Ebben az évben megemlékezünk a magyar romantika legnagyobb alkotója, a Szózat költője, Vörösmarty Mihály születésének 225. és halálának 170. évfordulójáról. Szilágyi Márton irodalomtörténész, az ELTE 18–19. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének tanszékvezető tanára tanulmánykötetben foglalkozik Vörösmarty műveivel.
Bevezetőjében hangsúlyozza: „Jelen kötet nem kíván fellépni az egész életmű feldolgozásának igényével: saját igényeim és műfaji ideáljaim szerint tehát nem monografikus igényű vállalkozás. Csak az irodalmi életművel, annak is csak egy részével foglalkozik.”
A könyv műelemzések sorozatából felépülő, új összegzés, amely Vörösmarty életművét tekinti át. Mélytanulmányokban mutatja be a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjának főbb műveit.
Az irodalomtörténész szerző elemzi a Zalán futását, A Délszigetet, A romot, A két szomszédvárat, a Csongor és Tündét, Vörösmarty egyéb színműveit, V. Ferdinánd koronázására írott versét, a Szép Ilonkát, a Szózatot, politikai költészetét, az Örök zsidót. A vallás és mentalitás témakörrel összefüggésben vizsgálja antropológiáját, feltárja a Görgey Artúr ellen írt versének szellemi környezetét. Korabeli dokumentumok alapján mutatja be, hogy Vörösmarty 1855-ben bekövetkezett halála után temetése nemzeti ügy lett, annak ellenére, hogy ez az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc bukását követő nyílt önkényuralmi rendszer korszaka volt.
A két szomszédvár című kiseposzt elemezve Szilágyi Márton megállapítja: ez Vörösmarty Zalán futásával indult eposzi korszakának utolsó darabja. Tihamérnak, a főhősnek eltűnik a családja, s ezt azonnal kiirtásként értelmezi, az egymás szomszédságában élő két család hosszú ideje tartó viszályának végső állomásaként. Nem kezd nyomozni, hanem rögtön a bosszú lehetőségét keresi. Tihamér két világ határán áll: először a kereszténység Istenéhez könyörög, majd pogány módra teszi ugyanezt. Ám már az első imája is nagyon különös, hiszen nem Istent szólítja meg, hanem a végtelen eget, amelynek csupán lakója Isten, nem pedig a teremtője. Tihamér istenképébe belefér „egy keresztényi, ószövetségi karakterű, bosszúálló Isten is, s ebben az értelemben a felmutatott feszültség az ótestamentumi és az újszövetségi felfogás között feszül. Azaz a kereszténységen belül is megmutatkozik az a diszharmónia, amely Tihamért feszíti: egy ilyen istenképből szintén hiányozhat az irgalom. A mű dinamizmusa abban áll, hogy a nem keresztény – keresztény ellentétből (kétértékűségből) a kereszténységen belül feloldhatatlan feszültség következik. Mert hisz az, ami (vagyis aki) feloldhatná, az Újszövetségben megjelenő Krisztus, teljesen hiányzik a műből, illetve csak megtagadva említődik”. Szilágyi Márton a kiseposz egyik legnagyobb bravúrjának nevezi Tihamér alakjának átértékelődését: igazságtevő hősből miként válik a bosszú angyalává, s ezzel párhuzamosan a legfőbb ellenség, Káldor hogyan lesz gyilkosból az egyetlen tiszta ember, Enikő önfeláldozó védelmezőjévé.
A Csongor és Tünde című drámai költeményt elemezve az irodalomtörténész kifejti: a legfőbb legyőzendő akadály a két főszereplő „eltérő s eredendően összehangolhatatlan státusában rejlik: egy korlátozott létezésben élő, halandó férfi és egy halhatatlan nő közti szerelem kiépülése és kibontakozása lesz a mű legfőbb tétje”.
Mirigy, a boszorkány alakjával kapcsolatban Szilágyi Márton megvilágítja: nem öregszik, hanem eleve az öregség állapotában van. A gonosz intrikus szerepkörét betöltő Mirigy megítélése jelentősen módosul a dráma egészének kontextusában. Tünde almafája azon a helyen emelkedik, amit Mirigy az első felvonásban Csongor előtt „boszorkánydomb”-nak nevez, azaz a boszorkány minősítés mindkettőjükhöz kapcsolódik, „a földi léten túli létezés két női szerepét mutatja meg”. A boszorkány és a tündér ugyanannak a természetfeletti állapotnak a két aspektusa, „s ebben az értelemben a ’boszorkánydomb’ kifejezés nemcsak azt jelentheti, hogy a hely Mirigyé, hanem akár azt is, hogy az Tündéé – vagy éppen mindkettejüké”. Szilágyi Márton szerint a Csongor és Tünde egyszerre fogható fel „a szerelem apoteózisának, az elválasztva létező világok egyesíthetőségét állító történetnek, amelyben a pillanatnyinak látszó szerelem képes a végtelen időt magába foglalni – s mindezen lehetőségek megkérdőjelezésének is”. A kötet szerzője emlékeztet: a három vándor első felbukkanása még a sikeres, céljait elérő magabiztosságról szólt, a Kalmár és a Fejedelem esetében biztosan, hogy aztán a második felbukkanáskor teljesen megsemmisüljön, míg a Tudósban már a kezdetektől meglévő kételyek elhatalmasodása megy végbe. Csongor útja mindkét lehetőséget tartalmazza: „révbe érése mintha az előző fázissal lenne szinkronban, de úgy, hogy nyugtalanító lehetőségként ott van a harmadik vándor teljes elbizonytalanodása. S nyitott kérdés marad, nincs-e benne a darab lezárásában a vándorok életkudarcának párhuzama Csongor számára is”. Szilágyi szerint ezt erősíti, hogy az Éj monológjának a világ működését feltáró rendje szerint a szerelemnek nincs kitüntetett helye, s a darabot lezáró négy sorban kétszer (a szóösszetételt is beleszámítva háromszor) szereplő „éj” szó fenyegetettséget is sugallhat, nem csak törékeny reményt:
„Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.”
A Szózatot elemezve Szilágyi Márton leszögezi: az 1837-ben megjelent költemény nem csupán Vörösmarty egyik legismertebb és az egyik legjelentősebb hatástörténettel jellemezhető műve, „hanem az újabban kevesebb figyelemre méltatott, retorikus menetű gondolati költészet verstípusát reprezentálja az életművön belül”. A kötet írója Korompay Bertalan nyelvész, irodalomtörténész tanulmányára hivatkozva felhívja a figyelmet arra, hogy a Szózat nyelvileg erősen visszanyúlik Széchenyi Istvánnak az 1830-as években írt műveihez. Az ő írásai jelentik a vers politikai kontextusát, s ezt nem is rejti el a szöveg: „a frazeológia ismerősségét és felismerhető eredetét a Szózat inkább felhasználni kívánja, mintsem elleplezni”. Ennek fordítottjaként Széchenyi műveiben is előfordulnak Vörösmarty-idézetek. Két példa: az „olly sok viszály után” egyik párhuzama Széchenyi Stádiumában a következő: „S ím, ezen összeköttetés megint annak oka, hogy Hunnia annyi viszontagság közt, ti. csekély száma, mostoha s tengerpart nélküli helyzete sat., szóval a természet- és sorsnak annyi mostohasági közt mégis él, s egy szebb jövendőnek s erősb életnek teli bimbóját hordja keblében.” A Szózat „Az nem lehet, hogy annyi szív” sora pedig párhuzamba állítható a Stádium következő gondolatával: „Nem akarom soha hinni, hogy a hazánkat ébresztő közelebbi kettős szomorú lecke minden haszon nélkül süllyedt volna el az idők tengerébe, s hogy annyi kínt, epedést hiába küldött volna a népek legfőbb ura az emberiségre; mert ha az úgy lenne, akkor valóban irigyleni kellene a sírba dűlteket, hogy annyi gyávaságnak ők többé nem leendnek tanúi – de ez lehetetlen! S tudom, sok felébrede s igen megijede! – ennek haszna nem maradhat el.”
A Vallás és mentalitás – Vörösmarty antropológiája című tanulmány részletesen vizsgálja a költő vallásosságát. A szerző kiemeli: nem szabad elfelejtenünk, hogy a költő katolikus vallásban született és abban is halt meg, életének egésze a korszak katolikus intézményrendszerében telt. Mentalitása, műveltsége, viselkedése a katolikus normák szerint alakult. Ismerősei, barátai és a külvilág számára egyaránt teljes joggal jó katolikusnak minősült. Szilágyi Márton megemlíti: Vörösmarty társadalmi megítéléséről, elfogadottságáról tanúskodik, hogy 1832-ben megbízást kapott a kiadójától, Károlyi Istvántól egy katolikus imádságoskönyv lefordítására. A felkérést elfogadta, de hamarosan visszaadta. A tanulmány szerzője szerint a történet minden eleme „igen tanulságos”, maga a megbízás, s az, hogy Vörösmarty először elfogadta azt, éppúgy sokatmondó, mint az, hogy végül is nem akarta és nem tudta elvégezi a feladatot.
Szilágyi Márton a költő több, vallási témájú művét is elemzi, így például az 1829-ben írt Hedvig című legendáját. Főhőse, I. (Nagy) Lajos király lánya ekkor még nem volt szent – II. János Pál pápa hatszáz évvel később, 1997-ben emelte oltárra. A kötet írója egyszerűnek nevezi a mű metafizikáját: Isten leküldi a földre Gábor angyalt, azzal a feladattal, hogy keresse meg azt a lányt, aki szerelmes, de gondolata tiszta, mentes a testi vágytól. Ezt a lányt áldó csókkal kell illetnie. „Vagyis a versben nem mutatkozik meg a Szentháromság jelenléte, de még csak a személyes istenképzet sem: küldöttként egyedül az angyal szerepel, aki végül is Hevigre talál.” A neki adott csók viszont nem egyszerűen felszentelés, egy szent fogadalom megerősítése. Az égi és a földi szféra érintkezése történik meg itt (mint a Csongor és Tündében), „egy eredetileg erotikus, bár itt éppen az erotikát szublimáltan kezelő gesztus révén: csakhogy az égi szférát képviselő angyal egy olyan földi lánynak adja a csókját, aki saját maga éppen égi eredetéről ad bizonyságot (voltaképpen a szentté válás első lépcsején áll)”. A Biblia olvasása után (azaz Isten szava befogadásának a hatására) Hedvig elfogadja küldetését. Szilágyi Márton emlékeztet: ez a mozzanat egyértelműen az angyali üdvözletnek az evangéliumokban rögzített formáját imitálja, mert ahogyan Mária az angyaltól közvetített üzenet hatására elfogadja szívében küldetését és a születendő gyermeket, ugyanúgy tesz Hedvig is. Ám itt ennek megerősítésére az angyal csókja szolgál, aminek nincs bibliai előképe, hiszen Máriát természetesen nem így erősíti meg az angyal. A csók ráadásul „őrzi a múlékonyságnak és az öröklétnek a kettős időbeliségét”, hasonlóan a Csongor és Tünde szerelemfelfogásához: „S csattanása, mint ezüst harangé, / Mondhatatlan kedves és muló volt.”
Vörösmarty vallásos költeményeit, más írásait és életrajzi adatokat vizsgálva Szilágyi Márton megállapítja: semmi fogódzónk nincs arra nézve, hogy lelki életét, annak vallásos (vagy éppen a vallással szembenálló, azzal vívódó) mélységeit megítélhessük. A rendelkezésre álló forrásokból ez nem ragadható meg. Azt azonban nincs alapunk kétségbe vonni, hogy életének utolsó pillanatáig megtestesítette a katolikus hitben élő ember típusát. „A költői életmű viszont bizonyosan nem egyeztethető egy dogmatikai szempontból megnyugtatóan elrendezett, tiszta világképpel.” Elképzelhető, hogy sok igazság van egyik monográfusának, Rajnai Lászlónak paradox megfogalmazásában: „A figyelmes olvasó nem fogja ellentmondásnak érezni, ha azt állítjuk, hogy Vörösmarty korán megszűnt hívő keresztény lenni, de élete végéig katolikus maradt.”
A kötet címe idézet Vörösmarty egyik utolsó verséből, a Setét eszmék borítják… kezdetű, eredetileg emlékkönyvi bejegyzésnek szánt költeményből. Szilágyi Márton felidézi: a könyvet nehéz és válságos időszakban írta. Ekkor halt meg az édesapja (a könyvet az ő emlékének ajánlja), emellett akkoriban zajlott az MTA-t eredeti formájában felszámoló, az intézményhálózatot államosító, teljesen értelmetlen törvény előkészítése, majd elfogadása „egy páratlan, tudományellenes hecckampány kíséretében”. Ehhez járult a felsőoktatás egészének egyre mélyülő válsága. Napi politikai érdekekből „olyan intézmények és kulturális teljesítmények megkérdőjelezését végezték el bizonytalan szellemi hátterű, komoly teljesítményeket soha fel nem mutató »percemberkék«, amelyeknek a fennmaradása és népszerűsítése nemzeti, sőt azon is túlmutató, regionális érdek lett volna”. A könyvet író irodalmár különösen aktuálisnak érezte a kései Vörösmartynak ezt a summázó, időszembesítő megállapítását. Munkájához, amely az adott helyzetben teljesen céltalannak látszott, sok erőt merített ebből a sorból. Ezt bizonyítja e nagyszerű kötet megszületése, amely nélkülözhetetlen forrása lesz egy majdani, Vörösmarty Mihályról szóló, a teljesség igényével megírandó monográfia szerzőjének.
Szilágyi Márton: „Miért én éltem, az már dúlva van”. Vörösmarty-tanulmányok, Kalligram, 2021.
Fotó: Wikipedia; Kalligram Könyvkiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írásnyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
