéken készítettünk egy CD-t, amely Gábriel rövidesen megjelenő könyvének melléklete lesz. Ez azt mutatja, hogy a „magyar állomány” is folyamatosan gyarapszik. A Schola Hungarica sorozata aztán kibővült, megszólaltatva a középkori és reneszánsz Európa nagy kultúrköreinek egyházi zenéjét.
– Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy a gregorián megközelítése, illetve énektechnikája kapcsán milyen élénk vita zajlott a gregoriánkutatás két nagy alakja, Béres György és Dobszay László között. Röviden összefoglalva, mi a két, évtizedeken át ütköztetett nézet lényege?
– Béres atya a szemiológus nézőpontot képviseli, ami a megmaradt legrégebbi kódexek jelrendszeréből indul ki. Ezzel az a probléma, hogy nagyon kevés 10–11. századi kódex létezik, s a nagy részük nem is kottás, csak neumás, azaz jelzeteket tartalmazó. Ráadásul számos olyan jelet is használtak a lejegyzők, amelyek területenként különböztek; egy francia kódexben például mások a mellékjelek, mint egy északolaszban. Vagyis nem mondhatjuk ki, hogy Európában (csak) így énekelték a gregoriánt. Ez az irányzat erősen ragaszkodik a legkorábbi kódexekben rögzítettekhez. Különféle teóriák születtek a mellékjelekkel kapcsolatban is, amelyek nem hangokat, hanem hosszabbítást, rövidítést, hangsúlyt, mellékhangsúlyt és egyebeket jelölnek. A szemiológusok között is máig tart a vita arról, melyik mit jelent a különböző kódexekben. Nyilván a magyar gregorián megszólaltatása szempontjából a francia vagy az olasz kódexek nem szolgáltathattak mintát.
Egyrészt területenként eltérő; van pentaton meg diaton dialektus. Egyes körzetekben sajátos zenei anyagok alakultak ki. A 11–12. században nehéz lett volna zenei téren kölcsönös kontaktust tartani francia, itáliai, spanyol, német püspökségekkel; nem volt központilag meghatározott döntés a gregorián éneklésével kapcsolatban. Minden régiót egyedi előadói stílus jellemzett, ami még az adott területen belül is különböző lehetett. A szemiológia túlzottan lezártnak, korhoz kötöttnek tekinti a gregoriánt. A „szájhagyományban továbbélő gregorián” elmélete, illetve gyakorlata ezzel szemben azt mondja, hogy a gregorián az évszázadok során folyamatosan alakult, változott, formálódott. Édesapám tartott egy előadást Stockholmban, amelyben azt fejtegette, hogy a gregorián nagy része típusokra, mintákra, modulokra épül. Például egy Alleluja-dallamra az adott ünnepnek megfelelően újabb és újabb szentírási vagy szentektől kölcsönzött szövegeket lehet illeszteni.
– Hogyan él tovább mindaz, amit tanárként, karvezetőként, zenetörténészként az édesapja képviselt?
– Sokféle területen dolgozott párhuzamosan mint pedagógus, kutató, népzenész, egyházzenész, elméleti szakember. Érdemes megemlíteni, hogy Joseph Ratzinger bíborosnak, a későbbi XVI. Benedek pápának személyesen adott át egy olyan könyvet, amelyben a II. Vatikáni Zsinatnak a liturgiára vonatkozó kritikáját fogalmazta meg. Ratzinger bíboros állítólag el is olvasta, és egyetértett a leírtakkal. Édesapámnak komoly fenntartásai voltak a kissé populáris igényű reformmozgalmakkal kapcsolatban. Egyházzenei szempontból számára a legfontosabb az énekelt liturgia volt; mindent innen, a hagyomány, a liturgia oldaláról nézett.
Aki egyházzenével foglalkozik, azzal szemben elvárás, hogy legyen jó zenész, liturgia- és teológiaismerő, jó zenetörténész, tudjon vezényelni, énekelni, orgonálni. A tanszék lefontosabb törekvése, hogy mindezt a tudást kompaktan adja tovább a hallgatóknak.
– Augusztus végén Budapesten zajlott le egy kétnapos konferencia Az ember és műve címmel, amelynek témája Dobszay László személye és zenei öröksége volt. A vele foglalkozó kutatók, előadók milyen témákat érintettek?
– A program megálmodója, Déri Balázs a Dobszay László életében fontos szerepet játszó intézményekbe szervezte a szimpóziumot: a Régi Zeneakadémián, az ELTE Bölcsészettudományi Karán és a Zenetudományi Intézetben tartották az előadásokat.
Az első etap az intézményteremtőről, a zeneszerzőről, a pedagógusról, illetve a Schola Hungarica megalakulásáról és működéséről szólt. Ide tartozik, hogy Dobszay Lászlónak köszönhető a magyar nyelvű gregorián megteremtése; latin szövegű tételek magyar fordításait adaptálta meglévő gregorián típusdallamokra. A konferencia személyesebb része a családdal, a felmenőkkel foglalkozott, a tőle származó, illetve a róla fennmaradt dokumentumok számbavételével. Édesapám az 1980-as évektől kezdve jelentős közéleti tevékenységet folytatott, amelyről öcsém, Dobszay János szólt. Az ELTE kutatója, Földváry Miklós István a magyar liturgikus nyelv megújításában játszott szerepéről tartott előadást. Az utolsó ülésen a népzenekutatót, a zenetudóst mutatták be. Rajk Judit Dobszay László és Göncz Árpád kapcsolatát dolgozta fel, amikor az Isztambuli antifonáléért küzdöttek a török hatóságokkal. Végül Barsi Balázs édesapám és az Egyház kapcsolatáról beszélt.
– Az archívumukban találhatók még megjelenésre váró írások, kiadatlan felvételek?
– Szerencsére még mindig vannak, több területről is. Kovács Andrea gondozásában nemrég jelent meg az a hatszáz oldalas kötet, amely Dobszay László eddig kiadatlan tanulmányait, cikkeit tartalmazza. Édesapámnak fennmaradt továbbá egy kézirata, amelyben Bartók komplex zenei világával foglalkozott a Mikrokozmosztól a Concertóig. E tanulmányát barátjával, Simon Albert karmesterrel folytatott beszélgetések inspirálták. Komoly tudományos könyv lesz belőle sok-sok kottapéldával. Édesapám évtizedekkel ezelőtt lefordította és jegyzetekkel, magyarázatokkal látta el a 15–16. század fordulóján élt Szalkai László esztergomi érsek sárospataki iskoláskönyvét, amelynek van egy hosszú zenei fejezete. Ez a szöveg remekül demonstrálja, hogy abban az időben hogyan tanítottak zenét egy magyar plébániai iskolában. Nagyon tanulságos írás, ugyancsak rengeteg kottapéldával. Az említetteken túl fiatal kollégám, Farkas Domonkos dolgozza fel a maradék dokumentumokat; még nagyon sok van belőlük. A lemezeket illetően: édesapám a halála évében, 2011 júniusában még készített egy felvételt a BMC-nél, ami szintén kiadásra vár. És jó volna, ha egyszer a vizsgamunkaként 1956-ban komponált, jelesre értékelt oratóriuma is előkerülne.
Fotó: Lambert Attila; Dobszay László portréja: Felvégi Andrea
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
